Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Én nem születtem varázslónak,

csodát tenni nem tudok,

És azt hiszem, már észrevetted,

a jótündér sem én vagyok.

De ha eltűnne az arcodról

ez a sötét szomorúság,

Úgy érezném, vannak még csodák.

Mit tehetnék érted,

hogy elűzzem a bánatod,

Hogy lelked mélyén megtörjem

a gonosz varázslatot?

Mit tehetnék érted,

hogy a szívedben öröm legyen?

Mit tehetnék, áruld el nekem!

Nincsen varázspálcám,

mellyel bármit eltüntethetek,

És annyi minden van jelen,

amit megszüntetni nem lehet.

De ha eltűnne az arcodról

ez a sötét szomorúság,

Úgy érezném, vannak még csodák.

Hát mit tehetnék érted

hogy elűzzem a bánatod,

Hogy lelked mélyén megtörjem

a gonosz varázslatot?

Hát mit tehetnék érted,

hogy a szívedben öröm legyen?

Mit tehetnék, áruld el nekem!

Nincsen hétmérföldes csizmám,

nincsen varázsköpenyem,

Hogy holnap is majd veled leszek

sajnos nem ígérhetem.

De ha eltűnne az arcodról

az a sötét szomorúság,

Úgy érezném, vannak még csodák.

Hát mit tehetnék érted

hogy elűzzem a bánatod,

Hogy lelked mélyén megtörjem

a gonosz varázslatot?

Hát mit tehetnék érted,

hogy a szívedben öröm legyen?

Mit tehetnék, áruld el nekem!

Mit tehetnék, áruld el nekem!

Mit tehetnék, áruld el nekem!

Dsida Jenő: Én hívlak élni

Hallgasd meg mit suttog az élet,

élni hív újra meg újra téged.

Ne nézz vissza a sáros útra,

legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet

szemed kékjében égjen a fényed..

Lásd meg végre, hogy szeretnek

még akkor is, ha nevetnek,

hisz mosolyt te csalsz arcukra,

ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,

hisz erőre így találsz.

S mi most bánatot okoz

később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,

de hinnünk mindig muszáj.

Fogd a kezem, ha úgy érzed,

hogy szívedből kihull az élet.

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,

ne sírj azon, mit meg nem tettél.

Gyere velem, én hívlak élni

vérző szívvel is remélni...

Garai Gábor: Bizalom

S ha százszor is becsapnak és ezerszer

csalódom abban, kinek szívemet,

mint álmából a rózsát, kitakartam,

s ha épp az árul el, kit életemmel

fedeztem én,

s ha tulajdon fiam

tagad meg,

s ha nem harminc ezüstért,

de egy rongy garasért adnak el engem

barátaim,

s ha megcsal a reménység,

s ha kudarcaim térdre kényszerítenek

és elátkozom már, hogy megszülettem,

s ha csak a bosszút hízlalja a hála

híveimben,

s ha rágalom kerít be,-

akkor se mondom,hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes

hinni az emberben, akkor se mondom,

hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet.

De csöndes szóval eltűnődve mondom:

bizalmam sarkig kitárt kapu,

nem verhet rá lakatot a gyanú;

ki-bejár rajta bárki szabadon.

Egy besurrant csaló tiszteletére

nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,

megtisztálkodva ma betérhet újból;

ki kétélű késsel jött ide ma,

köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.

Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,

kegyelmet a hazugnak,

nem tudok

mentséget a könnyes képmutatásra,

s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,

akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!

Mint a mammut és az ősgyík, a múltba

porlad a gyűlölet és a gyanakvás;

dühünk lehűl,

csak szerelmünk örök.

S halandó gyarlóságai között

csupán maga az ember halhatatlan.

Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen

irgalmas vára bizalomból épül;

s az önmagával vívott küzdelemben

csak jósága szolgálhat menedékül.

Paul Verlaine : AZ ÁLNOK-SZÉP NAPOK

/Szabó Lőrinc fordítása/

"Az álnok-szép napok egész nap tündököltek

s most itt remegnek az alkony bronzaiban.

Húnyd a szemed, szegény lelkem, s fuss, szótalan:

iszonyú kísértés. Szörny csábít vissza: szörnyedj.

Egész nap tündökölt láng-jegük: összetörtek

minden tőkét a domb oldalán; oda van

az éneklő azúr, amely úgy hív; s arany

vetésünk földre dőlt egész hosszán a völgynek.

Sápadj, s menj, s mondj imát. Ezek a tegnapok

felfalni kezdenék megint szép holnapod?

S ha megrohan megint régi őrületed?

Dühöngő támadás, de a végső! Kalandos

emléked öld le, mind, ujra! És menj, harangozz

a vihar ellen: menj, imádkozz, míg lehet."

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindíg, mindíg játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani,

nagykomolyan az asztalfõre ülni,

borból-vízbõl mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni,

sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,

havas telet és hosszú-hosszú õszt,

lehet-e némán teát inni véled,

rubinteát és sárga páragõzt?

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,

hallgatni hosszan, néha-néha félni,

hogy a körúton járkál a november,

ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,

ki fütyörész az ablakunk alatt?

Akarsz-e játszani kígyót, madarat,

hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

Akarsz-e játszani boldog szeretõt,

színlelni sírást, cifra temetõt?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön,

s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Kosztolányi Dezső

Czibak Norbert

Vallomás

Kérlek mondd, szíved engem szeret

s szíved szívemből, soha ki nem szeret?

Hiszen te vagy életemnek élete

kivel napjaimat élhetem.

Szerelmünk, mint egy soha el nem múló álom

egy álom mi soha nem múlhat el.

Érted élek s létezek, de ha te nem élhetsz,

akkor én sem létezhetem.

Kérlek mondd, szíved engem szeret

s szíved szívemből, soha ki nem szeret?

Pintér Attila

Vallomás

Te vagy nekem a Nap

Mely reggel felvirrad

Ami fényt hoz a sötétből

Szeretetet ad a szívemből

Te vagy nekem a Hold

Mely a sötétbe fényt hoz

Ad egy csöppnyi reményt

Hogy lassan látom a fényt

Te vagy nekem a víz

Mely nélkül élet nincs

Amely táplálja a földet

Mint a szeretet az életet

Te vagy nekem a vér

Mely felel az életemért

Ami élteti az egész testet

És kell, hogy össze ne essek

Ha te nem lennél nekem

Sötétbe borulna minden

A fák többé nem virágoznának

Nem lenne értelme a világnak!

Szuhanics Albert :Virágoskert

*

* Egy rózsaszál, egy vallomás,

* ezt adom neked.

* Vörös rózsa, tűzpiros,

* szerelmet jelent.

*

* Kék ibolya, a szerénység,

* szende, hamvas lány.

* De rejteki lelke tüzes,

* kínozza magány.

*

* Margaréta, nap virága,

* elmondja nekem.

* Milyen édes nyár derekán,

* minden szerelem.

*

* A nárcisz a büszkeségé,

* ne légy szolgalélek!

* Emeld fel büszkén fejedet,

* mert szeretlek téged.

*

* A babér a koszorúé,

* mit elnyerhet egy költő.

* Kit szeretve olvasgat majd

* sok-sok emberöltő.

*

* A nefelejcs, emlékeztet,

* mindenre, mi szép volt.

* Hajad selyme, s a két szemed,

* mint a kéklő égbolt.

*

* Őszirózsa és krizantém,

* érett kor virága.

* Idő múlhat, de megmarad

* szerelmünknek lángja.

*

* A hóvirág reménységé,

* minden télnek vége.

* Készülünk nagy szerelemre,

* s fénylő napsütésre.

*

* Aranyeső, aranykapu,

* évszakról-évszakra.

* Átlépő sóvárgó télből,

* szerelmes tavaszba.

*

* Napraforgó, sárga arany,

* tüköre a napnak.

* Szerelemünk kiteljesedik,

* amikor aratnak.

*

* Az orgona csodás illat

* május éji vágyban.

* Andalogva sétálgatunk,

* csodás éjszakában.

*

* A liliom veszélyes, szép

* illata halálos.

* Olyan, mint a szívszerelem,

* ha nem jut viszonzáshoz.

*

* Ápolgassad lelked kertjét,

* ezt a mesés teret.

* Hogy megőrizd illatozó,

* csodás szerelmedet.

*

* Virágoskertje szívednek,

* világnak csodája.

* S te vagy a lelkem kertjének

* legszebbik virága.

Várnai Zseni: Öreg nő sóhajt

Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,

amíg a lelkem égőn rátapadt,

s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:

az ifjúság már tőlem elszaladt.

Lemostam minden kendőzést magamról,

hajamat sem festettem újra már,

mint vert vezér, a fegyverem leraktam,

s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,

fejemen, ím, örökös hó ragyog,

így hordozom ezüstös koronámat,

és hófehéren újra szép vagyok.

E szépség más, mint volt az ifjúságé,

nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,

magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,

és ez a szépség nem lesz hűtelen.

Olvasgatok, sétálok, eltűnõdöm

az életen, mely szép és változó,

hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,

így hömpölyög a nagy és mély folyó.

Lassúdan járok, fűszálat se sértsek,

mert minden élet mérhetetlen kincs,

napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,

ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!

Paul Verlaine -

AZ ÁLNOK-SZÉP NAPOK

Az álnok-szép napok egész nap tündököltek

s most itt remegnek az alkony bronzaiban.

Húnyd a szemed, szegény lelkem, s fuss, szótalan:

iszonyú kísértés. Szörny csábít vissza: szörnyedj.

Egész nap tündökölt láng-jegük: összetörtek

minden tőkét a domb oldalán; oda van

az éneklő azúr, amely úgy hív; s arany

vetésünk földre dőlt egész hosszán a völgynek.

Sápadj, s menj, s mondj imát. Ezek a tegnapok

felfalni kezdenék megint szép holnapod?

S ha megrohan megint régi őrületed?

Dühöngő támadás, de a végső! Kalandos

emléked öld le, mind, ujra! És menj, harangozz

a vihar ellen: menj, imádkozz, míg lehet.

Szabó Lőrinc fordítása

Csoóri Sándor

A szökevény

Menni csak, menni mindig,

ott lenni mindenütt,

négy égtáj légtornásza

lengni a hold-gyűrűn;

fuldokolni kőportól, fénytől,

elcsöppenő vértől ragyogni,

városok neon-körhintáján

ájulásig körbeforogni.

Menni csak, menni mindig,

ott lenni mindenütt,

nád-ország titkos fölgyújtója,

lesni, hogy száll a füst;

földönfutó zenét követni,

országföldúló szeretőt,

idegen lenni a szerelemben,

idegen a halál előtt.

Vendéglátóm, az éj,

mindig más szélbe bontson ágyat,

más égre nyisson ablakot,

más földet mutasson hazának.

Egyetlen életem elárul,

befalaz romlandó húsomba –

Csapjon rám vihar kalapácsa,

hasadjak tömérdek darabra,

s bárha sebekbe, bárha jajba,

minden élet vérembe szálljon

s amerre út van elvigyen

hajón, repülőn, taligákon.

Menni csak, menni mindig,

ott lenni mindenütt,

s várni vagy nem is várni:

győzelmes szökésemben

egy villám szíven üt.

Balassi Bálint: [Adj már csendességet...]

Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr,

Bujdosó elmémet, ódd bútul szívemet, kit sok kín fúr.

Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,

Õrizd, ne hagyd, ébreszd, haragod ne gerjeszd vesztségére.

Nem kicsiny munkával: Fiad halálával váltottál meg,

Kinek érdeméért most is szükségemet teljesítsd meg.

Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való,

Irgalmad végtelen, de bûnöm éktelen s romlást valló.

Jó voltod változást, gazdagságod fogyást érezhet-é?

Ki engem, szolgádat, mint régen sokakat ébreszthet-é?

Nem kell kételkednem. Sõt: jót reménylenem igéd szerint!

Megadod kedvesen, mit ígérsz kegyesen, hitem szerint.

Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját,

Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát.

Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül,

Kit jól gyakorolván, haljak megnyugodván, bú s kín nélkül.

Szuhanics Albert

Mindig megtalálsz engemet

Mindig megtalálsz engemet

Amikor fáradt vagy nagyon,

s nincsen már, aki felkeres,

mikor gond ül az arcodon,

mindig megtalálsz engemet!

Amikor szomorúság gyötör,

úgy kell a vigasz, mint a víz,

mikor a bánat súlya összetör,

akkor is mindig bennem bízz!

Amikor nincs ki meghallgat,

pedig beszélni kell neked,

melletted mindenki elballag,

gyere, keress meg engemet!

Amikor nem kell más, csak mosoly,

s mindenki rideg, mint a jég,

mikor mindenki túl komor,

akkor is hozzám gyere még!

Néha csak jó szó kellene,

valaki fogja meg kezed,

s nincs senki, kitől megkapod,

hívjál, én ott leszek veled!

Amikor váratlan öröm ér,

senki nincs, kivel megosztanád,

vagy talán rád tör egy szenvedély,

hadd legyek néked társaság!

Ha magány kínozna bús éjjelen,

vagy útra kelnél, de nincs kivel,

mindig számolhatsz énvelem,

veled megyek, ha menni kell!

Ha elvesztenéd mindened,

s már hited sem maradna meg,

ne feledj, számíthatsz énreám,

megtalálsz mindig engemet!

Ábrányi Emil: A legkedvesebbnek

beküldte: Benji, mariska

dátum: 2010. augusztus 11.

Ábrányi Emil

Annyi szirma nincsen a virágnak, 

Annyi gyöngye nincsen a világnak, 

Mint ahányszor nevedet megáldom, 

Viruló virágom, 

Édes birodalmam, ragyogó világom! 

Emberek közt elhagyatva álltam, 

Egy nyájas szót, annyit sem találtam; 

Kezet akkor nyujtottál te nékem, 

Drága kedvességem, 

Szép, magányos csillag gyászos, komor égen! 

És azóta hű társam te voltál, 

Dús lelkeddel én hozzám hajoltál, 

Életemnek hajnalává lettél; 

Szépet szebbé tettél, 

Örömöt fokoztál, rosszat elfeledtél. 

Csak nálad van hűség, állandóság, 

Te nemes szív, te igazi jóság! 

Ó de könnyü irgalmasnak lenned, 

Mást is jóvá tenned, 

Hiszen egy őrangyal lakozik te benned! 

Szíved csak az én szivemre vágyott, 

És az volt az összes hiuságod, 

Hogy megőrizd boldog pillantásom, - 

Hogy a mindig máson 

Rágódó irigység: mosolyogni lásson! 

Nem tudnálak meghálálni téged, 

Hogyha folyvást áldanám hűséged, 

Hogyha versem csak terólad szólna, 

Csak téged dalolna, 

Minden kicsi percem egy imádság volna!

Aranyosi Ervin: A szeretetet nem pótolja semmi

Lehetsz milliomos, lehet zsáknyi pénzed,

- lehet a másikat kevesebbnek nézed.

Lehet, hogy kincsekből építed világod,

de ez illúzió! Egyszer majd belátod.

Ahol pénz az isten, holtak ott a lelkek,

a földi pokolban sosem ünnepelnek.

Örök a sötétség, nincsen fény, csak árnyék,

betegség és közöny, mindaz, ami vár még…

Mert a szeretetet nem pótolja semmi.

Ne hidd, hogy anélkül tudnál gazdag lenni!

Üres lenne szíved, meghalna a lelked,

csak azok gazdagok, kik szívből szeretnek.

Őrizd hát magadban a szeretet csodáját,

Viseld az arcodon, a mosolyod báját.

Ne sajnáld másoktól, oszd úton-útfélen!

Nyáron árnyat adjon, melegítsen télen…

Amit megszereztél oszd szét a világnak,

s hiszem, hogy holnaptól, boldogabbnak látlak.

Kincseket, ha meghalsz, nem vihetsz magaddal,

bánj hát bőkezűbben a jó indulattal.

A felhalmozott pénz, nem teremt világot!

Ültess hát kertedbe fákat és virágot!

Lásd meg körülötted a csodát, a szépet,

akard megismerni, miről szól az élet.

Mert a szeretetet nem pótolja semmi.

Ne hidd, hogy anélkül tudnál gazdag lenni!

Üres lenne szíved, meghalna a lelked,

csak azok boldogok, kik szívből szeretnek.

Konsztantyin Szimonov: Várj reám

Várj reám, s én megjövök,

hogyha vársz nagyon,

várj reám, ha sárga köd

őszi búja nyom;

várj, ha havat hord a szél,

várj, ha tűz a nap,

várj, ha nem is jön levél

innen néhanap;

várj, ha nem vár senkit ott

haza senki már,

s ha nógat is bárki, hogy

nem kell várni már.

Várj reám, s én megjövök.

Fordulj daccal el,

ha álltatják ösztönöd,

hogy: feledni kell...

ha lemondtak rólam már

apám s lányom is,

s jóbarát már egy se vár--

...szinte látom is:

borral búsul a pohár,

s könnyet ejt szemük,

rám gondolva. De te várj

s ne igyál velük.

Várj reám! Ó átkelek

minden vészen én.

Aki nem várt, rám nevet:

"Szerencsés legény".

Nem tudhatja senki sem,

te meg én csupán,

hogy te jártál ott velem

öldöklő csatán,

s te mentettél meg, de hogy ?

Egyszerű titok:

várni tudtál rám, ahogy

senki sem tudott.

Reményik Sándor: Csak így...

"Hogy mért csak így:

Ne kérdezzétek;

Én így álmodom,

Én így érzek.

Ilyen messziről,

Ilyen halkan,

Ily komoran,

Ily ködbehaltan,

Ily ragyogón,

Ily fényes vérttel;

Űzött az élet,

S mégsem ért el.

Menedékem:

A nagy hegyek,

Az élet fölött

Elmegyek;

S köszöntöm őt,

ki zajlik, és pihen:

Én, örök vándor,

s örök idegen."

Vörösmarty Mihály

VIRÁG ÉS PILLANGÓ

Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,

Kebelemre szállj le, kis csapongó!

A mezőnek én vagyok virága,

Kikeletnek zsenge ifju ága.

S égek érted belső fájdalommal,

Mely szivemből könyet és fohászt csal.

És fohászom illat a szelekben,

Gyenge harmat a könyű szememben.

Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,

Kebelemre szállj le, kis csapongó!

Egy kis ég van a könyű csepjében,

Lelkem száll az illat özönében.

Jer, fürödjél e köny-ég árjában,

Vagy szunyadj el illat mámorában.

Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,

Kebelemre szállj le, kis csapongó!

Egy rövid nap tüneménye létünk,

Elmulik, míg örömet cseréltünk.

Éljük át e kort egy pillanatban,

Mely gyönyörtől s üdvtől halhatatlan.

Jer, boríts el fényes szárnyaiddal,

Szídd ki lelkem mézes ajkaiddal;

És ha édes életed kifárad,

Szemfedőd lesz hervadó virágod.

Boda Magdolna

Regény

Csukott könyvből

széthulló lapok,

s, a könyvjelzőnél

újra és újra elakadok: ez

megint egy rólad szóló gondolat,

a mai első,

az örökké ismétlődő.

Szeretlek.

Ez az egyetlen szó

az első mondat.

Még mindig csak

itt tartok.

Nyitogatom, csukogatom,

így telik el a nap,

mint nappali éjszaka:

nappal-is-rólad-álmodó.

Az első korty kávéba

belesivít az induló troli,

hangtalan puffanással

lehull egy pipacs piros

szirma,

aztán lehull a csönd pirosa,

és csönd újra.

Így borul rám a délután

az asztalon

még mindig csukott

a könyv,

s lap-napjaim

álomvilágában,

szép

hasonlatot találok ki, és

kezemmel kapálódzom

egy metaforába,

hogy segíts ki a

valóság túlsó, tilos partjára.

A könyvjelzőm csak vándorol

mindig csak egy lappal tovább

érzékelteti a múló időt

a történet haladását.

Pedig nem!

Minden csak áll.

Az idő,

a tér és a teret kitöltendő

mozgás;

hiányzol

mondom:

hi-ány-zol.

Talán érted,

amit mondok.

Ha mégis igen,

majd megjössz,

kiszállsz a kocsiból,

napszemüveg lesz rajtad,

kezedben ölelés.

Este pedig kinyitod

a könyved

és betűről betűre

végigolvasol.

Nem is érdekes,

csak egy unalmas regény,

becsukhatod, mert:

szeretlek

lesz az utolsó mondat is.

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,

s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,

majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Bódás János

Valahol ki van jelölve helyed…

Azért van síró, hogy vigasztald,

az éhező, hogy teríts neki asztalt.

Azért van seb, hogy bekösse kezed,

vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.

Azért van annyi árva, üldözött,

hogy oltalmat nyerjen karjaid között.

Azért roskadnak mások lábai,

hogy terhüket te segíts hordani.

Az irgalmat kínok fakasztják.

Mélység felett van csak magasság.

Hogyha más gyötrődik, szenved – azért van,

hogy te befogadd szívedbe boldogan.

Megmutattad néha legalább,

hogy lelked által enyhült, szépült a világ?

Vagy tán kezedtől támadt foltra folt

ott is, ahol eddig minden tiszta volt?

Mi vagy?

Vigasznak, írnak szántak,

menedéknek, oszlopnak, szárnynak.

Valahol rég… siess… keresd,

Ki van jelölve a helyed.

Csak ott leszel az, aminek Isten szánt,

másként céltalan lesz az életed,

s a sors ekéje bármily mélyen szánt,

mag leszel, mely kőre esett.

Elkallódott levél leszel,

mely a címzetthez nem jut el.

Gyógyszer, mely kárba veszett,

mit sohasem kap meg a beteg.

Rúd leszel, de zászlótalan,

kalász leszel, de magtalan.

Cserép, melyben nem virít virág,

s nem veszi hasznát

sem az ég, sem a világ.

Szabadnak születtél

( 2001, Bródy János: Kockázatok és mellékhatások )

"Itt születtél ezen a tájon, itt ringatott az édesanyád

Itt indultál el az útra, s itt jártad ki az iskolát

Itt élnek a barátaid és itt találtad meg szerelmedet

A nagyvilágon e kívül nincs máshol helyed

Itt fogadtad szívedbe az Írást és a Gondolatot

Itt eszméltél magadra, és itt volt mindig az otthonod

S most itt mondják neked elvakult sötét lelkű ostobák

Keress magadnak máshol hazát

Ne törődj vele, hogy mit mondanak

Az vagy, akinek tartod magad

Még akkor is, ha szembe fúj a szél

Ne törődj vele, hogy mit mondanak

Az vagy, akinek tartod magad

Ne feledd el, hogy szabadnak születtél

Ne hagyd, hogy lelked mérgezzék a hazug előítéletek

Ne hagyd, hogy korlátok közé szorítsák szabad szellemed

Ha Kölcsey és Vörösmarty nyelvén szól az éneked

A nagyvilágon e kívül nincs máshol helyed

Tudom, hogy nehéz elfeledni mindazt, amit nem lehet

De ne add fel a szíved mélyén élő szép reményeket

Kárpátok gyűrűjéből szállj fel szabad madár

Érted is szól a harang már

Ne törődj vele, hogy mit mondanak

Az vagy, akinek tartod magad

Még akkor is, ha szembe fúj a szél

Ne törődj vele, hogy mit mondanak

Az vagy, akinek tartod magad

Ne feledd el, hogy szabadnak születtél

Sose feledd, hogy szabadnak születtél!"

Ady Endte

ELBOCSÁTÓ, SZÉP ÜZENET

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:

Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,

Ha hitted, hogy még mindig tartalak

S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.

Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd

Feledésemnek gazdag úr-palástját.

Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,

Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,

Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,

Alázásodért, nem tudom, miért,

Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:

Sorsod szépítni hányszor adatott

Ámító kegyből, szépek szépiért

Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.

Sohase kaptam, el hát sohse vettem:

Átadtam néked szépen ál-hitét

Csókoknak, kik mással csattantanak

S szerelmeket, kiket mással szerettem:

És köszönök ma annyi ölelést,

Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,

Amennyit férfi megköszönni tud,

Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak

Fövényes multban, zavaros jelenben

S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján

Milyen régen elbúcsúztattalak.

Milyen régen csupán azt keresem,

Hogy szép énemből valamid maradjon,

Én csodás, verses rádfogásaimból

S biztasd magad árván, szerelmesen,

Hogy te is voltál, nemcsak az, aki

Nem bírt magának mindent vallani

S ráaggatott diszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,

Akartam látni szép hullásodat

S nem elhagyott némber kis bosszuját,

Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben.

Nem kevés, szegény magad csúfolását,

Hisz rajtad van krőzusságom nyoma

S hozzámtartozni lehetett hited,

Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,

Kinek én úgy adtam az ölelést,

Hogy neki is öröme teljék benne,

Ki előttem kis kérdőjel vala

S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág

Rég-pihenő imakönyvből kihullva,

Vagy futkározva rongyig-cipeled

Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát

S, mely végre méltó nőjéért rebeg,

Magamimádó önmagam imáját?

Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,

Csillag-sorsomba ne véljen fonódni

S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:

Általam vagy, mert meg én láttalak

S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Szép Ernő

Recept

Se meghalni, se nem élni

Lemondani, de remélni.

Ülni, föl-fölkelni, járni,

Várni, várni, várni.

Elaludni és álmodni,

Álmodozni, gondolkodni.

Vágyni, vágyni, elepedni,

Hagyni a szívet repedni.

Nézni, nézni, elámulni,

Csak bámúlni és ámúlni.

Örulni az égnek reggel,

Beszélni a gyermekekkel.

Heverészni és sétálni,

Fütyörészni és tréfálni.

Mindenkit mosollyal csalni,

Mulattatni vígasztalni.

Elfáradni és pihenni,

A könnyeket kiengedni.

A könnyeket könnyen venni,

A szenvedést elszenvedni.

Tenni venni, jönni menni,

Képzeletben messze lenni.

Túl gondolni a világon,

Túl az óperenciákon.

Ady Endre

JÓSÁG SÍRÓ VÁGYA

Meleg karokban melegedni,

Falni suttogó, drága szókat,

Jutalmazókat, csókolókat:

Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,

Semmit se kérni, el se venni,

Nagy hűséggel mindent szeretni:

Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni,

Mégis víg hitet adni másnak,

Kisérő sírást a sirásnak:

Milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni,

Falni suttogó, drága szókat,

Jutalmazókat, csókolókat:

Milyen jó volna jónak lenni.

Reményik Sándor

Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon

És tűz nyelje el Sodomát.

A mindennap kicsiny csodái

Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezed a szívedre,

Hallgasd, figyeld hogy mit dobog,

Ez a finom kis kalapálás

Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,

Nézd a szürke kis ezüstpontokat:

Nem csoda-e, hogy árva lelked

Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod, hogy fut előled,

Hogy nő, hogy törpül el veled.

Nem csoda ez? S hogy tükröződni

Látod a vízben az eget.

Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák:

Rajtuk át Isten szól: jövök.