Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Farkas Anna

Lélekbe beégve

Boldogság felébred, mikor a szív szeret,

árnyékként a szeretet egy szívet követ.

Érzelem, ha fűti, semmi le nem hűti,

lélekbe beégve hűséggel követi.

Ha elfordulnak tőle, fájón tovaszáll,

hiába keresed, már messzi úton jár.

Emlékeket temet, hisz új életre vár,

élet-értelmet kutat éjszakákon át.

Feledni szeretné, de mégsem teheti,

mert az emléke és vágya kergeti.

Idő múlásával begyógyulhat sebe,

csak egy forradás lesz a látható hege.

A szív bárhogy szeret, nem koldul szerelmet,

de koldussá válik, ha viszont szerethet.

Sejtjeiben felébred a pulzáló vágy,

mélyre beépülve oly bársonyosan lágy.

Máhl Anita

Szeretet 3

A szeretet ezer apró jelét hintem szét a világban.

Egy mosoly, egy jó szó, egy szál virág, egy pillantás,

Egy társ, egy barát, egy gyermek, egy ember,

Egy szép nap, egy ölelés, egy pillanat.

Az a pillanat, mely hoz, ad valamit neked!

Ad egy érzést, mely jólesőn átmelegíti a bensőd.

Ez a szeretet!

Vedd észre ezeket a jeleket,

És nem kell sorolnom neveket, hisz tudod!

Tudod, érzed, látod!

Ott van tőled egy lépésre,

Csak merd elvenni, befogadni a szívedbe!

Minden ember mellett ott van a szeretet!

Csak egy lépés.

Csak egy lépés a szeretet.

Lásd meg!

Lépd meg!

Lépd meg a szeretet lépését!

Tedd meg!

Adj!

Adj te is!

Adj szeretetet magad is!

Voodoo

Szivárvány ívek

Szívem mélyére rejtettem el önmagam,

lelkem azúrkék tengerében lebeg

gyermeki énem: még nem akar felnőni,

kiüresedő éveim árnyékában vár,

hogy valaki végre engem is megértsen.

Vannak ilyen napok, amikor úgy érzem,

hogy a világ szétesni készül éppen,

kapaszkodnék, de mindennel elkéstem,

elsüllyedek a káosz vulkánjának

kitörni készülő, füstölgő kráterében.

Vágytól remegő vállad jár az eszemben,

felidéz egy félbeszakadt, édes álmot,

a neved üvöltöm a körém hullt csendben,

de nagyon messze vagy, és nincs híd,

amely leküzdené a fényévnyi távolságot.

Szivárványt festek, hogy égbe nyúló íve

elérje a világot, ahová régóta vágyok,

akár szürkével is, de te is kezdj festeni,

mert ha elkészül, alatta rád találok,

és felolvadnak a jéggé dermedt álmok.

Boda János

LEBEGÉS

Egy sóhaj kell, egy szívből jövő érintés,

mely rád talál, ami felemészt ott, legbelül.

Eláraszt, lebegni hagy a világtól távol.

Elrepít, kitár, szinte megfojt.

Éppen hogy élni hagy.

Éjszaka belehaltok egymásba,

és reggel egymásból születtek újjá.

Te ránézel, és ő visszanéz rád.

Dimenziók nyílnak meg és áradnak.

Átérzed az életet, és őt, ahogy éppen átkarol.

Egy sóhaj kell, egy szívből jövő érintés,

amely rád talál, ami felemészt, ami elragad.

Amiben érzed, hogy meglelted önmagad.

Mondd érezted-e már

Hogy az érintés szinte fáj

Mert annyira szép

Hogy szívedbe tép?

Mondd csókoltál-e már

Hogy meghasadt a száj

Mert ajka hozzá ért

És sötét lett az ég?

Mondd öleltél- e már

Hogy az ki karba zár

Az élet az maga,

S karjában tested összecsuklana!

Aranyosi Ervin: Nyisd ki szíved kapuját

"Tudod, mi jó abban, ha szeretet éltet?

Nem vakítja szemed megrontó ítélet.

Eleve kitárod szíved szép kapuját,

s beengedsz másokat, a nyitott kapun át!

Akkor látod, milyen sok hely akad benne,

mintha a szíved, egy nagy palota lenne.

Figyeld, a szívüket mások is kitárják,

látogatásodat napról napra várják.

Ám, mi van, ha szíved zárját kulcsra zárod,

mások közeledtét, zárt kapuval várod?

Mikor elzárkózol, mert bizalmad nincsen.

Senki sem babrál, majd a lógó kilincsen.

Lelked sírdogál a magány börtönében,

sorsod hibáztatod, mit megírtak régen.

Mindig mást hibáztatsz, mást okolsz magadban,

s nem hiszel a hitet adó feladatban.

Mert a vágyaiddal, holnapot teremthetsz,

s ha felfognád súlyát, azt, hogy mit jelent ez,

kitárnád a szíved, s várnál minden élőt,

s elfogadnád őket, mint méltó kísérőt.

Mert, ha a kapuról lehull a lakatja,

lesz, aki hitedet, s a reményt visszaadja.

Ha vágyad hiteddel valóra is váltod,

teremtővé válik szép belső világod.

Mert, tudod a szíved nem börtön, nem ketrec,

minden benne lévőt szabadon ereszthetsz,

mert, ha a szeretet ízét megismerték,

ismét vágyni fogják, tudva, hogy milyen szép.

Újra vágyni fogják minden tiszta szavad,

akit nem köt rablánc, az valóban szabad!

Nyisd hát meg a szíved, szép kapuját tárd ki,

hogy ne kelljen többé a szeretetre várni!"

József Attila: Várlak

Egyre várlak. Harmatos a gyep,

Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.

Rideg vagyok és reszketeg is néha,

Egyedül olyan borzongós az éjjel.

Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét

És csend volna. Nagy csend.

De hallanánk titkos éjjeli zenét,

A szívünk muzsikálna ajkainkon

És beolvadnánk lassan, pirosan,

Illatos oltáron égve

A végtelenségbe.

Garai Gábor:

Jókedvet adj

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!

A többivel megbirkózom magam.

Akkor a többi nem is érdekel,

szerencse, balsors, kudarc vagy siker.

Hadd mosolyogjak gondon és bajon,

nem kell más, csak ez az egy oltalom,

még magányom kiváltsága se kell,

sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,

ha jókedvemből, önként tehetem;

s fölszabadít újra a fegyelem,

ha értelmét tudom és vállalom,

s nem páncélzat, de szárny a vállamon.

S hogy a holnap se legyen csupa gond,

de kezdődő és folytatódó bolond

kaland, mi egyszer véget ér ugyan –

ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet újra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagyok más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hűs tenyeredben.

Robert Burns

LEVÉLHULLÁSKOR

Borong a hegyormon a lomha homály,

az ér kanyarogna, de köd lepi már,

hogy sápad az év, s komorúl a vidék,

ha tél veszi át a vig ősz örökét.

Barnák a mezők, meredeznek a fák,

eldobta a nyár a vidám cicomát;

bolyongva hadd hordom a bút egyedül:

hogy üldöz a sors az időm de röpül!

Mily hosszú az élet s hogy kárba veszett,

mily röpke csupán, ami még a tied,

mily képeket ölthet az ősi idő,

mily szálakat tép el a sors, a jövő.

Mily ostoba vagy, mig a csúcs hivogat,

fentről csupa árny, csupa kín az utad!

Silány ez a sors! - de a sír nem a vég,

kell még mibe bízzon az emberiség.

(Fodor András)

William Shakespeare

149. szonett

Azt mondod, kegyetlen, hogy nem szeretlek?

Hisz magam ellen pártodat fogom!

Nem terád gondolok, míg önfeledten

vagyok, kedvedért, saját zsarnokom?

Gyűlölőidet nem együtt gúnyoljuk?

S akit megvetsz, barátom lehet-e?

S ha haragszol rám, nem állok-e bosszút

magamon úgy, hogy jajdulok bele?

Milyen érdemem becsülöm, amely

ne volna, bármire, büszke rabod?

Hibád is imádattal tölti el

lelkem, hogy szemmel kormányozhatod!

De csak gyűlölj, ismerlek: aki lát,

olyat szeretsz, s én vak vagyok reád.

Szabó Lőrinc fordítása

Shakespeare szonettjeiből

VIII.

KI Zene vagy: mért bús a zene néked?

Kéj kéjre sóvár, vágyak tükre vágy,

mért szereted azt, ami kínnal éget?

mért keresed, ami gyötrelmet ád?

Ha összecsengő lágy melódia

friggyé fonódott lelke bánt: riadt

hangjuk korholva száll feléd, ki a

szelíd összhangból elvonod magad.

Halld! - egymásnak mily édesen felel meg:

hitvest talál társában mind a húr,

mint ha a férj, a boldog nő s a gyermek

dala egyetlen dallammá simúl.

Szövegtelen dal: sok hang: egy ütem,

s így zeng: Egyedül nem vagy senkisem!

/Szabó Lőrincz/

Juhász Gyula:Szerelem



Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,

Elrévedezni némely szavadon,

mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,

És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,

Egy pillantásod hogyha megkeres,

mint napsugár, ha villan a tetőn,

holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,

hogy megszépült megint az életem,

Szavaid selyme szíven simogat,

Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,

Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.

Ha balgaság, ha tévedés, legyen

Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

Tóth Árpád:Kaszás csillag

Kora este a padon

Ülök, künn a Bástyán,

Tűnődöm a csillagok

Néma fordulásán;

Kaszáscsillag, az öreg,

A nyugati szélen

Éppen nyugszik: eleget

Ragyogott a télen.

Hányszor néztem akkor őt

Fájó órák éjén,

Virrasztott a téli ég

Kopár meredélyén,

Égett nagy fényjelekkel,

Csuda-rejtelemmel,

Ő, az örök Orion,

A vén Égi Ember.

Biztatgatott, csüggedőt,

Hű, szigorú fénye:

Ne félj öcsém, istennek

Kisebb teremtménye!

Fény vagy te is, lobogj hát,

Melegíts és égess,

Hinned kell, hogy a világ

Teveled is ékes! -

Téli csillag, csillagom,

Tavasz akar lenni,

Kamasz-fények villogják:

A mi tüzünk semmi;

Furcsa, vad reflektoruk

Vén fényünkbe lobban,

Öreg csillag, Orion,

Hát lenyugszunk mostan?

Csillagapám, fénysubás

Öreg égi pásztor,

Vagy tán dac az, amit most,

Búcsúzva, példázol?

Így a bölcsebb? - letűnni

Büszke, bús kudarccal

S száz év múlva kelni majd

Örökfényű arccal?

Ülök este a padon

Idekünn a Bástyán,

Tűnődöm a csillagok

Néma fordulásán;

Kaszáscsillag, az öreg,

A nyugati szélen

Leáldozott. Méla csönd

Éje maradt vélem.

Adamis Anna: Életem lemeze

Mondd, mi az élet,

ki éli jól,

és mit érhet?

Ha megszülettem,

és ember lettem,

én is élek.

Az életem lemeze fordul.

S ha valaki visszatenné a tűt,

valamit újrajátszanék,

van, amit meg se hallanék,

megbocsátanék,

vagy másképp mondanék.

Az életem lemeze fordul.

Van, ahol reccsen és zörög,

van, ahol ugrik, túlpörög,

megcsuklik a hang egy karcolásban,

s remeg az ív,

kihagy a szó,

kihagy a szív.

Úgy érzem,

számtalan réteg

rakódott rám,

hangok, vágyak.

S a lényeg közben

nem változott,

csak a látszat.

Az életem lemeze fordul.

S valaki visszatenné a tűt,

eleven barázdák szava

vágyakat, érzést bontana.

Arcot, mondatot

egy-egy akkordban.

Szembe is jönnék magammal

magamba rejtett magammal,

egy néma küzdelem, amit feladtam,

égetne még,

mérgezne még,

izgatna még,

szédülnék.

Az életem lemeze fordul.

Holnaphoz ér, lassít a tű,

tisztul az érzés és a vágy,

mélyül a vonzalom irántad.

Szavam tiéd,

hangom tiéd,

szívem tiéd,

őrizd meg.

Jevdokija Rosztopcsina: A talizmán

Van egy talizmánom, mely szent nekem.

Vigyázok rá: benn' szívem minden álma,

Reményem célja, létem, lényegem,

Jövendőm záloga s a múlt reménye, vágya.

Ő nem rejtelmes zárak ékszere,

Nem gyűrű, mely meghitt szavakkal ékes,

Ő nem levél, szerelmes, szenvedélyes,

Nem emlékkönyv, amit kedves írt tele,

Nem kócsagtoll fehérlő széptevése,

Nem drága arckép két fedél alatt...

De nem tudnák nevén nevezni mégse,

Nem tudja senki féltett titkomat.

Nincs mámor, áhitat, mit úgy szeretnék,

Odaadnám érte vérem, életem:

E talizmán - maga az emlék,

A múlhatatlan szerelem!

/Ford.: Galgóczy Árpád/

Petőfi Sándor: Reszket a bokor, mert...

Reszket a bokor, mert

Madárka szállott rá.

Reszket a lelkem, mert

Eszembe jutottál,

Eszembe jutottál,

Kicsiny kis leányka,

Te a nagy világnak

Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna,

Tán még ki is szalad.

Szivemben is alig

Fér meg az indulat.

Szeretsz, rózsaszálam?

Én ugyan szeretlek,

Apád-anyád nálam

Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk,

Tudom, hogy szerettél.

Akkor meleg nyár volt,

Most tél van, hideg tél.

Hogyha már nem szeretsz,

Az isten áldjon meg,

De ha még szeretsz, úgy

Ezerszer áldjon meg!

Szép Ernő:

NÉZNI

Két titkos sötét pont nézi szememben

Az életet, mely körülront engem.

Kiállítások káprázata ez,

Én nézem és nem nyúlok semmihez

Nézem, mint gazdag éjszakékon át

Álmaim ünnepi forgatagát.

Virraszt szemem éber két katonám

Alvó életemnél nyoszolyán.

Nézni a fényeket, nézni felhőket,

Nézni gyászruhás vékony szőke nőket,

A farsangot, mely utcámon elnyargal

S én nem megyek a vihogó farsanggal.

S így vonulnak és nézhetek utánok:

Nyári éjek és téli délutánok

Óh nézni: száll a napfényes vasárnap,

Órák, amikor randevúkra járnak.

Óh nézni...Bennem nincs vágy, cél, erő,

Így vár tunyán a trónkövetelő.

Csak ne bomolna semmi a szemembe,

Láz, mámor, könny ne gyújtogatna benne,

Világéletemben tisztán és szépen

Néznék, mint holt hugom egy régi képen.

Így nézzenek hű szemeim halálig,

Egy szép, komor csók szent pillanatáig.

Szép néma csók lesz. Eljön egyszer, holnap:

Pilláim örökre egymásra forrnak.

Ha idebenn majd minden elaludt,

Nagy csönd lesz: leeresztem a zsalut.

Váci Mihály

Ha érdemes-ha nem

Ma sem volt könnyű élni.

Nem lesz könnyű sosem.

De érdemes volt! - s mindig

Érdemes lesz, - hiszem.

Nehéz - s el kell fogadni

ki szemben áll velünk,

s azokat elviselni,

kikkel menetelünk.

Ütésük úgy eltűrni,

hogy meg se tántorodj;

- a túloldal ne lássa

mint hull szét táborod.

Emelni, vinni vállon,

ki gyenge s már kidől;

s mert rá is jut erődből,

lefödne - úgy gyűlöl.

Naponként mosolyogni

kínban azok között,

kik összefenik szemük

egy jó szavad mögött.

Menni velük - már régen

nem értük! - Csak azért,

mert e sereg iránya

valami célt ígért.

Velük és ellenükre

annyi közt egyedül,

- vívni mégis azért, mi

csak együtt sikerül.

Mindez ma sem volt könnyű

- s nem lesz könnyű sosem

- de törvény s vállalt sors ez,

ha érdemes, - ha nem!

Radnóti Miklós: Bájoló

Rebbenő szemmel

ülök a fényben,

rózsafa ugrik

át a sövényen,

ugrik a fény is,

gyűlik a felleg,

surran a villám,

s már feleselget

fenn a magasban

dörgedelem

vad dörgedelemmel.

Kékje lehervad

lenn a tavaknak,

s tükre megárad.

Jöjj be a házba,

vesd le ruhádat,

már esik is kint,

vesd le az inged.

Mossa az eső

össze szívünket.

Rudyard Kipling: Ha… (ford. Kosztolányi Dezső)

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,

s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,

ha kétkednek benned, s bízol magadban,

de érted az ő kétkedésüket,

ha várni tudsz és várni sose fáradsz,

és hazugok közt se hazug a szád,

ha gyűlölnek, s gyűlöltségtől nem áradsz,

s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,

gondolkodol – s becsülöd a valót,

ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,

s úgy nézed őket, mint két rongy csalót

ha elbírod, hogy igazad örökre

maszlag gyanánt használják a gazok,

s életműved, mi ott van, összetörve,

silány anyagból építsék azok,

ha mind amit csak nyertél, egy halomban,

van merszed egy kártyára tenni föl,

s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,

nem is beszélsz a veszteség felől,

ha paskolod izmod, inad a célhoz,

és szíved is, mely nem hajdani,

mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,

csak Akaratod int: „Kitartani”,

ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,

királyokkal jársz, s józan az eszed,

ha ellenség, de jóbarát se sérthet,

s mindenki számol egy kicsit veled,

ha a komor perc hatvan pillanatja

egy távfutás neked, s te futsz vígan,

tiéd a Föld és minden, ami rajta,

és – ami több – ember leszel, fiam.

*Igazad van Aquatica... tényleg gyönyörű vers! :)

Rudyard Kipling:Ha.

A legszebb vers ami mindenen átsegít. Olvassátok el.

Zelk Zoltán : Babits Mihály emlékére

Állottam volna Véled szembe

és mondottam volna szemedbe

e kései dicséretet...

Oh, ostoba, félszeg szemérem,

átkozott pajzs a szegényen -

már nem segíthetek.

Hát mondom mostan! mert hazátlan

bolyongtam ifjan e hazában

és úgy lelkem hazát,

hogy földjét lankával, halommal

és dús egét is csillagokkal

körém Te rajzolád.

Körém s fölém. S ha nem tudhattad,

ám tudtam én, hogy Te mutattad

nékem: Hegy, domb, fa, tó...

Avar....mondtad az avarra,

és én utánad mondtam zavarva

a sok-sok drága szót...

Így próbálgattam én utánad

nevén szólítani e tájat

s hogy repesett szavam!

mert oly nyelven szólt, mint Te szóltál

s mert tudtam, ily szavakkal szólt már

Vörösmarty, Arany...

Köszöntem volna meg! Mint éltem,

mily árnyak közt, milyen mélyben

és milyen egyedül!

hogy nem is mondhatok más példát,

csak szikkadt, poshadt kútban békát,

amely tátogva ül.

Így éltem én. Most már egem van.

S már írva sorsom csillagokban:

s homálylik vagy ragyog?

oly mindegy az! mert bárhogy űzzék,

eblábakon jár a hűség

és visszaoldalog.

Vissza! Honába! - Én nem kérdem,

mit ránk hagyál, hogy van e részem

a honból énnekem?

Hát Ti se kérdjétek, mi joggal:

ha őrizem körömmel, foggal -

mert nincs más fegyverem.

Sárhelyi Erika: Pofonegyszerű

Az ember mindent túlmisztifikál:

pedig a pillangó is csak lepke,

s a bimbó se rútabb rózsáinál,

csak mert nincs még tündökölni kedve.

Nem bonyolult, csak egy oximoron,

hogy a savanyúcukor mézédes.

Bármi felépülhet a romokon,

csak vegetálni életveszélyes.

Peter Taylor

Valami elveszett

Valami elveszett, de nem tudom, mi az

Leégett kanóc és szétfolyó viasz

A hófúvásban a láng megremeg,

Valami eltűnt, valami elveszett.

Valami nem süt át a félsorok között,

A hang ismét csak falba ütközött.

Léket keres a vastag jég alatt

És enyhülést egy fázó gondolat.

Tegnap kidobtam az összes kacatot,

Mint a tudós, ki avatott

Szemekkel a jövőt lesi meg:

,,Ez kacat, amazzal még sokra viszed.''

Megvan ma mind a tegnapi rendben,

Csak azt a valamit hova tettem?...

A kinti ködben és a benti füsttel

Nem tudom, mi tűnt el.

Kerestem a szabad ég alatt.

Szabad élni, s megfagyni is szabad.

Kutattam a bölcs könyvek között,

Nagy szavak és nagy szóközök.

Mindent láttam, de nem találtam,

Pedig rend volt a szobámban.

De meddig tart még, és hová vezet,

Hová tűnt az, ami elveszett?

Már tudom, hogy hiába kérdem,

S a kacatok közt csak lassan értem,

Amit a semmi hiánya jelent:

Valami elhagyott idebent.

Laconte de Lisle:

A TISZTA MENNY ALATT

A tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át,

a reggel, mely virít, mint égi rózsafa,

hinti a csillogó lombokra illatárját,

ahol a fák hegyén sok fészek bontja szárnyát,

és zengi torkaik szerelmes, telt szava

a reggelt, mely virít, mint égi rózsafa,

a tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át.

Csöpögve csöppre csöpp, száz csermely habja szánt

a csiszolt köveken aranyló hangjegyekkel,

könnyelmű csókjaik becézik egyaránt

a kardvirágot, és liljomot, timiánt,

és hallgatja az őz, kit fölkeltett a reggel,

hogy csiszolt köveken aranyló hangjegyekkel,

csöpögve csöppre csöpp, száz csermely habja szánt.

Hol ösvény kanyarog a bűvös messzeségbe,

és zengő szél nevet hűs bokrok oldalán,

lágy pára kéklik és eloszlik, száll az égre

kar karban, hajnali, még nedves fényben égve,

lassan ballagnak át a férfi meg a lány,

hol zengő szél nevet hűs bokrok oldalán

és ösvény kanyarog a bűvös messzeségbe.

Szemükre gyönyörök fátylai hullanak,

úgy érzik, mintha még a kurta perc se szállna,

oly szépséggel ragyog a föld, az ég, a nap,

hogy örökös legyen e kéjes pillanat,

s a varázsban, melyet bűvölt egy álom álma,

úgy érzik, mintha még a kurta perc se szállna,

szemükre gyönyörök fátylai hullanak.

A tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át,

a reggel majd virít, mint égi rózsafa,

de ők a föld alatt nem érzik illatárját,

nem hallják majd, amint száz fészek bontja szárnyát,

és zengi majd szívük és torkuk telt szava

a reggelt, mely virít, mint égi rózafa,

a tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át.

Én nem születtem varázslónak,

csodát tenni nem tudok,

És azt hiszem, már észrevetted,

a jótündér sem én vagyok.

De ha eltűnne az arcodról

ez a sötét szomorúság,

Úgy érezném, vannak még csodák.

Mit tehetnék érted,

hogy elűzzem a bánatod,

Hogy lelked mélyén megtörjem

a gonosz varázslatot?

Mit tehetnék érted,

hogy a szívedben öröm legyen?

Mit tehetnék, áruld el nekem!

Nincsen varázspálcám,

mellyel bármit eltüntethetek,

És annyi minden van jelen,

amit megszüntetni nem lehet.

De ha eltűnne az arcodról

ez a sötét szomorúság,

Úgy érezném, vannak még csodák.

Hát mit tehetnék érted

hogy elűzzem a bánatod,

Hogy lelked mélyén megtörjem

a gonosz varázslatot?

Hát mit tehetnék érted,

hogy a szívedben öröm legyen?

Mit tehetnék, áruld el nekem!

Nincsen hétmérföldes csizmám,

nincsen varázsköpenyem,

Hogy holnap is majd veled leszek

sajnos nem ígérhetem.

De ha eltűnne az arcodról

az a sötét szomorúság,

Úgy érezném, vannak még csodák.

Hát mit tehetnék érted

hogy elűzzem a bánatod,

Hogy lelked mélyén megtörjem

a gonosz varázslatot?

Hát mit tehetnék érted,

hogy a szívedben öröm legyen?

Mit tehetnék, áruld el nekem!

Mit tehetnék, áruld el nekem!

Mit tehetnék, áruld el nekem!

Dsida Jenő: Én hívlak élni

Hallgasd meg mit suttog az élet,

élni hív újra meg újra téged.

Ne nézz vissza a sáros útra,

legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet

szemed kékjében égjen a fényed..

Lásd meg végre, hogy szeretnek

még akkor is, ha nevetnek,

hisz mosolyt te csalsz arcukra,

ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,

hisz erőre így találsz.

S mi most bánatot okoz

később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,

de hinnünk mindig muszáj.

Fogd a kezem, ha úgy érzed,

hogy szívedből kihull az élet.

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,

ne sírj azon, mit meg nem tettél.

Gyere velem, én hívlak élni

vérző szívvel is remélni...

Garai Gábor: Bizalom

S ha százszor is becsapnak és ezerszer

csalódom abban, kinek szívemet,

mint álmából a rózsát, kitakartam,

s ha épp az árul el, kit életemmel

fedeztem én,

s ha tulajdon fiam

tagad meg,

s ha nem harminc ezüstért,

de egy rongy garasért adnak el engem

barátaim,

s ha megcsal a reménység,

s ha kudarcaim térdre kényszerítenek

és elátkozom már, hogy megszülettem,

s ha csak a bosszút hízlalja a hála

híveimben,

s ha rágalom kerít be,-

akkor se mondom,hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes

hinni az emberben, akkor se mondom,

hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet.

De csöndes szóval eltűnődve mondom:

bizalmam sarkig kitárt kapu,

nem verhet rá lakatot a gyanú;

ki-bejár rajta bárki szabadon.

Egy besurrant csaló tiszteletére

nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,

megtisztálkodva ma betérhet újból;

ki kétélű késsel jött ide ma,

köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.

Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,

kegyelmet a hazugnak,

nem tudok

mentséget a könnyes képmutatásra,

s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,

akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!

Mint a mammut és az ősgyík, a múltba

porlad a gyűlölet és a gyanakvás;

dühünk lehűl,

csak szerelmünk örök.

S halandó gyarlóságai között

csupán maga az ember halhatatlan.

Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen

irgalmas vára bizalomból épül;

s az önmagával vívott küzdelemben

csak jósága szolgálhat menedékül.