Családfüggőség (beszélgetős fórum)
Húú, nehéz ügy, én menekülnék. Nem nőtt fel a fiatalember, nyilván nem hagyták, hogy önállósodjon.
Biztos ki lehet gyógyulni ebből, kérdés, hogy Te meddig fogod bírni.
Sziasztok. Véleményekre vagyok kíváncsi, ez a helyzet menthető-e valahogyan...
2 év 8 hónapja élek párkapcsolatban egy kedves, aranyos, rendes, humoros, érzékeny férfival. Én most 31 vagyok, ő 34 lesz pár hónap múlva. Megközelítőleg két éve lakunk is együtt, miattam költözött át egy vidéki kisvárosból az én városomba, előtte édesanyjával és öccsével élt egy lakásban, munkája sem volt éppen akkor. De mintha lelkileg egyáltalán nem "költözött" volna el otthonról, ugyanis ennyi éves létére ragaszkodik az állandó hazajárkáláshoz, (korábban az otthonalváshoz is, ezt most nagy nehezen már kezdi mellőzni), holott van saját lakása egy nagyvárosban, és barátnője(én). Nemrég olvastam egy cikket a családfüggő férfiakról, és nagyon úgy érzem, párom is ebben a "kórságban" szenved, amihez sajnos a családja is nagy mértékben hozzájárul az állandó mindennapos telefonálgatásokkal, és a beteges mértékű ragaszkodással. Ez idő alatt mindig is azt éreztem, a családja mindig is előbbre való és fontosabb mint én és a mi kapcsolatunk, a családjának nem mondhat ellent(talán nem is akar), a házasság témaköre is ijedelemmel tölti el, a gyerek vállalásának vágyát sem érzem még rajta, pedig a korban már benne lenne ő is. Nem hiszem, hogy normális volna, hogy egy felnőtt férfi, ha van barátnője, mégis inkább otthon akar lenni, mint a barátnőjével kettesben. Nem akar engem otthon hagyni sosem, mikor hazamegy, csak én éppen vele akarok élni, nem vele és a családjával, erre az a válasza, hogy neki nyugalom kell, amit otthon kap meg. Annyit még tudni kell, hogy az édesanyja egy igen jóindulatú, de akaratgyenge asszony, aki a férjére, mint családfőre és segítségre egyáltalán nem számíthat. Most már ott tartunk, hogy szerződésszerűen számolgatjuk, hogy a hétvégéket hogyan osszuk, be, és ha ő már csak kéthetente jut haza, azt ő borzalomnak éli meg, és közli, Te győztél, valamint azt, hogy akkor mivel az én szüleim a saját városomban vannak, én se menjek el akkor hozzájuk, ahogy ő sem tud az övéihez, mert így igazságos...ez normális??? Lehet ezt a "kórságot" valahogyan kezelni, ki lehet ebből a páromat gyógyítani, és ha igen, hogyan? A válaszokat előre is köszönöm!