Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Hobbi & Otthon témák » Az ezerarcú London - II. rész cikk

Az ezerarcú London - II. rész


Hogy mire elég másfél nap a világ egyik legizgalmasabb és legnagyobb fővárosában? Szinte semmire! Mert hiába a tengernyi pozitív vagy negatív élmény, amikor indulni kell csak az üresség marad. Még haza sem értem, azt kívántam, bárcsak újra ott lehetnék!
Az ezerarcú London -  II. rész

Második londoni napunk kiérdemelte a „Megszokottól eltérő nap” címét. Ezúttal a szokásosnál is álmosabbak voltunk, köszönhetően a szomszéd szobában lakó francia fiatalemberek hajnalig tartó mulatozásának. Ezt a nap is megelégelhette, hiszen „csak” kora délután kényeztetett minket melengető sugarainak simogatásával. Ez azért volt számunkra szokatlan, mert az Angliában töltött közel két hét alatt ez volt az egyetlen alkalom, amikor egész nap viselni kellett a kabátot. Az eső egyszer sem esett, a szél csak néha erősödött meg, pedig még csak április elejét/közepét írtunk!

Borús hangulatunk hamar szertefoszlott, amikor megérkeztünk az egykor fegyencek lakhelyéül szolgáló Towerhez. Tanáraink úgy döntöttek, először együtt járjunk végig egy kiállítást, majd a két óra szabadidő során bebarangolhatjuk a legszebb helyeket. Csodaszép páncélok és díszes fegyverek mellett haladtunk el, videókon mutatták be a fegyverkovácsok munkáját, majd következett (volna) az emeleti rész. Utat szerettünk volna törni a kisgyermekes családok, valamint a turisták áradatában, de egy éles hangra és az őr kiabálására lettünk figyelmesek. „Bombariadó! Azonnal hagyják el az épületet!” Fejvesztve rohantunk a kijelölt területek felé, csak arra figyeltünk, hogy egymás mellett maradjunk. Percekkel később egy fegyveres őr jelent meg, aki fülig érő mosollyal az arcán bejelentette, semmi ok a pánikra, el kellett végezniük egy próbát, hogy megtudják, mennyi idő alatt sikerülne kimenekíteni az embereket éles helyzetben. „Éljen! Végre eljutottam Londonba, ennek is most kellett történnie!?”

Úgy döntöttem, nem megyek vissza még egyszer, inkább a koronázási ékszerek felé indultam. A bejáratnál csatlakoztam az angol tanárnőmhöz és egy ausztrál csoporthoz, őket a Tower egyik idegenvezetője kísérte. Humorával elképesztő sikert aratott, rögtön a szívembe zártam. A következő mondatokkal csábította beljebb az érdeklődőket: „Hölgyeim és uraim! Túránk egyik fénypontja következik, garantálom, hogy a következő perceket soha nem fogják elfelejteni. Kérem a hölgyeket, fogják meg hitvesük kezét! Akinek nincs, az sajnos lemarad a legjobb részről. Nézzenek rá gyűrűsujjukra és gondoljanak a férfira, akitől kapták az ékszert! Menjenek be, csodálják meg a kincseket és ha kijöttek, vágják pofon a férfit, amiért nem olyat kaptak! Jó szórakozást!” Pillanatok alatt síri csend telepedett az addig kacagó csoportra, hiszen megláttuk a világ legdrágább gyémántjaival díszített koronákat, ékszereket. Kezdetben séta során bárki szemügyre vehette a legapróbb részleteket is, megnézhettük II. Erzsébet királynő koronázási ceremóniáját, mozgójárdáról ragyogtak ránk a kincsek. Ezután jól esett a séta az udvarban és a várfalon, levezetésként pedig felmásztam egy toronyba, ahol az egykori foglyok falba vésett üzenetei láthatók.

A hosszú, közel négy órás barangolás alaposan lefárasztott, megpihentem a Temze partján. Soha rosszabb látványt az ebédhez, mint a brit főváros egyik jelképe, a Tower Bridge! Újult erővel vettük nyakunkba a várost, hátunkon a „túlélő felszereléssel”, a buszhoz csak este tértünk vissza. A London Eye volt az első állomás, s míg a többiek felülről csodálták a várost, én élveztem az utcai művészek előadását. Találkoztam break táncosokkal, macedón férfival, aki legalább ötven hangszeren játszott és egy szívtipró spanyol Mickey egérrel. Rajongásunknak hamar vége szakadt, indulnunk kellett. Másodszor is átkeltünk a Temzén, hogy gyönyörködhessünk a Parlament épületében és hű társában, a Big Benben.

A Westminster apátságba nem mentünk be, a szemközti térről készítettük el a kötelező turista fotókat. Nagy élmény volt látni, hol lakik a mindenkori brit miniszterelnök. Szerencsénkre pont akkor jött ki egy kormányzati autóban, még vissza is integetett nekünk. A lovas gárdisták viszont egyetlen mozdulatunkra sem reagáltak, igaz, nekik ez elő van írva. Néhány társam nagy örömét lelte ebben, vissza is éltek a helyzetükkel! A laktanya hátsó udvarában magyar családdal találkoztunk, akik műveletlenségüknek adtak hangot. „Látjátok, gyerekek? Itt lakik a banya!”- mutatott egy díszes épületre az édesanya, aki azt hitte, a királynő rezidenciájánál állt. Nos, nem tudtuk visszatartani a nevetést, hangos kacagásban törtünk ki. Szeme szikrákat szórt, dühében pedig felrúgott egy szemetest, amiért az ott tébláboló rendőrök azonnal megbüntették.

Rövid séta következett a Trafalgar térig, utunkat vörös szőnyeg helyett feltúrt utak kísérték. (Már készülnek az olimpiára!) A szökőkutaknál óvodások módjára élveztük a pancsolást és elfogyasztottuk utolsó szendvicseinket. Egy órára szabadjára eresztettek minket, s legnagyobb meglepetésemre senki nem követett a National Gallery-be az osztályfőnökön kívül. Az információs pultnál megtudtam, hogy reneszánsz tárlat is van, nem volt hát kérdés, mit választok. Napokig tudtam volna gyönyörködni Boticelli vagy Michelangelo képeiben, de van Gogh és Manet világhírű festményei az emeletre csábítottak. Megfogadtam, következő alkalommal - ha lesz egyáltalán ilyen -, ide jövök először.

Tanáraink meglepetéssel vártak minket, a Saint James Park nyugágyain felszolgálták nekünk a vacsorát, rántott csirkét és ült krumplit. Az illat belengte az egész parkot, a mókusok szívesen lakmároztak volna velünk. Megsértődtek, amiért nem kínáltuk meg őket, legnagyobb megdöbbenésünkre elvették a kekszet a kezünkből. Mondanom sem kell, mindenki rajtunk nevetett.

Az éhséget igen, a kíváncsiságot nem sikerült csillapítani, a Buckingham palotához siettünk azzal a hiú álommal a fejemben, hogy az uralkodónő vendégül lát minket. Ezzel szemben csalódtam, nem ilyennek képzeltem sem az épületet, sem a környéket. Semmi különlegeset nem éreztem. Itt készítettük el az osztályképeket, amit az iskola mind az 1200 tanulója irigyel. A búcsú helyszíne természetesen a Hyde Park volt. A tóparton hattyúkat etettünk, ámulva figyeltem a szélvész korcsolyázókat és gördeszkásokat. Megkerestem Peter Pan szobrát, eszembe juttatva ezzel a Johnny Depp főszereplésével készült kedvenc filmemet.

Tettünk egy utolsó kört, majd a Speaking Corner mellett találkoztunk, hogy elköszönjünk a világ egyik legizgalmasabb városától.

A buszon még nosztalgiáztam egy kicsit, és arra gondoltam, majd az előttem álló 30 órás buszozás alatt kitalálom, hogyan mesélem el az itthoniaknak a tengernyi élményt. Több hónap távlatából kijelenthetem, nem sikerült és soha nem is fog, mert a hangulatot meg kell tapasztalni, át kell élni!




Írta: d3d94691a4, 2010. augusztus 22. 10:08
Fórumozz a témáról: Az ezerarcú London - II. rész fórum (eddig 29 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2019, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook