Csak úgy magunkról... (beszélgetős fórum)

szia Butler:)

érdekes a cikked, irásod..

most már csak azt áruld el, hogy hogyan lehet erre a tudatiszintre eljutni..? hogy csendesited el a gondolatot és ezzel együtt az egot.?

jah.. és hogyan csendesitsem az én esetemben az Èrzést.. ha az, ugy érzem "nem függ a gondolatomtól"..?

köszi., b. sokat kérdezek..;)

Ha mély válsággal kell szembenézni; ha a világban való létezés, a többi emberrel és a természettel való kapcsolat régi módja többé már nem működik; ha az életben maradást leküzdhetetlennek látszó problémák fenyegetik, akkor az egyedi életforma – vagy a faj – elpusztul, illetve kihal; vagy pedig egy evolúciós ugrással állapotának korlátai fölé emelkedik.

Úgy tartják, hogy az életformák e bolygón először a tengerben fejlődtek ki. Amikor a szárazföldön még nem éltek állatok, a tenger már hemzsegett az élettől. Aztán elérkezett az idő, amikor az egyik tengeri élőlény kimerészkedett a partra. Először talán csak néhány centiméternyire csusszant a víz szélétől, majd a bolygó hatalmas gravitációs lehúzó erejétől kimerülve visszatért a vízbe, ahol szinte nem érződik a nehézségi erő, s ahol sokkal könnyebben megélt. Majd újra, újra és újra megpróbálta, és – hosszú idő múltán – alkalmazkodott a szárazföldön való élethez. Uszonyok helyett lábakat növesztett, s kopoltyú helyett tüdőt. Valószínűtlennek tűnik, hogy egy állatfaj ilyen idegen környezetbe merészkedjen ki, és evolúciós átalakuláson menjen keresztül, ha csak valamilyen krízishelyzet rá nem kényszeríti. Talán egy vízterület elszigetelődött az óceántól, s ott a tengervíz fokozatosan – évezredek alatt – visszahúzódott, rákényszerítve a halakat, hogy elhagyják élőhelyüket és fejlődjenek.

Reagálni az életben maradásunkat fenyegető, mély válságra: ezzel a kihívással kell ma az emberiségnek szembenéznie. Az emberi elme – az ősi bölcseleti tanítók által már több mint 2500 éve fölismert – működészavara, amit immár fölnagyít a tudomány és a technika, első alkalommal fenyegeti a bolygó életben maradását. A legutóbbi időkig az emberi tudat átalakulása – amire az ősi tanítók szintén rámutattak – nem volt több, mint lehetőség, amit csak egy-két ember valósított meg, függetlenül az illető kulturális vagy vallási hátterétől. Az emberi tudat széles körű virágzására azonban nem került sor, mert az még nem volt parancsoló szükség.

A föld lakóinak jelentős része hamarosan rájön, ha már rá nem jött, hogy az emberiség manapság kemény választás elé kerül: fejlődj vagy pusztulj! Az emberiség még mindig viszonylag kicsiny, de gyorsan növekvő hányada már tapasztalja magában a régi egós minták széttöredezését, és a tudat új dimenziójának a felbukkanását.

Ami most megjelenőben van, az nem valami új hitrendszer, új vallás, spirituális ideológia vagy mitológia. Nemcsak a mitológiák, hanem az ideológiák és a hitrendszerek végórái felé is tartunk. A változás mélyebbre hatol, mint elméd tartalma, mélyebbre, mint a gondolataid. Az új tudatosság középpontjában történetesen a gondolat transzcendálása (átlépése) áll, az újonnan megtalált képesség a gondolat fölé való emelkedésre, egy olyan dimenzió felismerése önmagadban, ami végtelenszer hatalmasabb, mint a gondolat. Azt követően már nem eredezteted identitásodat – annak tudatát, hogy te ki vagy – a gondolkodás szüntelen áramából, amit a régi tudatosságban élve önmagadnak hittél. Micsoda felszabadulás, hogy a „hang a fejemben” nem én vagyok! De akkor ki vagyok? Az, aki azt hallja. A gondolkodást megelőző tudat vagyok; a tér vagyok, amelyben a gondolat – vagy érzés, vagy érzékszervi érzékelés – megjelenik, illetve megtörténik.

Az ego nem több ennél: azonosulás a formával, ami főként gondolatformát jelent. Ha a gonosznak van egyáltalán bármilyen realitása (valóságtartalma) – és relatív s nem abszolút realitása van –, akkor ez is a definíciója: teljes azonosulás a formával. Fizikai formákkal, gondolatformákkal, érzelmi formákkal. E teljes azonosulás eredménye: sejtelmem sincs az egésszel való összekapcsolódottságomról, a minden „mással” és a Forrással való belső egységben levésemről. Ez a feledékenység az eredendő bűn, a szenvedés, a káprázat. Ha a totális elkülönültség e káprázata irányítja minden gondolatomat, szavamat és tettemet, akkor vajon milyen világot teremtek? Hogy választ kapj erre a kérdésre, figyeld meg az emberek közti kapcsolatokat, olvass el egy történelemkönyvet, vagy nézd meg este a tévéhíradót!

Ha az emberi elme struktúrái változatlanok maradnak, akkor végül újra és újra alapvetően ugyanazt a világot, ugyanazokat a gonoszságokat, ugyanazt a működészavart teremtjük újra.