Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)
József Attila - REMÉNYTELENÜL
Lassan, tünődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Vas-színű égboltban...
Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -
Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -
Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -
1933. március
Komáromi János
Vonalat húztam
vonalat húztam ég és föld közé
nappalok árnyait elválasztani
az éj árnyait összekötni
...
tőlem - velem
suttogni vagy kiabálni amikor az kell
vagy hallgatni a csenddel
és amikor a kötelékek elvágva lógnak
és ha a csomók már jó erősek
azután lesznek majd a perceim ráérősek
csak nézem az eget felettem
miközben a földet már rég elfeledtem
béklyókba kötve táncolsz majd velem
nem lehetsz szabad
mert én nem engedem
a vágyam megkötöz téged is
ahogy tegnap volt
úgy lesz holnap is
mert nem kell az akarat mindig
csak érezni kell bölcsőtől a sírig
add oda hát
amit őrzöl nekem
ha önként adod, azt szeretem
megkeresem a vágyamat benned
megmondom mit kell tenned
a világ csak bámul rám értetlen
nem kímélem azt sem
amit féltettem
virágot hajtanak belőlem csókjaid
'lesszekké' lesznek elmúlt 'voltjaid'
szemembe nézve zokoghatsz
meghallom ha szívemen kopogtatsz
érintéseiddel rajzolod rám magad
tedd amit tenned kell
ha nincs is rá szavad
könnyek és mosolyok most születnek
nem menekülsz
mégis követlek
egyre tisztább a ragyogásod
egyre őszintébb a sóvárgásod
Semmi vagy - tudod - nélkülem
a Mindennél több lehetsz én velem
terülj elém légy az asztalom
úgy létezz
ahogy akarom
Karinthy Frigyes: Előszó
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyre megy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világra jöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanúskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.
Szabó Lőrinc:Tavasz
"Mi az?"-kérdezte Vén Rigó.
"Tavasz!"-felelt a Nap.
"Megjött?"-kérdezte Vén Rigó.
"Meg ám!"- felelt a Nap.
"Szeretsz?"-kérdezte Vén Rigó?
"Szeretlek!"-szólt a Nap.
"Akkor hát szép lesz a világ?"
"Még szebb és boldogabb!"
Csukás István: Tavaszi vers
Az ablakhoz nyomul az orgona,
az ablaküvegen át rám nevet,
amit nem tudok megunni soha,
a kékszemű tavaszi üzenet.
Gyerek leszek egy percre újra én,
örökzöld időmből kipislogok,
a létezés halhatatlan ívén
a teremtésig visszacsusszanok.
Boldog részecske, együtt lüktetek,
s kinyílok mohón, mint tavaszi ág,
ledobjuk, unt kabátot, a telet,
s szívemmel ver a születő világ.
Ági Vaskó - Angyalszárnyon
Ötös kórterem, ötös ágy...
kemény, koppanó szavak.
Fásult nővéri tekintet,
börtönként záródó falak.
Gumihuzat a matracon,
lepedőmön négy csomó;
párnámban régi sóhajok,
cihája fehér, mint a hó.
Éjjeliszekrény jobbomon,
otthon-emlékek rejteke;
bögrém szélén még ott a csók...
benne teámnak fele.
Ötös kórterem, ötös ágy...
félelmet gyöngyöz homlokom;
fohászom már az égig ér,
repülök angyalszárnyakon.
Puhán ölel a néma csend,
fényes érintés szívemen;
oxigén gyöngyért esdekel
sajgó halántéklebeny.
Idő és tér megszűnik,
lelkem felhők közt lebeg;
agykérgem már gondtalan,
hívnak - szó nélkül megyek.
A szeretet fénye átölel,
ringat lágy égizene,
majd visszaútra mutat,
a Jóisten keze.
Ötös kórterem, ötös ágy…
testemben kínzó fájdalom,
szabad lelkem bezárva már;
új élet súlya vállamon.
Petőfi Sándor: Kinn a kertben
Kinn a kertben voltunk,
Egymás mellett ültünk,
Az úristen tudja,
Mi történt körülünk ?
Azt sem tudtam, mi van,
Ősz-e vagy kikelet ?
Csak egyet tudtam, hogy
Veled vagyok, veled !
Mélyen belenéztem
Fekete szemedbe,
S fehér kezecskédet
Tartottam kezembe´.
Hogy úgy egymást néztük,
Ily szókat ejtettem:
Ha mi most itt kővé
Válnánk mind a ketten ?
Azt mondtad, nem bánnád;
Vajon miért mondtad ?
Azért-e, hogy már az
Életed meguntad ?
Oh vagy tán azért, hogy
Boldogság lenne rád,
Ha együtt maradnánk
Örök időkön át ?
Kiss József: Ó, mért oly későn...
Ó, mért oly későn, levelek hullása,
Daru távozása idején:
Mért nem találkoztam rózsanyiláskor,
Hajnalhasadáskor veled én?
Mért nem hallgathattuk édes-kettesbe
A pacsirtát lesbe, te meg én?
Mért nem találkoztunk a mámor, a vágyak,
Az ifju álmok idején!
Éveimnek száma majdnem kétszer húsz,
Húsz év múlva ősz hajamba beletúrsz?
Szemeim körül majdan ezer szarkaláb,
Mosolyod őrzője márcsak öreg porkoláb.
Erős kezemen ránc ekéje szánt barázdát,
Hunyorogva bámulom a kék ég parányát.
Ruganyos léptem botorkálásba vált majdan,
S felejtem én bőven el, mit hova is raktam.
Kellek én? Kellek akkor is majd teneked?
Szép szómmal híven töltöd lélekzsebed?
Érdekel az öreg testben lakó virgonc ifjú?
Kit botja nélkül már gyenge szellő is elfú?
Elég lesz-e szemem örökkön izzó parázsa?
Vagy enyésző testtel veszik szívem varázsa?
Elég lesz-e majd szerető karom lágy ölelése?
Szívem igaz dala, lelkem lelkedhez szökellése?
Elég lesz, szerető szívem lelkemnek ezt súgja,
Mert szíved hű galambja örökre nekem búgja.
Lelkünk egy, s többé nem számol évet, percet,
Öreg hangszer is játszik még szerelmes tercet.
Suttogó Gabriel
/Minden jog fenntartva/
Ha mennél hideg szélben
A réten át, a réten át
Rád adnám kockás takaróm
Öleljen át, öleljen át!
S ha körülzúgna sors-vihar
Rémségesen, rémségesen:
Szívemben volna házad
Oszd meg velem, oszd meg velem!
/Robert Burns/
MEGGYESI ÉVA - SZERETNI JÖTTÜNK
Szeretni jöttünk erre a földre
és hogy másokat boldoggá tegyünk,
de bármerre járok,bármerre nézek,
gonosz irigység vesz mindent körül.
Hová tűnt már az emberi érték?
Hol van már őszinte érzelem ?
Talán tovaszállt a zúgó őszi széllel
s nem maradt belőle szinte semmi sem ?
Szeretni jöttünk erre a földre,
és mégis úrrá lett itt a gyűlölet!
Kik mást eltaposnak,kincseket rabolnak,
csak azoknak jár már bőség,tisztelet.
Szeretni jöttünk erre a földre,
hát ne gyűlöljetek,szeressetek!
Itt van a pokol ! Itt van a mennyország!
Nincs másik élet,most szeressetek!
Váci Mihály:
Valami nincs sehol
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
– valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
– s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
– s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből,
– minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
– minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
– a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
– az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
– mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
– mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag,
– a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
– a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár,
– felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
– talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból:
– „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
– mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
– s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent,
– minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
– minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon,
– megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol…
Radnóti Miklós: SZERETLEK...
Ez a szó melyet,
A füledbe súgnám,
Ha itt lennél velem,
Még ez a szó sem fejezi ki, amit én érzek,
Ez annál fényévekkel több,
Ilyet még nem éreztem,
Csak hittem, hogy tudom mi az igazi szerelem,
De megtévesztett,
Most már tudom mi a szerelem,
Ez az.
Pedig még nem is találkoztunk,
De a beszélgetések hangulata és mélysége,
Meggyőzött hogy beléd estem,
Gyönyörű arcodat nézem a képeken,
Folyamatosan,
Nem is hiszem el, hogy van ilyen csoda a világon,
Annyira szép vagy,
Örülnék, ha karjaidba zárnál,
És te is azt súgnád a fülembe, hogy
SZERETLEK!!!
BÁNAT
Tudod mi a bánat?
Várni valakit ki nem jön el többé,
Eljönni onnan,hol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké!
Szeretni valakit,ki nem szeret téged
Könnyeket tagadni,mik szemedben égnek,
Kergetni egy álmot,soha el nem érni
Csalódott szívvel mindig csak remélni!
Megalázva írni egy könyörgő levelet
Szívdobogva várni,s nem jön rá felelet,
Szavakat idézni,mik lelekedre hulltak
Rózsákat őrizni,mik elfakultak.
Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni
Mással látni meg őt és utána fordulni
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni,sírni könnyes zokogással.
Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat
S imádkozni,
Hogy sose tudja meg
Mi is az a bánat.
A szív gyorsan elárulja önnmagát,
De mást lát a két szemem,
Messze túl a könnyeken
Hogy még mindig te vagy a mindenem.
Ha az kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit,csak múló szerelem.
Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.
Mosolygok az utcasarokig
Aztán,hogy elfordulok
Fáradt szememhez nyúlok
S egy könnycseppet elmorzsolok.
A válás mindig nehéz,
De rosszul itélsz,
Nem bántam meg
Bárhogy is volt,nem bántam meg.
Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek
Elfelejtem azt,hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.
Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam,hogy menj csak el
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar,engedni kell.
Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé ,már senki sem néz,
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak míly nehéz.
Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg,mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!
S nagysokára mondanám hallkan
Semmiség,csupán az életem,
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!
( Heinrich Heine )
Váci Mihály: Aztán
Emlékszel?
Aztán milyen jó volt
hozzád fordulni - és Te édes! -
hogy doromboltál hogyha csókot
súgtam égő füled tövéhez.
S alvás előtt egymás ölében
még fészkelődni, s megfordulva
fel-felkérdezni, félig ébren:
"Szeretsz?"
"Szeretsz még?"
- újra, újra.
Emlékszel?
Engem elfeledhetsz.
De a percekre emlékezzél,
mikor odabújtál szívemhez
és magadról megfeledkeztél.
Ágai Ágnes: SZÓ AMI SZÓ
Nagyon egyszerűen kellene szólni
ebben az agyonbonyolított világban.
Veretes, tiszta, igaz beszéddel
lehántva a sallangokat,
az utánzatok idegen koloncát,
a cifra cikornyák vadhajtásait.
Fehér szavak kellenének,
újra felfénylő, megtalált szavak,
lesikált, erős tölgyfa szavak,
masszívak, faraghatóak,
kemények, érthetők.
Vissza kell adni hitelét,
becsét, szépségét a szónak,
a szóra érdemes szavaknak,
melyekkel szót válthatunk,
és szót érthetünk egymással
jó szóban szűkölködő korunkban.
Szép Ernő : Ne hidd!
Ne hidd, ne hidd, ami igaz,
Ami kegyetlen, ami gaz,
Mi ocsmány és alávaló
Ne hidd, ne hidd, ami való.
Hazugság, amit a lap ír,
Félrebeszél az a papír,
Meredt szemekkel aki sug
Az mind gyalázatos hazug.
Ugratnak, játszanak veled;
Nem lehet az, hogy képzeled!
Nem hiheted, ha van hited,
Gazember vagy, ha elhiszed.
Ne hidd el, ne hidd el, mi gaz,
Ordítsd az égre: nem igaz!
Szeme közé kacagj neki,
Ki a borzasztót hirdeti.
Hátrálj, zárkózz el, menekülj,
Vigyázz, ne süllyedj, el ne züllj,
Vigyázz, a szenny meg ne egyen,
Ne rothadj itt elevenen.
Hallod, ne hidd, mi rút, mi vad,
Mi undort és gyötrelmet ad,
A fényképed, meg a tavasz,
S az Igazság, az az igaz.
Csak ami szép, jó, mindig az,
Mit álmodtál, az az igaz,
Mi nem divat, mi nem haló,
Az, ami örökkévaló.
Csak a kedvesség, az öröm,
A pardon, meg a köszönöm,
A gyöngédség, a figyelem,
Csak az az igaz idelenn.
Csak a segítség, a vigasz,
A barátság, az az igaz.
Csak az a gyémánt-szeretet,
Mi a szívekre veretett.
Beléd döfték a kést: ne hidd,
Kiszaggathatják beleid,
Míg lélegzel s eszmél agyad,
A bűnt tagadd, tagadd, tagadd.
Megmarkolom két válladat,
Szemembe nézz, ne hadd magad,
Tiszta maradj, maradj szabad,
Ne bukj el, meg ne add magad.
Légy tiszta, hős légy, légy erős,
Holtrészeg légy, légy eszelős,
A Földre felhőkből tekints.
Te légy az isten, hogyha nincs.
Ady Endre: ŐSZI ÉJSZAKÁN
A szél ha hűvös éjszakákon
Lehűti mámoros fejem,
A te hideg, utolsó csókod,
Az jut eszembe énnekem.
Hiába száll agyamra mámor
S virrasztok annyi éjszakát,
Mindig érzem annak a csóknak
Halálos, dermesztő fagyát.
Ajkad akkor tapadt ajkamra
Utólszor... aztán vége volt...
Talán tavasz sem volt azóta,
Az egész világ néma, holt...
Mikor a szél fülembe súgja,
Hogy csóknak, üdvnek vége van,
A sírból is életre kelnék:
Zokognék, sírnék hangosan!...
Wass Albert :Szívpalota titka
Minden szívnek van egy csodakertje,
a kert közepében van egy palota,
s minden palotában egy fekete szoba.
A fekete szobában Csontvázember ül.
Sötéten. Egyedül.
Néha a palota zsivajába,s a tavaszodba belehegedül.
Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.
Halkan peregnek, mint a levelek.
(Szívedbe mintha ezer kés hasítna:zokog, zokog a csontvázembered.)
Idegen szemektől kacagással véded,
jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs!
Mások palotáit irigykedve nézed:neki nincs! neki nincs!
Pedig:
minden szívnek van egy csodakertje,
s minden csodakertben van egy palota.
S bent, elrejtve mélyen, valahol,
valahol:minden palotában egy fekete szoba...
Ady Endre : Az örök gyermekség
Édes átok:
Utolsó napig és hajszálig
Gyermek-szemmel
Nézni a világot.
Újra-újra
Megborzaszt az emberi rosszság,
Szepegéssel
Borzalomba fúlva.
Kérded, kérded:
Mért nem vagyunk mind tiszták és jók?
S jön a válasz
S a választ nem érted.
Jön a válasz
S úgy hallgatod, mint riadt gyermek
S reszketsz, mint fa,
Félig-zöld és száraz.
S szólsz: bús kincsem,
Te, szakadatlan, vén gyermekség,
Úgy imádlak:
Egyebem úgysincsen.
Jurij Razumovszkij (1907-?): Féligazság
Nincs rosszabb, mint a féligazság,
a hazugságnál is kutyább,
levetkeznéd – s egy-egy darabját
hordod, mint rádtapadt ruhát.
Fojtogató a féligazság,
cudarabb, mint a rágalom,
mert míg ezt rögtön rajtakapják –
amaz sokáig árnyba von.
Mert jóval könnyebben kivéded
a hazugságot is, ha kell,
kilóg a lóláb – bizton érzed
s tudod. Csak más is higgye el!
Ha elleneid bosszúállók:
nem könnyű küzdened, szaki,
nehéz a cukor közé hányt sót
egymástól szétválasztani,
hisz az öröm a fájdalommal
keveredik utunk során,
nem más az élet: cukor – sóval,
de gyakran torz a részarány.
Ha tisztességes vagy, vadabban
zúdul reád a kusza szenny,
a féligazságot magamban
félrágalomnak nevezem,
hisz azt alattomos beszéddel
a hamis hinti – nyelve öl -,
csak ő elégszik meg a féllel,
az igaz teljességre tör.
(Ford.: Baranyi Ferenc)
Mondom neked
Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve
arcátlan elhagyod magad,
alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne,
a lámpa fénye majd beléd tapad.
A levegő meg hosszu-hosszu szálon
a fogaid közt ki-beszáll.
Messze sodor és kicserél az álom.
Tükröd előtt fésülködöl tunyán.
Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz,
vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz;
parázna vagy, kétség se fér e hithez,
parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.
Tulajdon árnyékoddal összefekszel,
mindegy neked, kivel-mivel;
de annyi karból hogy merülsz fel egyszer,
végűl minő medúzafő leszel?
A pusztulás a lábadnál dorombol,
miért nem űzöd már odább?
A pillantását keresgéled folyton,
és ujjaidon próbálod fogát.
Lekuporodol, s alólad a párna,
a halom párna fölmered,
mint néma hasábokból rakott máglya.
E pillanatban szinte értelek.
Parázna vagy, mondom neked, parázna,
- hallgass, míg végére jutok! -
de szíved alján embertelen árva,
s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.
Pilinszky János
Jékely Zoltán: Örökifjú muzsika
Mozart: g-moll szimfónia
Örökifjú muzsika csermelyében
Fürösztöm meg korán vén arcomat,
Hadd mossa meg időszántotta képem,
Simítsa el a sápadt ráncokat?
Egy hosszú ősz hajszál hullt az ölembe,
Talán apámé, talán az enyém,
S közben zuhog e dallam a fülembe,
S fiatal álmok ringnak ütemén.
Ó, a lélek, e szívós síri mécses,
Az időhozta változásokat
Hogy elhazudja! Fut-fut a zenéhez,
És régi dalt friss vágyakkal fogad.
S künt tél van és a kert halotti dermedt,
Jégtűket hint a csillagos magas,
S én, kit örök ifjúság átka vert meg,
Érzem, hogy jön, jön, jön az új tavasz!
Kisoroszi, 1954
Várnai Zseni: Csodák csodája
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!
Arany János: Reményem
Kis hajó az én reményem,
Sem árboca, sem kormánya;
Csapkod a hullám keményen,
Gyönge sajkám veti-hányja.
Messze a kék part mögöttem,
Földe a kopár valónak,
Honnan el-ki számüzötten
Fut reményem, e kis csónak.
Mint a hattyú, mely világra
Bujdosott, mind beljebb téved;
Egy hab a más habhoz vágja:
Mégsem óhajt lelni révet:
Lelkem, a tenger hajósa,
Retteg újabb kikötőtül,
Hol tövis közt nincsen rózsa
S pusztában virány nem zöldül.
Hol azért áll oly szilárdan
A föld, hogy sivár mezőin
Bírhassák követni bátran
Nyomaimat üldözőim.
El hát, a bizonytalanba!
Merre szél hajt és hab ingat:
Érzem, enyhül fájdalmam, ha
Szél és hullám karja ringat.
Ott szabad a lég köröttem, -
S néha-néha egy szivárvány
Mosolyog rám, megtörötten
Képzeletem óceánján.
El, el a bizonytalanba!
Rengj, hajóm, szabad hullámon.
És ne tudjam, így rohanva,
Meddig halál, meddig álom!
Louis Aragon: A szeretet nem puszta szó
Midőn rámleltél olyan voltam mint egy kivetett kavics a parton
Mint valami fura dolog amit senki se tud mire tartson
Mint régi szextánsra tapadt moszat amit partra hajít a dagály
Mint köd amely kéretlenül az ablakra ül s be-beszáll
Mint mások-hagyta rendetlenség egy szállodai szobasarokban
Mint ünnep utáni reggel a téren szétszórt zsírpapírokban
Mint potyautas aki a vonat-lépcson kuporog
Patak amit eltérítettek útjából a gonosz parti lakók
Erdei vad mely az autók reflektorába belekábul
Éjjeli őr aki hajnalban hazatart robotából
Mint rossz álom mely a börtön homályában sehogyse oszol
Mint madár mely őrjöngve verdes a házban ha fogoly
Mint gyűrű piros nyoma a megcsalt szerelmesek ujján
Mint egy kocsi amit sorsára hagytak állva az utcán
Mint egy eltépett levél mely a szél szárnyán tovaszáll
Mint lesülés a kézen amit otthagyott a tavalyi nyár
Mint téveteg tekintete annak aki érzi messzire tévedt
Mint podgyász amit a megőrzőben ottfeledének
Mint egy ajtó vagy ablak ami nyitva maradt valahol
Mint a seb melyen a villám a fába s a szívbe hatol
Mint egy kő mely az útszélen ott marad emlékeztetőnek
Mint baj mely mint a véraláfutás nem szüntethető meg
Mint hiábavaló hajókürt a távoli tengeren
Mint kés emléke a húsban amely nem múlik el sohasem
Mint elcsatangolt ló amely inna s a mocsár körül ődöng
Mint vánkos amely lázálmas éjjelen összegyűrődött
Mint káprázó szemmel a napra szórt durva szitok
Mint a harag ha látjuk hogy a földön semmi se változott
Úgy leltél te rám az éjben mint egy szóra mely jóvátehetetlen
Mint a csavargóra ki aludni az istállóba hevert le
Mint ebre amely nyakörvén másnak a nevét viseli
Mint egy régvolt emberre aki zajjal és dühhel telis-teli
Barbara W kollins:Néha fáj
Néha fáj,hogy szerelme nem értem dobog
Néha gyötrelmes a vágy, ha rád gondolok
Néha megremeg lelkem minden álma
Néha nélküled üres minden vágyam.
Néha a szerelem tüze meleg s lángol
Néha jéghideg mint a téli zápor
Néha könny áztassa olykor arcomat
Néha lehullik a vágy pergő könnye
Néha az éjszakának nincsen könnye
Néha dalolnak néha némák a szívben a magányos órák.
Szuhanics Albert
Mindig megtalálsz engemet
Amikor fáradt vagy nagyon,
s nincsen már, aki felkeres,
mikor gond ül az arcodon,
mindig megtalálsz engemet!
Amikor szomorúság gyötör,
úgy kell a vigasz, mint a víz,
mikor a bánat súlya összetör,
akkor is mindig bennem bízz!
Amikor nincs ki meghallgat,
pedig beszélni kell neked,
melletted mindenki elballag,
gyere, keress meg engemet!
Amikor nem kell más, csak mosoly,
s mindenki rideg, mint a jég,
mikor mindenki túl komor,
akkor is hozzám gyere még!
Néha csak jó szó kellene,
valaki fogja meg kezed,
s nincs senki, kitől megkapod,
hívjál, én ott leszek veled!
Amikor váratlan öröm ér,
senki nincs, kivel megosztanád,
vagy talán rád tör egy szenvedély,
hadd legyek néked társaság!
Ha magány kínozna bús éjjelen,
vagy útra kelnél, de nincs kivel,
mindig számolhatsz énvelem,
veled megyek, ha menni kell!
Ha elvesztenéd mindened,
s már hited sem maradna meg,
ne feledj, számíthatsz énreám,
megtalálsz mindig engemet!
Bernát János: Két kicsiny virág.
Földünknek legsarkán jeges vihar tombol,
fát, hegyet és völgyet biz porig rombol.
Földünknek legsarkán él két kicsiny virág,
s küzdnek elemekkel, bár ellenük a világ.
Mind, mi árthat nekik, hencegi erejét,
de a két kicsiny virág fogja egymás kezét.
Irdatlan sziklákat sodor a dühödt szél,
de a két kicsiny virág túlélést remél.
Pokolnak zord tüze a tájat felperzseli,
de virág a virágnak kezét nem engedi.
A tengerkékfolyók fájón kiszáradnak,
de a két apróságnak semmit sem árthatnak.
Szomjazó testük, ha mást már nem tehet,
átsuhan ajkukba egy csöppnyi lehelet.
A zöldellő erdők egyszer csak eltűnnek,
de a két kicsiny virág vágyai nem szűnnek.
Földünknek legsarkán, mi forrás mind elapad,
de a virágok kis szíve egymásért megszakad.
Csillagok fényét az éj súlyos láncra veri,
De virág a párját, ily vakon is megleli.
S ha köröttük végül romba dől a világ,
Akkor is megmarad együtt a két virág.
Nagy László
Ki viszi át a Szerelmet
Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!