Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)
Lelkes Miklós
Hó-álmú csillag
Hó-álmú csillag
ragyog, ragyog.
Lehet: e csillag
a csillagod?
Hó-álmú szélben
kékek a fák.
Fent titok-ékes
csillagvilág.
Kélt a hit: egyszer
égi csoda
gyúl, csillagokból
fénykorona,
s akkor majd ránk néz
égi király,
s égő időnek
szépsége fáj.
Száműzött dalban
könnycsepp ragyog.
Tövis-sebekről
így hallgatok.
Felsír a lélek
nincsen-hona.
Hol vagy te nem-vagy
fénykorona?
Hol vagy beképzelt,
képzelt király?
Lent égi létnek
csillaga fáj.
Aranyból vér lesz,
vérből arany,
s már csak sötét jön,
csillagtalan.
Hó-álmú csillag,
álommesés,
ragyogj csak, létből
menekülés!
Csukódó szemben
hó-álmú hit
bontja elégő
fényszárnyait,
s hitetlen dalban
nincsen-hazák
sírnak egy égi
könnycseppen át.
Johann Wolfgang Goethe:
MINTHA...
a tested lennék úgy érezz
mintha egy válasz lennék úgy kérdezz
mintha
az utad lennék úgy kövess
mintha
már tiéd lennék úgy szeress
mintha
a szavam lennél úgy beszélj
mintha
csak igaz lennél úgy is élj
mintha
csak napom lennél úgy égess
mintha
az élet lennél úgy éltess
színes széles a csend
ha itt vagy
csend velem
mintha
a vágyad lennék úgy higgy bennem
mintha
egy dallam lennék hallgass engem
mintha
csak véred lennék éltesselek
mintha
csak benned élnék érezzelek
színes a csend
nézd én már majdne, elfeledtem hinni
s újra érzem hinni lehet
hinnék neked
mindenki azzá lesz amivé tette
a szeretet és a gyűlölet
megváltottál
itt vagy velem újra nekem
nézd, én már majdnem elfeledtem sírni
s újra érzem könnyem meleg
könnyed meleg
Te hoztad el
mindenki vére piros mégis mindenki
más és másképp szeret
Te így tudtál
Ady Endre :
Élni, míg élünk
Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály.
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?
Igen: nagyot akarjunk,
Igen: forrjon agyad,
Holott tudjuk, hogy milyen kicsinység
A Nagy.
Igen: élj türelemmel,
Igen: hallgass, ha fáj.
Várd meg, hogy jöjjön a nagy professzor:
Halál.
Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály,
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?
*
ADY ENDRE:
Sírás az élet-faalatt
Lentről nézem ős terebélyed,
Piros csodákkal rakott Élet,
Óh, jaj,
Te hitvány, te hitvány, te hitvány.
Nem áhitott így soha senki,
Nem tud téged más így szeretni.
Óh, jaj,
Hiába, hiába, hiába.
Csodáidból, csak egyszer adnál,
Fiadnak csak egyszer fogadnál,
Óh, jaj,
Be várom, be várom, be várom.
Véremmel hívlak, csallak, várlak,
Véremmel gyűlöllek, imádlak.
Óh, jaj,
Csak nézlek, csak nézlek, csak nézlek.
És itt maradok, itt a porban.
Tudom, én tudom, eltiportan.
Óh, jaj,
Halálig, halálig, halálig.
*
Heinrich Heine
Szívemben mindig lesz egy hely ...
Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.
Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam, hogy menj csak el
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell.
Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé ,már senki sem néz,
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak mily nehéz.
Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!
S nagy sokára mondanám halkan
Semmiség, csupán az életem,
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!
ÓH SZÍV! NYUGODJ!
Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenő,
lehellete a lobbant keszkenő.
Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.
De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.
Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetsző, mint minden látomás.
József Attila
Váci Mihály
Valami nincs sehol
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
– valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
– s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
– s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből,
– minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
– minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
– a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
– az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
– mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
– mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag,
– a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
– a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár,
– felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
– talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból:
– „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
– mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
– s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent,
– minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
– minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon,
– megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol…
Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában
Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.
Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.
Emlékeink kis palackja
Bárcsak minden egyes drága percet,
egy kis palackba rejthetnénk.
Szerető ölelést, mosolyt, jókedvet,
mind-mind megőrizhetnénk.
Múlik az idő, s a világ változik,
de van, ami halhatatlan marad.
Egy illat, egy gesztus, ami felrémlik,
és megannyi szeretetteljes pillanat.
Mindez valóban megtörtént Veled,
nem álom, s emléke örökké Tiéd.
Apró rezdülés, fontos pillanat,
mit bár megmenthetnénk.
Néhány év imádott emlékei,
melyek drágábbak mindennél.
Életünk kicsi mozaikjai,
ami már soha el nem vész.
Őrizd meg eme kis palackot,
tartsd kezedben a múlhatatlant.
Sose feledd a tündöklő színpadot,
s azt, mit örökre szívedben hagyott!
/Galkó Patrícia/
BÚZAVIRÁG
Égszínkék imolya,
legszebbike a mezőnek,
karcsú száradra ősszel
a szerelem indái nőnek.
Magányos hajtásaid csúcsán
kék virágaid virítnak,
szépséged látványától
az ég kapui kinyílnak.
Szirmaid hártyáit a szellők
remegtetik a búzatáblán,
elkószált lepkék merengenek
szíved antociánján.
Finom fogacskás szőrök
ölelik gömbös bóbitádat,
száraz könnyeid ahogy peregnek,
lágy búcsút intenek a nyárnak.
Őszirózsák gyöngye vagy,
dísze a lebukó napnak,
égszínkék öröme, álma
egy árva pipacsnak.
ENGEDJ EL
Engedj el, hisz szél a lelkem,
s szél lelkemben nyugtot leltem,
szél vagyok már, úgy ölellek,
rád mosolygok, mint egy felleg.
Messzi járok már az égen,
kicsi pont egy szép emléken,
látod, mintha nem is lennék,
csak egy szemedben fénylő emlék.
Kicsi könnyed nagy tükrében,
messzi járok már az égen,
szél vagyok már, úgy ölellek,
rád mosolygok, mint egy felleg.
Németh Károly
EGY SZEMPILLANTÁS AZ ÉLETÜNK...
Körbe-körbe jár az ósdi gramofon,
messzi szobából lágy zene árad,
félhomály vesz körül, lehet álmodom,
s rabja vagyok e szép muzsikának.
Derekad karcsúsága és e meghitt pillanat
hangulatát szítja bennem érett vágynak,
megragad szemed kecses íve, édes zamat
és fahéjillat rúzsozza mosolyát a szádnak.
Drágám, e bús keringőre jöjj, úgy is múlik
szomorú-bohókás pillanataink tengerárja,
csókunk árnyéka – lásd - ahogyan elnyúlik,
valami láthatatlan erő szétcibálja.
Forró ujjaink indaként fonódnak
össze, és ringatnak a dallamok lágyan,
szemérmes pilláink halkan lecsukódnak,
s lassan égnek el az elmúlásban.
Szállnak a percek, s szállnak velük
bársony-barna rovátkái a múltnak,
bíz, csak egy szempillantás az életünk,
s örömünk szikrái az éjbe hullnak...
Sír ez a gramofon, de mégis, lássad,
érezzed az öröklét rejtekében,
hogy sose múljon el, azt kívánjad,
és szétolvadj, mint kéj a bizsergésben.
Csak forog-forog a lemez, sisteregve
bús dallamokat dúdol a gramofon,
köröttünk csillagokat hullat az est merengve,
mint távolba tűnő, elhaló szakszofon.
Dallama gyönyörű, és tova elkísér
a hangja, mint fátyolos-elhalkuló hívás,
s majd, ha a keringő véget ér,
nem érzed már, hogy fáj az elmúlás.
Köszönöm a táncot, drágám, most akár
itt érhet véget, csók, mámor, és az ölelésed
olybá tűnik, mint egy szemérmes, távoli nyár,
melyre hullott – örök Szerelem, őszi fényed.
Szabó Lőrinc
Semmiért egészen
Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.
Dsida Jenő: Régi emlék
Régi emlék szebb minden napsütésnél
A halk esőjű, őszi bánat...
...úgy voltál szép te is,
Ha szemed könnybe lábadt...
És úgy vagy most a legszebb:
A múltba tűnve távol, -
Köztünk lebeg egy ismeretlen,
Nagy, sűrű fátyol...
Megbékült emlék, régi dal
Elhervadt koszorú...
Csak az lehet ilyen szép
Ami nagyon, de nagyon szomorú.
1924. május 1.
Babits Mihály: Húnyt szemmel...
Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szívünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.
- Petőfi Sándor -
A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI
Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.
Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.
Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!
Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. –
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.
Délceg Emese:Hosszú út
Lehet fáradt vagy, terhed is nehéz,
Hosszúnak látod most, míg oda nem érsz.
Már az út felét megtetted,
már itt az út vége, nem kell félned.
Állj fel, már nem sok van hátra,
így biztatja barátját, hogy életét fel ne adja.
A könnyek, mint a záporeső hullani kezdenek,
el nem állnak míg a barátja így felel:
- elesettnek érzed magad, de ki kell bírnod,
állj fel, s menj tovább, ne add fel kedves barátom!
Ekkor felállott s útnak indult,
kulacsából nagyot húzott.
Most már törölgette könnycseppjeit,
már nem hullottak, s ezt a barátjának köszönheti.
Neked is van egy barátod, egy megmentőd!
Aki melletted áll, de helyetted nem dönt.
Ő az aki segít ha eltévedtél ezen a nagy világon,
ő segít neked bárhol, bármikor.
FÁRADT SZÍV PANASZAI
Halkan, most halkan beszélj!
Csak az őrület szül vad hangokat...
Finoman érlelt, lágy szavakkal
öleljen át a pillanat!
Ne mondj semmit, csak nézz rám!
Talán szemed beszédesebb,
és mindent jobban megértek,
ha lelked tükrébe nézhetek.
Túl sok a zaj - belefáradtam.
Simogasd hát a lelkemet!
Most ez a túlhajszolt szív fáj úgy,
ahogy az égett, lüktető sebek.
Gyógyírt keresek, vigasztalást,
szépen ívelt dallamot, lágy muzsikát...
Valamit, amitől újra vonzó lesz
ez a forrongó, vad világ.
Kormányos Sándor:Vártalak...
Tekintetekbe szőtt varázs,
csodás,igéző pillanat,
nézni egymást,hosszan tűnődve:
eddig miért nem láttalak?
Dobbanó szívek ritmusán
reszkető vágy,ha átszalad,
rájönni édes kábulatban:
Én mindig téged vártalak!
csodás,igéző pillanat,
nézni egymást,hosszan tűnődve:
eddig miért nem láttalak?
Dobbanó szívek ritmusán
reszkető vágy,ha átszalad,
rájönni édes kábulatban:
Én mindig téged vártalak!
Thomas Moore
A májusi hold
A májusi hold csupa láng ma, szivem,
lámpást visz a földi bogárka, szivem;
a bércek alatt
száz út csalogat,
mikor álom esőz a világra, szivem!
Ébredj, tündöklik az ég, gyönyöröm,
üdvünk sose volna elég, gyönyöröm,
s mert napja rövid
legjobb, ha kicsit
meglopjuk utána az éjt, gyönyöröm!
Már alszik a föld megigézve, szivem,
csak a Csillagász les az égre, szivem,
meg én, de nem int
oly fényt neki, mint
a te szép szemed isteni fénye, szivem.
Jöjj hát, míg nem kel a nap, gyönyöröm,
a Tudós szeme mást kutat, gyönyöröm,
s ha csövébe befog,
majd azt hiszi, hogy
te is ég szeme, csillaga vagy, gyönyöröm!
Várnai Zseni: Nem volt hiába semmi sem
Nem volt hiába semmi sem.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
acélkerék is megkopik,
hogyha szüntelen csak forog.
Kopik, kopik, de fényesül,
nem fogja be a rozsda sem,
csiszolja minden mozdulat,
s forog, forog ezüstösen.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
nem adnak ingyen semmit ám,
voltak keserves napjaim
és rengeteg dúlt éjszakám.
Amíg egy gyermek nagyra nő,
bizony, egyet-mást tenni kell,
legalább így az életem
nem múlt el csip-csup semmivel.
Ránézek nagy fiamra és
egyszerre oly üde vagyok,
hogy a szemem harmatgyöngyös
hajnali rét gyanánt ragyog,
s leánykám, mint a Március,
rügyekbe zárt kölyöktavasz...
őt nézem és bimbókorom
újra fölöttem sugaraz.
Nem siratom tűnt éveim,
hiszen az idő úgysem áll,
csak aki meddőségben élt,
azé a vénség, rút halál.
Szánom az ínyenc élvezőt,
csömörnél mása nem marad,
koldus, ki mit sem áldozott
s nem gyűjtött mást, csak aranyat.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
nehéz a toll is néhanap,
de a lehalkult szívverés
fiam szívén erőre kap,
szépségem múlik, - nem sírok,
leánykám arcán tündököl,
szinte sok is, e két gyerek,
mily roppant kincset örököl.
Nem volt hiába semmi sem,
bár néhanap békétlenül
lázongtam, hisz nem tudtam én,
hogy ürmöm mézzé édesül.
Sokat fizettem? Nem tudom,
hiszen mindennek ára van...
ezerszer újra kezdeném.
Ady Endre: KOCSI-ÚT AZ ÉJSZAKÁBAN
Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.
Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.
sajnálom:((( a vége lemaradt:
.......
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...
Csak kis kitartás, meg egy erős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan...
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!"
Várnai Zseni: Szolgálj szívem
Csak kitartás! - biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon nagyon fáradt vagyok.
Kicsit nehéz volt, jól tudom, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok
estére már milyen fáradt vagyok.
Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam, eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy- völgye lágyan kisimul,
csak este ha ágyba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.
Csak kitartás, - kipp-kopp... pontosan,
holnap sikerül megint biztosan,
a félúton, szívem jaj meg ne állj
kipp- kopp... tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki odajut,
a csillagok közt csillagként ragyog...
csak este, este oly fáradt vagyok.
Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg- megállok s felfohászkodom;
- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!
RADNÓTI MIKLÓS: SEM EMLÉK, SEM VARÁZSLAT
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.
1944. április 30.
Gyönge fuvallat a tóba zilál,
fények gyöngysora lebben
sóhajom, árva madárpihe száll,
elpihen édes öledben.
Tárt keblemben reszket a kóc,
érted szenved a Jancsi bohóc.
Szép szemeidtől vérzik az ég
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég,
sok sebemet bekötözném.
Hull a fűrészpor, sorvad a kóc,
meghal érted a Jancsi bohóc.
Tálad a rózsa, tükröd a Hold,
ajkadon alkonyok égnek.
Víg kedvem sűrű búba hajolt,
téged kérlel az ének.
Hogyha kigyullad a szívem, a kóc,
nem lesz többet a Jancsi bohóc.
Meggyesi Éva
Tudnál-e szeretni
Tudná-e szeretni engem
amikor senki sem szeret?
Tudnál-e őrizni engem
akár egy apró gyöngyszemet?
Tudnál-e szeretni engem,
ha már az arcom megfakult,
tudnál-e szeretni úgy is
ha hajamra hó és dér lapul?
Tudnál-e szeretni engem
ha neked adnám a szívemet?
Borongós,hűvös téli estén
melengetve a lelkemet?
Ha csönd kell, én leszek a csönded!
Ha magány, én magányod leszek,
csak messziről szeretlek némán,
de ha kell, melletted leszek!
"Lehetek csinos, vonzó, s szép,
Lehetek egy tökéletes, hibátlan kép,
Lehetek humoros, bájos, kedves,
Lehetek okos, művelt, rendes,
Lehetek a tudásod, boldogságod bölcsője
Lehetek a gondolatod, szavad őrzője
Lehetek egy fénylő csillag feletted
Lehetek egy barát ott, melletted.
Lehetek az, kivel sorsod mindig összefut
Lehetek az, ki nélküled is mindig ugyanoda jut,
Lehetek a mindened, a végzeted, az életed,
De semmi leszek, ha ezt észre nem veszed..."
szerző: ismeretlen
Szeretlek
Szeretlek (Buzás Bettina)
A világ legjobb dolga Téged szeretni
Még vaksötétben is pillantásod lesni
Szeretem az arcod minden rándulását
Szeretem hibáid napfogyatkozását
Szeretem a madarat mely neked énekel
Szeretem azt is hogy sosem érlek el
Szeretem minden hibád is ha kell
Szeretek minden porszemet melyet lábad ver
Szeretem minden szívverésedet
Szeretem hogy szavad oly messze elvezet
Szeretem a szemed minden fénylő pontját
Szeretem ajkad gondtalan mosolyát
Szeretek minden szót mely ajkadat elhagyja
Szeretem hogy mindig nyitva szíved ajtaja
Szeretlek akkor is ha haraggal nézel
Szeretlek akkor is ha Te nem így érzel.
Szeretlek ha küzdenem is kell
Szeretlek ha még kicsit várnom is kell
Szeretem minden üzeneted
Szeretlek ilyennek, ne változz ne tedd.
Szeretlek amióta bejelöltél
Szeretlek bár még nem öleltél
Szeretlek ha világ össze is dűl
SZERETLEK ÉS A VÉGÉN MINDEN JÓL ELSÜL
ismeretlenül...
Ne félj az élettől
"Ne félj az élettől bármilyen mostoha,
Az ember győz, ha nem lesz ostoba.
Harcolj a célért, de ne szenvedj érte,
Emlékezz inkább a jóra, a szépre.
Ne csüggedj sokáig, ne hulljon könnyed,
E - hatalmas világban, szépet is lelhetsz.
Ki nem várja a holnapot, az sem adja fel,
Mert egy apró kis reményben új életre kel.
Mindennap egy más nap, új reménnyel élj,
Nézz szemben a sorssal, tőle sose félj.
Ha néha úgy érzed földbe is tipornak,
Széttört álmaid a felszínen maradnak.
Nem kell a jövődet múltaddal temetni,
Ha igazán akarsz, újra tudsz szeretni!"
/ism. sz./
Helen Bereg - Hiányod
"Lelkemben úgy fáj a hiány.
Nem ölelhetlek ma sem!
Üvegen sikoltó gyémánt
Karcolata a szívem.
Vágy bűvölete igéz
Szenvedő szívemhez utat.
Lágyan simogató kéz
Emléke bőrömön suhan.
Szemhéjamon égőn vibrál
A tegnapi puha csók.
Szívem kínnal égbe kiált:
Nem tegnap akarom! Most!
Imát rebeg tűzforró szám:
Csókod enyhítse vágyam!
Szerelmes ölelésed után
karodban égjek lázban!
Érezzem a vad szenvedély
Tűzpiros égig repít!
Testem íves gyönyörben ég,
Mit szerelmed csendesít."