Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » Elvesztem, vagy most találok magamra? cikk

Elvesztem, vagy most találok magamra?


Mikor mondjak nemet? Kinek, mivel tartozunk? Fiatal felnőttként ezek a kérdések foglalkoztatnak. Mi a feladatunk? A múltat kell támogatni, vagy a jövőt előkészíteni?

Rossz vagyok, ha azt gondolom, hogy mindenki a saját életéért felelős, és én is szeretnék a sajátomra koncentrálni? Vagy az egy mindenkiért, mindenki egyért elvet kellene követnem? Bizonytalan vagyok. Ti mit gondoltok?

Elvesztem, vagy most találok magamra?

   Közeledek a harminchoz és azon szerencsések közé tartozom, akiknek még mindkét szülője él. Köszönöm Istenem!

Sok szép emlékem van, illatok, pillanatok, szokások a gyerekkoromból imádtam Anyukámat olyan okosnak láttam mindig. Jó gyerek voltam, szerintem. Persze voltak nálam is elfogadhatatlan határát súroló viselkedési periódusok, de valahogy mindig a jót láttam mindenkiben, vagy ha nem, elfogadtam, hogy senki sem lehet tökéletes. Mindig találtam okot, magyarázatot mások viselkedésére, és elfogadtam, felmentettem őket. A szüleimnek persze kötelező volt megbocsájtani, hiszen szegény anya 17 évesen szülte a legidősebb nővérem, mert menekülnie kellett otthonról nagymamámtól, szegény apunak meg a nagyapám volt kiskorában börtönben, ezért hát érthető a viselkedésük. Meg persze ott volt a nevelés is, mint pl. felnőttekkel ne beszélj, csak ha kérdeznek, ne zavard őket, ne merd megkérdőjelezni a szüleid magatartását, hiszen mindent csak érted tesznek, ne feleselj, amíg az én házamban laksz, azt csinálod, amit én mondok, Neked sokkal jobb életed van, mint Nekem volt kiskoromban és ezt Nekem köszönheted, stb., stb.

Hittanra jártam, hittem, hogy azért születtem, hogy másokat boldoggá tegyek. A szüleimet persze elvárás szinten kötelező volt, mert ha nem jöttek a szemrehányások, hogy azért jól esett volna...

Voltak rossz napok is, például amikor apu a szemem láttára vágta az anyámat úgy a falhoz, hogy Ő elvesztette az eszméletét, és persze azután sem hívtuk a mentőket, csak lefektettük, és elmentünk meglepetés vacsorát főzni neki. Vagy mikor tíz éven át napjában háromszor legalább, bezárkóztam a fürdőbe és Istenhez imádkoztam, hogy éljük túl azt a napot, mert nem bíztam apámban, hogy ha elborul az agya, tudja kontrollálni a viselkedését, és attól féltem Ránk robbantja a házat, amit persze mindig anya emlegetett. Volt olyan is, hogy anya nem jött haza időben a munkahelyéről, a nevelőapám (akitől szintén mindig féltem, mellette szoktam rá a lámpa melletti alvásra, hogy rögtön felkeljek, ha éjszaka megpróbál bejönni a szobámba) ment, hogy megkeresse, de egyedül jött haza, mert nem tudta kirángatni a kocsmából. Elmentem érte, és az asztal alatt bujkálva találtam rá. Nem akart hazajönni, a vonat alá akart ugrani. Szégyellte magát, mert aznap reggel az egész havi fizetését eljátszotta a játékgépen. Ordított, nyüszített a kocsmában, majd mikor a saját zsebpénzemet is kikunyerálta, hogy hadd szerezze vissza az elveszettet a gépen (nem volt szerencséje) végre haza tudtam vonszolni az egész falun keresztül. 11 éves voltam.

Nem fogom felsorolni az összes sztorit, ennyi elég ízelítőnek. De mindig megbocsájtottam, mindig tudtam, gondoltam mit érezhettek, amikor az ilyen dolgokat tették és mindig szerettem őket, bármit megtettem volna értük, hisz én voltam N., aki mindig segít.

Felnőttem. Voltak rossz és rosszabb periódusok, de sikerült valahogy. Támogattam anyát.

Volt egy szerelmem vagy inkább valakim a gyermekotthonban ismerkedtem meg vele, ahova segíteni jártam. 22 évvel volt idősebb nálam. 4 évig voltunk együtt. Én akartam lenni a támasza, az oldalborda, aki rendbe teszi az agglegény életét.

Tanár voltam, szerettem a munkám, sok pluszt tettem a gyerekekért munkán kívül is.

Majd elegem lett, úgy éreztem menekülnöm kell, anya állandóan követelőzött, a pasim négy év után is még várni akart az esküvővel, az iskolai bürokrácia meg...

Eljöttem külföldre. Az első három hónap volt a legnehezebb nem volt munkám, ki voltam szolgáltatva, de éreztem az otthoni állapotoknál csak jobb lehet a jövő. Az lett. Azon a héten, amikor megismerkedtem a párommal, megkaptam a munkát is, amit a legjobban szerettem volna. Csoda történt. Hálás voltam az Istennek és olyan szerencsésnek éreztem magam. Jöttek a levelek, mindenkitől, akivel nem beszéltem tíz éve olyantól is, mindenki velem akart barátkozni, anya életemben talán harmadszor írta vagy mondta, hogy szeret, a volt párom szintén és megkérte a kezem e-mailben, csak menjek haza.

Akkor életemben először megtanultam nemet mondani. Nemet mondtam, nem mentem haza. Anyát támogattam továbbra is, amikor kinézett magának egy bútort, nem volt pénze tüzelőre, vagy épp gyógyszerre, ételre. Aztán megtudtam, hogy a pénzből, amiért én dolgozom, okostelefont és laptopot vett a tesóimnak. És azt mondtam Neki is, hogy nem. Nem vállalok értük többé felelősséget, nem tartozom Neki semmivel. Azóta egyre többször mondok nemet az élet sok területén.

Nem találom magam. Mintha egy páncél venné körül a szívem. Anya, azt mondják, haldoklik, vagy legalábbis nagyon rossz állapotban van. Fekete a lába az érelzáródásoktól, alig kap levegőt. Nincs pénzük megint. Állítólag éheznek. Én csak nézem és tehetetlennek érzem magam. Tudom, ha segítenék, soha semmi nem lenne elég, vagy másra költenék. Különben is Nekem most már nem arra kellene gondolnom, hogy ha lesz gyermekem, neki mindene meglegyen? Vagy legalább a biztos háttér?

Nem tudom a múltat és a jövőt is támogatni. És nem találom magam a jelenben.




Írta: jersseygirl, 2011. május 7. 10:08
Fórumozz a témáról: Elvesztem, vagy most találok magamra? fórum (eddig 41 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook