Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Bereniké születése... cikk

Bereniké születése...


2007 eleje óta próbálkoztunk a második babával, nem jött össze! 2008 elejére már teljesen sikerült lemondanom róla, úgy, hogy már nem is reménykedtem. Persze más dolgok is terelték a figyelmemet, nagymamám nagyon rossz állapotba került, állandó felügyeletet igényelt, éjjel-nappal!
Bereniké születése...

2008. március 13-án kezdődött, jöttek az émelygések! Akkoriban igyekeztem a fogyókúra mellékhatásainak titulálni, de egyre szaporodtak a gyanújelek! A leggyanúsabb dolog az volt, hogy nem bírtam rágcsálni! A chips, az én gyengém, és rá se bírtam nézni! Még a gondolatától is fejre állt a gyomrom! Hányás, émelygés, folyamatos rosszullétek!


A családi helyzet olyan formát öltött, hogy folyamatosan azt kívántam, csak most NE! Csak most NE legyen baba! Mert ha baba, tudtam, nem tarthatom meg, és abba belepusztulok!

2008. március 27-én elmentem az orvosomhoz, aki bizony alátámasztotta a félelmeimet! Ez bizony egy baba! A hetedik hétben voltam!

El sem tudom mondani azt az érzést, amit akkor éreztem! Hihetetlen boldogság és szomorúság egyszerre! Akartam nagyon, de tudtam, hogy nagyon nagy felelőtlenség és kockázat, ha vállalom! Viszont tudtam, nem visz rá a lélek arra, hogy elvetessem! Ha mégis, mi lesz belőlem utána? Egy emberi roncs, pedig itt van a fiam, akit fel kell még nevelni! Milyen anya lennék utána? Tudtam, hogy nem bírnám feldolgozni!

Mindezek ellenére végigcsináltam a tortúrát, az abortusz elvégzéséhez szükséges papírok kitöltésével, stb. Az utolsó pillanatokig próbáltam „húzni” az időt, közben reménykedtem, hogy történik valami, valami, ami megoldja helyettem a dolgot! Könyörögtem még a babához is, hogy menjen el, keressen magának egy olyan anyát, egy olyan családot, ahova biztonságban megszülethet! Ez kicsit elvontnak hangzik biztos, de mindenbe próbáltam belekapaszkodni, csakhogy ne NEKEM kelljen döntenem a saját gyermekem életéről!

Ugyanakkor mindennél jobban akartam a kislányomat! Ezt már tudtam, kezdettől fogva! Sokan azt mondták, hogy lehetetlen, nem tudhatom, hogy milyen nemű, hisz még túl pici! De én tudtam, bármire megesküdtem, hogy kislány!


A családom túl sok támogatást nem tudott nyújtani, jobbról-balról kaptam a hideget-meleget, de érdemben senki nem segített! Sőt, a bátyámmal nagyon csúnyán megromlott a kapcsolatunk akkor! Nagyon hosszú ideig ingadoztam a döntés két lehetősége között, és életem legszörnyűbb, leghosszabb másfél hónapja volt, mire „döntöttem!”


Közben - 2008. április 21-én - megszületett az unokahúgom, és éppen ezen a napon mentem el az orvosomhoz, hogy mielőtt még bármit is döntenék, vizsgáljon meg, minden rendben van-e a kicsivel!

Igen, minden teljesen rendben volt, nagyon szépen fejlődik, és hatalmasat nőtt, mióta utoljára láttam egy kis maszatként! Mos már jól kivehetőek voltak a testrészei, szaporán dobogott a szívecskéje! Azt gondoltam, hogy ha ez a baba annyi idegeskedést és stresszt kibírt, mint amin én keresztülmentem az első három hónapban, és mégis ott maradt a helyén, akkor igenis küzd azért, hogy megszülessen és én sem mondhatok le róla!

Magamban nagyon boldog voltam, igaz az orvosom visszarángatott a valóságba, azt mondta hétfő a legutolsó nap, amikor még hajlandó elvenni a babát (szintén hétfő volt aznap), de én akkor már tudtam, hogy a kicsi lányom – ha Ő is úgy akarja - most már ott marad, ahol van!


2008. május 11-én mentem a legközelebbi UH-ra, és akkor meg is mondta a doki, hogy kislány! Nem mondott számomra semmi újat, hiszen tudtam!


Ez a terhességem, az elsőhöz képest rengeteg stresszel, idegeskedéssel, vitákkal telt el, hol a család egyik felével, hol a másikkal! A nagymamám nagyon beteg volt már akkor, állapota pedig egyre csak rosszabbodott! Általában én voltam vele a nagypapámmal, aki most a 93. életévét tapossa! Mi ketten ápoltuk a legtöbbet! Mivel nagypapám korából kifolyólag képtelen volt a nagymamámmal bármit kezdeni egyedül, így a munka nehezebb része (emelgetés, pelenkázás stb.) rám hárult, ami nem tett igazán jót, se a fizikai, se a lelkiállapotomnak! Nagyon féltettem a babámat, hogy valami maradandót szenved emiatt!


Az orvosom próbált nyugtatni, hogy ezeket a babákat a természet úgy rakta össze, hogy ennél többet is kibírjanak! De előttem csak a szörnyű, rémtörténetek lebegtek, hogy van, aki ennél kevesebbtől is elveszti a babáját! Rettegés, félelem, pánikrohamok törtek rám, hogy mi van ha…


Ebben a tekintetben szörnyű 9 hónapom volt, de ugyanakkor csodálatos is, bár a szebbik részét sajnos nem tudtam felhőtlenül kiélvezni!

Szerencsére minden egyes ultrahang és vizsgálat azt mutatta, hogy minden rendben van! Tökéletesen fejlődik, egészséges a baba!

Ahogy telt az idő és az én tökéletes egészséges babám növekedett, bennem úgy nőtt a lelkiismeret furdalás amiatt, hogy szegénynek csupa rosszat kell átélnie rajtam keresztül, mert képtelen vagyok nyugodt lenni, képtelen vagyok passzívan pihenni, és csak az idegeskedést, a nyugtalanságot kapja! Az éjszakáim is úgy teltek, hogy az ájulásig ébren voltam, hogy ne kelljen gondolkodnom ha lefekszem, ne kezdjen el járni az agyam, és ne gondoljak semmi szörnyűségre!

Mindezek ellenére az én kisbabám teljesen egészséges! Innentől már az járt a fejemben, milyen sírós, nyűgös baba lesz, de már nem érdekelt, csak egészséges legyen!


Nagymamám sajnos már nem élhette meg a harmadik dédunokája érkezését, 4 hónappal a születése előtt meghalt! Ezzel az ő gondjának fizikai része lehullott a vállamról/vállunkról, de a lelki része újabb stresszes, szomorú hónapokat hozott!


2008. november 03. hétfő: Anyukám vitt be CTG-re! Minden rendben volt, a szülésznőm azt mondta, szűk egy ujjnyira vagyok kitágulva, de nagyon vaskosan, úgyhogy a bébi még jól érzi magát ott, ahol van! Azt mondta, ha addig nem történik semmi, akkor pénteken menjek be megint vizsgálatra!

Hazafelé még elmentünk vásárolni és ezalatt, egyszer-kétszer erős fájdalmat éreztem a hasamban, de nem elviselhetetlent! Nem volt rendszeres, nem is tartott sokáig. Mire hazaértünk már nem fájt semmim! Este vettem egy jó meleg fürdőt és lefeküdtünk!


Aznap éjjel éreztem, hogy fáj a hasam, és azt is, hogy ki kell mennem pisilni. Ez nem volt újdonság, az utolsó hónapokban már minden éjjel ki kellett mennem, legalább egyszer, és ez minden éjjel feszítő fájdalommal járt, ami rögtön utána el is múlt.

Aznap éjjel mikor visszafeküdtem az ágyba még éreztem azt az enyhe fájást, de aztán elmúlt.

Nem sokkal később viszont újra éreztem!

A harmadik ilyen után magamhoz vettem a telefonomat és néztem az időt! Éreztem, hogy elég sűrűn jönnek, de nem gondoltam volna, hogy ennyire! 2:55 volt, és pontosan 5 percenként jöttek! Vártam még egy-két ilyet, hogy biztos legyek benne, majd felkeltem és felébresztettem anyukámat!

Akkor már elég régóta náluk laktunk, hogy valaki biztosan legyen mellettem, ha menni kell! Szegény először azt se tudta, hogy mihez fogjon! Én nyugodt voltam, a cuccaim nagyjából össze voltak pakolva, de még hiányzott egy s más! Közben anyukám felkeltette a férjét, és a kisfiamat! Úgy döntöttünk muszáj magunkkal vinni, mert nem lett volna senki, aki vigyázzon rá, a férjének reggel dolgoznia kellett menni! Pakolásztam, öltöztem, a fájások nem voltak vészesek, bár ülve jobb volt elviselni őket! Hamarosan elindultunk, remélve, hogy időben érünk be a kórházba, ugyanis vidékről (60 km-ről) mentünk fel Pestre! Szerencsére éjjel nem volt nagy forgalom, gyorsan felértünk!

Menet közben anyukám beszélt az orvosommal, a szülésznőmmel, a páromat sajnos nem sikerült elérnie (pedig végre sikerült rábeszélni az apás szülésre), így az apámat ugrasztotta, hogy legyen aki vigyáz Kriszre! A kocsiban még jobban sűrűsödtek a fájások, mire felértünk már 3 percesek voltak!


5:10-re értünk be a kórházba! Még megnézték a baba szívét, ami akkor már egyáltalán nem esett jól, egyre rosszabbak voltak a fájások! Közben apukám is beért így volt, aki foglalkozzon Krisszel, és anyukám velem tudott maradni! A szülésznőm bekísért a szülőszobára, mondta, hogy öltözzek át! Akkor már nagyon fájtam, a szülőágyra is csak kínszenvedések árán bírtam felmászni, sehogy nem volt jó! Akkor már nem volt szünet a fájások között, legalábbis én nem vettem észre! Jött egy nővér, vagy ápoló, vagy nem is tudom ki lehetett, aki előkészített mindent körülöttem.

Alig, hogy felfeküdtem, egyszer csak, éreztem, hogy nyomnom kell, a szülésznőm még tett-vett, és közben odaszólt, hogy az nagyon jó, erre vártunk!

Nemsokára megérkezett a dokim is, de innen csak nagyon halványan emlékszem! Anyukám ott volt mellettem, a szülésznő és az orvos a lábam között, kaptam az utasításokat, ha jön a fájás nyomjak, én szót fogadtam, jött a fájás nyomtam, és 3-4 nyomás után meglett Bereniké!


2008.11.04-én, hajnali 5 óra 43 perckor, 52 cm-rel és 3360 grammal!

A fájdalom abban a pillanatban eltűnt és az első szülésemhez képest nagyszerűen éreztem magam! Tiszta volt a fejem, nem akartam meghalni pedig a fájdalom nem volt piskóta, de boldog voltam, hogy ilyen gyorsan és könnyen túl vagyok rajta! Sőt, nem akartam elhinni, hogy ilyen gyorsan túl vagyok rajta! A nővér, aki korábban előkészített, bejött és azt mondta: „Már meg is van a baba??? Hát, ez profi munka volt!” Én is éreztem, hogy gyors volt, de azt nem, hogy ennyire! Egy dolgot bánok csak, hogy a párom újfent nem tudott velem lenni! Eleinte hallani sem akart arról, hogy bent legyen a szülésnél, de a végére sikerült rávenni, már mondhatni várta..

Erre nem lehetett elérni! Kicsilány várhatott volna még pár órát, talán ha délelőttre időzít, még lett volna rá esély, hogy apa vágja el a köldökzsinórt, de így... ez a feladat, megint anyára hárult!


Ami utána talán rosszabb volt, mint az egész szülés, az a varrás! Nem emlékszem pontosan, de legalább 1-1és1/2 órán keresztül vart a doki, állítólag belül is szétrepedtem, olyan csúnyán, hogy ott is össze kellett varrni! Mint akkor kiderült, emiatt volt az a fájdalom, amit a terhességem utolsó hónapjaiban annyira éreztem és nem tudtam meghatározni hol van!

A kórházban töltött napok nagyon jól teltek, leszámítva a kettővel mellettem fekvő kismama, 15-ös létszám feletti látogatóit minden áldott nap.

Berike nagyon jó baba volt, sokkal könnyebb volt vele, mint a kisfiamnál! Ő sem volt rossz baba, de a kislányomnál már tudtam mit kéne csinálnom, hogy nyugtassam meg ha sír, stb. A tejem is beindult rendesen, nem úgy mint a fiamnál! Így - ahogy az meg van írva – szülés utáni 3. nap hazamehettünk!

Azt hittem aznap látom utoljára a kórházat! De sajnos nem!


Ahogy hazamentünk, másnapra úgy elkezdtem vérezni, hogy folyamatosan rosszul voltam! Nagy csomókban távozott belőlem a vér! A legutolsónál elájulhattam, mert csak arra eszméltem fel, hogy anyukám rángat és pofozgat, kiabál hozzám, hogy térjek magamhoz! Az agyamban ébren voltam, arra gondoltam pihenek egy kicsit, míg visszajön a látásom, de a szemeim állítólag fennakadtak, és a fejem koppant a fürdőszobaszekrényen.

Anyukám férje kicipelt és azonnal kihívták a mentőket! Ez este volt már! A mentőben kaptam infúziót és kicsit jobban lettem! A kórházban már várt az orvosom, akinél szültem! Csinált egy küretet, majd újbóli varrás! Kaptam egy szobát, hál istennek tök üres volt, így anyukám ott tudott velem maradni, merthogy ő is jött velem, a 4 napos babámmal együtt! A vérnyomásom 60/40 volt, de már fele annyira se éreztem magam pocsékul, mint pár órával előtte, csak gyenge voltam! Másnap haza is engedett az orvosom, és szigorú pihenést írt fel!


Szegény kisfiamat annyira megzavarták ezek a történések, hogy csak távolról állt velem szóba. Anya elment, napokig nem láttam, aztán hazajött egy babával, aztán másnap megint elment, ráadásul mentőautóval, a baba is és a Nagyi is eltűnt vele, aztán másnap megint hazajöttek, szóval sok volt neki! Aranyos volt, meg minden, de nagyon zavartnak tűnt, megváltozott a kapcsolata velem is és a nagymamájával is, csak anyukám férjével, a keresztapjával volt hajlandó bármire is! Szerencsére néhány hét alatt ez is elmúlt, nagyon megszerette a testvérét, és nagyon sokat segített, és még segít most is a baba körül! Imádom őket!

Mindenkinek ilyen gyerkőcöket kívánok, ilyen gyors szüléseket, és ilyen remek orvosokat! :)




Írta: Roni24, 2009. szeptember 13. 10:03
Fórumozz a témáról: Bereniké születése... fórum (eddig 14 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook