Szakítás után... (beszélgetős fórum)

Hát ugy néz ki ennek tényleg vége.Tegnap beadtuk a válópert.Igazábol nem haragszunk egymásra,teljesen jó viszony,de nagyon hiányzik a feleségem még most is,hiába lakunk már több mint 1hónapja külön.

Nem tudom mennyi idönek kell eltelnie,hogy ne gondoljak ennyit rá,il. ne legyen gombóc a gyomromban.

Mi ilyenkor a legjobb megoldás?Probáljak keresni egy új társat,hogy minnél hamarabb elfelejtsem?

Csók

Nyelvem elolvad a szádban,

számban elolvad a nyelved.

Szóviharból kimenekedvén:

k ö z l ü n k.

Talán azt gondolta hogy nélküle majd nem létezik tér és idő. Begubózol és igazodsz majd hozzá mint korcs kutya a lánchoz.

A legszánalmasabb dolog a világon ha pont azt hordjuk el mindennek akit valaha többnek gondoltunk mint az egész világ. Jellemző viselkedés ez, nőtől és férfitól is egyaránt. Hagyni kell, szerintem ez a legjobb taktika. Ha akarja mondja, még a végén frusztrált lesz és talán aranyeret is kap az erőlködéstől. Ha jól tájékozott vagyok, akkor az manapság nem divatos dolog. Vagy ki tudja!?

Amint észreveszi hogy téged ez cseppet sem zavar(de ha zavar is, nem kell mutatni), lefog állni a hülyeségével. De amíg felveszed az eldobott kendőt, addig Ő élvezni fogja.

Sziasztok! Én is szakítás után vagyok, 6 napja történt. Tanácsotokat, véleményeteket szeretném kérni vajon érdemes-e várnom Rá, tennem bármit is, vagy csak egyszerűen próbáljam meg elfogadni, hogy az én érzelmeimet figyelembe sem véve így döntött.

3,5 hónap után úgy ért ez az egész, mint derült égből a villámcsapás, addig gyönyörű volt minden. Nemcsak én, de a családja sem érti mi a baj, mi változott meg.

Először azt mondta bizonytalan, hogy meg tud-e nyílni és hogy szerelmes-e, de akar dolgozni azon, hogy ez működjön, mert ennyire összhangban senkivel sem volt, nagyon kötődik és erősen ragaszkodik hozzám, örül, ha velem van és hiányzom Neki, ha nem, nagyon sokat gondol rám.

Kételye, hogy mi lesz, ha Ő nem tud megnyílni és őszintén totálisan szerelmes lenni belém, nem akarja, hogy nekem rossz legyen. (nagyon durva kapcsolaton-szakításon esett át pár éve)

A szakítás estéjén nem igazán érdekelte mit is mondanék, azt mondta nem szeret, ragaszkodott hozzám, de lehet csak a szeretethiány miatt.

Ő lezártnak tekinti, vagyis szavakkal ezt mondta, de a viselkedése, gesztusai mást mutattak nekem...vagy csak ezt akarom hinni.

Úgy érzem megijedt, hogy nincs semmi egzisztenciája, miközben a családja sulykolja folyamatosan, hogy milyen szerencséje van velem, Ők mennyire szeretnek engem és sok boldogságot kívánnak, már szinte szervezik az esküvőt.

Ez hatalmas súlyt tett a vállára.

Nem tudok mit tenni, szeretem, de nem akaszkodhatok Rá, pedig úgy megtenném.

Bízom benne, hogy a külön töltött idő alatt tudatosul Benne, hogy amit érez az tényleg van és tényleg igazi szerelem, hogy mi együtt kell, hogy legyünk.

"bármit csak találj benne örömet" - aki ilyen mond, az egyértelműen nem élte még át ezt a helyzetet, amikor éppenhogy az az egyik főbaj, hogy _semmiben_ nem talál az ember örömet, hiába igyekszik részt venni az életben, mindent csak pótcselekvésnek él meg.

Amúgy elméletben persze hogy igaz, amit írsz, de ezt mind tudjuk, hogy így kéne lennie, csak azt mondja meg valaki, miképp találjon az ember örömet, ha egyszer nem talál örömet : )

Élek, s ez ritka alkalom. A fény kisujjnyi, törtfehér sugár a kerti asztalon. Tán megjössz, mire körbeér.

E nyári kert az árnyaké. Nyugodt ez így ma. Gondolom. A fény, akár az árpalé, szivárog át a lombokon.

Ma mégse jössz. A sarkon állsz. A nap korongja fölragyog: ezernyi égi vaskohász locsolja szét a sörhabot.

Tudom, hogy ez nem épp vidám: e nemjövés, e ócska szesz - élek, s ez nem az én hibám. Ígérem, orvosolva lesz.

Sziasztok,

De,jó,hogy megtaláltam ezt a topikot.Ugy néz ki 4,5 év után vége a házasságomnak.34 éves férfi vagyok,és nagyon rosszul viselem.Kb 3hete külön költöztem,de végig biztam,hogy meglehet menteni,mert nagyon szeretem a feleségem.Sajnos nagyon bonyolult a kapcsolatunk,rengeteg dolgon átestünk ez alatt az idö alatt.

Nem tudom mennyi idö kell majd,hogy túl legyek ezen...

Hogyan?

Mindig egyedül vagyok, nincs kihez szólni, nincs barátnőm, munkatársam, akiben bizni lehetne, de még a szüleimmel sem beszélhetek erről.

Az ember szép lassan beszűkül.

Én is így érzem, és hiába bízom az időben, a magány erősebb és felőröl.

Szakemberek azt mondják, olyan ez mint a gyász, legalább egy év kell hozzá, de én már 2 éve küzdök sikertelenül.

Valamit biztosan nem jól csinálok... :-(

Ilyenkor az idő sem igazán jó barát, csiga tempóban halad, és minden nappal csak egy hajszál töredékével könnyebb. Egyszerűen túlélni kell, egyik nap is, következő nap is, és megpróbálni bízni benne, hogy egyszer..., majd... megint találunk örömet valamiben.

Én az 50. napnál tartok ma, de még mindig csak ő van a fejelmben minden percben és még mindig folyamatos torokösszeszorult állapotban vagyok.

FelszabadítÓ:

Érzés: egy léggömb

kezedben. Ha nem kell, hát

bátran engedd el!

:)

Itt nálam még mindig ugyanaz a szar van.

Egyre csak várom őt, de közben nem is beszéltünk hetek óta, semmi okom abba a reménybe ringatni magam, hogy valaha másképp lesz ez még velünk - mégsem tudok leszállni erről a vonatról. Múlhatna már, történhetne végre valami, ami észhez térít.

Vallomás :

Annyira tetszel,

hogy nem tudlak szeretni:

rossz, nem én vagy.

Persze, 8 évet nehéz elfelejteni. A fiatalságom az övé volt és tetszik vagy sem, együtt nőttünk fel.

Nah meg aztán voltak szép dolgok is, nem csak a keserűség.:)