1978-as vagyok..ha te is ekkor születtél itt a helyed!:)) /33./ (beszélgetős fórum)
Dehogyis! :)
De csak amúgy is tényleg nem nagy élmény magammal beszélgetni...
Bocsi, de én meg olykor úgy éreztem, hogy szinte "monologizálok"...
Most legutóbb meg, ahogy megírtam, hogy a Kedvesem nő, úgy tűnt, megfagyott a levegő...
Most így hirtelen nem tudok mit írni...
Vagyis tudnék, csak nem tudom, hogy van-e értelme...
Sziasztok!
Én is idekukkolok ám néha, csak az írásig nem jutok el...
Meló, közben betegség, női napok, költözéstervezés, pakolás, stb...
De igyekszem már többször jönni...
Jó reggelt mindenkinek ! Valahogy eltüntünk igazán,egy hete hogy új munkahelyem van és több müszakban dolgozom.Ezért vagyok ritkán a hoxán és egyáltalán gép elött.Csak néha benézek.Ma délutános vagyok ;o)
Remélem jól vagytok,szép idö van arrafelé.
Puszi ;o))
Igen, hoxázik a Kedvesem.
Viszont Ő nő...
Neked a párod hoxázik????
Ez nem semmi...a párom egyenesen rühelli ezt a fórumot...utálja ha itt lógok...
Gondoltam Rád, hogy milyen volt a műtét. Örülök, hogy végül jól sikerült.
A fürdés... hmmmm.... akár a párod is fürdethetne, és akkor a kellemest a hasznossal összeköthetnétek ;)
Sziasztok!
Képzeljétek, tegnap műtöttek, és kiderült, hogy valamikor belém ment egy vékony 1 cm-es szálka, és az betokosodott, és most vették ki. Két öltéssel összevarrták. Egy hétig nem szabad emelnem nagyot a kezemmel. Ezt nem tudom, hogy oldom meg, de a párom segített a fürdetésnél ma, tegnap meg itt volt anyukám segíteni. Remélem hamar begyógyul, mert a saját fürdésem, és fogmosásom is furcsa így bal kézzel. Víz nem szabad, hogy érje a kötést. Biciklizni nem biciklizünk mostanában sajnos, mert azt is jobb kézzel kéne emelni.
Amúgy minden rendben, megyek aludni...:)
Mintha a saját páromról olvastam volna!!!!!:(
Igen, valóban így van, hogy el kell jutni a tettekig!
Remélem jobban vagy!!!!!!!!!!!
8. éve vagyunk együtt.
Bocs, mióta jó idő van, alig vagyok gép előtt.
Két napja, egész délután sétálok a gyerekekkel, meg a kutyával. Most is indulunk mindjárt. :)
Erről beszéltél már a férjeddel? Hogy te miért nem szeretnél több gyereket? Mit mondott rá?
Igen, ezek azok az idők, amiket most kellene velük tölteni... és nem feltétlen kell, hogy lelki baja legyen később ebből a gyereknek, de az elképzelhető, hogy ha nagyobb lesz, a dolgait majd nem az apukájával, hanem az anyukájával akarja megbeszélni...
És akkor lehet, hogy az apuka majd úgy érzi, hogy az anyuka a gyereket "ellene nevelte"...
Láttam erre példát már...
A gyerekvállalás az egy "krízishelyzet" gyakorlatilag. Éppúgy, mint az "esküvő", vagy az "építkezés", külföldi munka, vagy "távkapcsolati időszak" és egyebek...
Mindegyik egy próba arra, hogy milyen erős a párkapcsolatunk. Amelyik párkapcsolat nem elég erős, az valamelyik próbán elbukik.
A gyerekvállalásnál az van, hogy az anyukának kevesebb ideje marad a férjre, a feleségnek meg klasszisokkal több dolga lesz, ha a férje nem segít, vagy nem túl sokat segít.
És, még ha meg is beszélték előre, hogy szeretnének gyereket, azért a valóság többnyire teljesen más, mint az előzetes elképzelések a gyerekvállalásról, és annak a nehézségeiről...
Egy biztos, a gyerek akkor boldog, ha a szülei is boldogok. Együtt vagy külön. De találják meg a helyüket a világban, és legyenek boldogok.
Mert csak azzal tudnak jó példát mutatni a gyereküknek.
Nekem az alapot az életemhez, és az önbecsülésemhez az anyukám adta meg abban a 7-8 évben, amíg egyedül nevelt (nem voltam egy éves, amikor elváltak a szüleim), miután meghalt (öngyilkos lett), az apámhoz kerültem, akinek addigra már volt egy családja, és akkor már megvolt a húgom is (féltestvérem), aki négy évvel volt fiatalabb nálam.
Ez a család pedig, bár nem volt csonka család, mégis alapot adott az értéktelenségérzés kialakítására.
Egyértelműen ki tudom jelenteni, hogy a nevelésem szempontjából azok az évek, amikor Anyukám egyedül nevelt (olykor-olykor voltak élettársai is...), sokkal több hasznos dolgot adott nekem, és boldogabb voltam, még akkor is, amikor pedig hetes óvodába jártam (ahova hétfőn beteszik a gyereket, és pénteken viszik haza), mert amikor együtt voltunk, az Anyukám teljes figyelmével velem volt, és sugárzott belőle a szeretet, a gondoskodás.
Ellenben amikor az apám új családjában éltem állandóak voltak a veszekedések, sosem voltam elég jó, bármit is tettem, és apám, meg a nevelőanyám is állandóan "nyírták" egymást.
És ha nagyon gáz volt a szitu, apa mindig azt mondta, hogy: "ha nem lennének a gyerekek, elválnék"...
Ez különösen jól hangzott úgy, hogy anyumtól elvált... szval. én egymagam nem voltam elég "jó gyerek" ahhoz, hogy énértem együtt maradjon az anyummal, de a húgom már elég "jó gyerek" volt ahhoz, hogy Őmiatta együtt maradjon a nevelőanyámmal...
Persze ezt gyerek fejjel gondoltam, éreztem így.
Azóta már tudom, hogy nem így van.
Nem miattunk maradtak együtt.
Ha így lett volna, akkor elváltak volna már.
De még mindig együtt vannak, és még mindig "nyírják egymást"... azt kell gondolnom, hogy Nekik ez pontosan így jó... vagy pedig, hogy gyávák a váltáshoz...
Hja, persze a nevelőanyám azt mondta a hátam mögött (a mamámnak) a válásomról, hogy azért válok el, mert "nem bírok a véremmel"...
Rosszul esett, de tudom, hogy ezt azért mondta, mert így Ő saját magát jobb fényben tudja látni... mert Ő bezzeg bírt a vérével és nem vált el...
De nekem ez kevés. Nekem kevés az amikor azt mondják, hogy nézzem meg XY szar házasságát, mégis együtt vannak, és bezzeg a mienk nem volt olyan szar, meg, hogy milyen szép pár voltunk...
Ugyan már! Kívülről akárki mondhat akármit.
Azért mert nem nyírtuk egymást nyilvánosan, attól még nem voltunk szép pár... kívülről lehet, hogy úgy tűnt... de nem voltunk boldogok... már évek óta nem...
Akkor meg kár egymás idejét pazarolni...
Még mindkettőnk előtt ott az élet, és ott a lehetőség, hogy boldogok legyünk.
Én nem azt mondtam, hogy "ha csak taktikákkal lehet hatni valakire"...
De vannak olyan helyzetek, amikor a női trükkök igenis segíthetnek.
Pl. ékes bizonyítéka ennek az, amikor a szomszédasszonyunk (aki mellesleg a kisfiam keresztanyja) hiába kérte a párját, hogy tegyen fel egy sarokpolcot.
Erre, amikor nem volt otthon a párja (és én sem voltam otthon), megkérte az én férjemet, hogy tegye már fel Neki azt a polcot.
A férjem feltette Neki...
A párja hazament, meglátta a polcot, kérdezte, hogy ki rakta fel... mondta a csaj, hogy ki... a srác őrjöngött... de onnantól kezdve ha ilyesmire megkérte, nem kellett sokáig könyörögnie... elég volt csak a legvégső esetben annyit megemlítenie lazán, hogy: "Jó, ha nincs erre időd, akkor megkérek rá valakit"... a srácnak egyből lett ideje is, meg kedve is...
Szerintem az ilyen "trükkök" igenis beleférnek. Ettől még nem kell azt gondolni, hogy ha már csak ilyen trükkökkel működik valami, akkor az már régen rossz...
Azért vannak a trükköknek mennyiségi és minőségi fokozataik...
Persze, ha már minden csak trükkökkel működik, az valóban régen rossz...
Én már többek között azért váltam el... mert már nem győztem "trükkökkel"... és belefáradtam...
Nálunk sem volt túl hatásos a női trükkök többsége...
De az is igaz, hogy túl későn jöttem rá arra is, hogy mit hogyan kellett volna rögtön az elején.
Nálunk az volt a baj, hogy én rögtön az elején mindenben Őhozzá alkalmazkodtam, és később is Ő volt az első helyen. Mindenről lemondtam szinte ami nekem fontos lett volna.
És amikor mondtam (7 év együttélés után, amiből 4 év házasság volt), hogy szeretnék gyereket, akkor megint jött azzal, hogy majd később.
Én viszont már közel voltam a harminchoz, és mondtam, hogy az első gyerekemet 30 éves korom előtt szeretném megszülni.
Nem nagyon akarta... mondtam, hogy akkor mondja ki egyértelműen, hogy nem akar gyereket. Mondta, hogy de akar, de majd később.
Mondtam, hogy nem, nem később, már mikor később? Most mondja meg, hogy akar-e, és akkor most legyen, vagy mondja meg, hogy egyáltalán nem akar, és akkor eldöntöm, hogy nekem jó-e úgy a házasságunk, ha egyáltalán nem lesz gyerekünk, vagy pedig váljunk el, és keressen Ő is olyat, aki nem akar gyereket, én meg keresek olyasvalakit, aki akar...
Akkor "beadta a derekát", hogy jó, akkor legyen gyerek...
És amikor megszületett, persze büszke volt rá, meg jól elvolt Vele. De többnyire csak féltékeny volt rá, hogy mindig a kicsivel foglalkozom, Ő meg háttérbe szorult, meg idegesítette, hogy sír, meg oda kell rá figyelni (pl. nem engedtem, hogy pornófilmeket nézzen, vagy agresszív, véres filmeket nézzen, vagy ilyen számítógépes játékokat játsszon ha a kicsi ébren volt), meg eleinte mindig kizavarásztam a konyhába, ha rágyújtott (Ő cigizik, én nem), de nem sokáig hatotta ez meg... egy idő után már akkor is az orrom előtt cigizett, amikor éppen szoptattam...
Ebből is állandó veszekedés volt. Mindig azt mondta, hogy "megbírja a gyerek", meg, hogy fiú, úgyhogy ki kell bírnia, ne legyen anyámasszony katonája... megy ilyenek...
Mindegy... hosszú...
De azért voltak trükkök, amik használtak...
Csak már belefáradtam abba is.
Nekem ez így nem ment, hogy állandóan azon morfondírozzak, hogy hogyan vegyem rá valamire, amire hiába kérem, nem teszi meg...
És amikor éreztem, hogy az érzéseim iránta teljesen kihűltek, akkor már nem láttam értelmét a folytatásnak.
Remélem, jól vagy!
Gondoltam ma Rád, hogy ma műtenek... most már biztosan túl vagy rajta...
Remélem, minden rendben zajlott...
Oks. Összeszedtem magam...
Elküldtem a linkeket.
Egyébként esetleg még párterapeuta segítségét is érdemes lehet igénybe venni...
Nálunk a férjem addig nagyon ellenkezett, amikor még érdemes lett volna.
Ahogy kimondtam, hogy váljunk, az első napi reakciója elég hideg és távolságtartó volt, másnapra azt mondta, hogy elveszi tőlem a gyereket, harmadnapra megkérdezte, hogy nem lehet-e visszacsinálni... gyakorlatilag a harmadik napon döbbent rá, hogy tényleg el akarok válni.
De már akkor késő volt. Akkor mondtam is Neki, hogy egy-másfél évvel ezelőtt még lett volna esély, de már nincs.
És a kezébe adtam azt a Nők Lapja cikket, amit már hónapok óta könyörögtem, hogy olvasson el... a párterápiáról szólt...
Akkor és ott hajlandó volt elolvasni. És láttam rajta, hogy ha akkor azt mondtam volna, hogy ok, menjünk párterapeutához, és próbáljuk meg helyrehozni, akkor már hajlandó lett volna.
De már addigra késő volt...
Ez a baj, hogy a férfiak többsége sajnos tényleg csak a tettekből ért, a szavakból nem.
A szavainkat nem is mindig veszik komolyan.
(tisztelet a kivételnek!)
Én már több mint egy éve mondtam Neki, hogy ha így fojtatja, akkor elveszíthet.
Amikor bejelentettem, hogy váljunk el, akkor a harmadik nap, amikor megkérdezte, hogy vissza lehetne-e csinálni, akkor megkérdeztem Tőle, hogy mondja meg őszintén, komolyan vette azt, amikor én egy éve azt mondtam, hogy a 2010-es évet arra szánom, hogy eldöntsem, hogy van-e értelme folytatni, a házasságunkat?
Erre bevallotta, hogy nem, nem vette komolyan...
Úgy gondolta, hogy már megint csak a szám jár, szokásos zsörtölődés stb.
Ha tettekkel megmutattam volna Neki, mondjuk pl. úgy, hogy kiveszek egy albérletet, és azt mondom Neki, hogy elmegyek egy kicsit albérletbe a gyerekkel, hogy tudjak gondolkodni, és átlássam, hogy együtt jobb-e vagy külön... akkor talán rádöbbent volna...
Egy éve egyébként tényleg nézegettem már albérleteket, és ezt el is mondtam Neki, hogy nézegetek albérleteket, de csak megsértődött, felpukkadt ezen, és cseppet sem gondolkodott el rajta, hogy talán változtatnia kellene.
A változást mindig tőlem várta.
Én meg nem bírtam már egyedül húzni tovább a "házasság szekerét"...
Én úgy gondolom, hogy egy párkapcsolatban mindkét embernek tennie kell azért, hogy az a kapcsolat jól működjön...