Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Fuchs Éva : Utazó

Nem vagyok senki,

csak játszom egy embert,

szürke köd vagyok,

a napfénynek árnyékot adok,

s az éj befogad

néha nap.

Próbáltam már sok valaki lenni,

de nem ment,

akkor sem vett észre senki,

csak egy ruhát, maszkot láttak,

szerettek egy kicsit,

aztán továbbálltak,

és mindez most a földre hullott,

és már senki nincs ott,

és már csak árnyékom

visszhangozzák a falak.

Nevem elfeledték,

arcom együtt gyűrődött az idővel

sok időt nem várok

itt állok

újból útra készen.

Ady Endre: Mert engem szeretsz

Áldott csodáknak

Tükre a szemed,

Mert engem nézett.

Te vagy a bölcse,

Mesterasszonya

Az ölelésnek.

Áldott ezerszer

Az asszonyságod,

Mert engem nézett,

Mert engem látott.

S mert nagyon szeretsz:

Nagyon szeretlek

S mert engem szeretsz:

Te vagy az Asszony,

Te vagy a legszebb.

Őri István : Néha túl sok az élet

Néha túl sok az élet

túl sok a könyörgés

a kimondott szavak

a hasztalan beszéd

néha jó lenne megpihenni

valaki karjában csendben lenni

valaki illatán elbódulni

mákonyos örök álomban

valakit megtalálni

s többet fel sem ébredni

mert minek?

a további szavaknak

a további hazugságoknak

ígéreteknek

fogadkozásoknak

melyeket úgy sem tartok be

mert nem lehet betartani őket.

Néha jó lenne

ránézni valakire

s ő visszanézne -

semmi több -

néha jó lenne hinni

hogy ez eljön egyszer

néha jó lenne álmodozni

léhán, felelőtlenül

néha jó lenne

játszani az élettel

táncra perdülni vele

könnyedén, boldogan

néha jó lenne azt hinni

hogy az élet ilyen

s majd fogunk

táncolni is

néha jó lenne

hinni és remélni

néha jó lenne -

élni.

Néha jó lenne

nem ilyesmiket írni

néha jó lenne

csak sírni

csak sírni

néha jó lenne

Istentől valamit kérni

nem sokat

csak annyit:

Uram, könyörülj rajtam

s engedj élni!

Néha túl sok az élet

s mégsem hagyom abba

görcsösen élek

ragaszkodom ahhoz

ami nem is az enyém

s ami csak por a porból

s egy kis lélek

mely remél.

Néha szeretnék

melletted lenni

nem lángolni, nem égni

nem szeretni

nem térdelni előtted

és vallomást tenni

csak nézni szép szemed

érezni illatod

s hallani lélegzeted

midőn a láthatatlan lég

benned életet teremt

csak nézni...

s akkor

könnyebb lenne az élet

akkor kicsit érezném

hogy élek

akkor az ima is erővel telne

s a könyörgés igazabb lenne

akkor...

akkor...

mikor?...

Johann Wolfgang Goethe: Rád gondolok

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár;

rád gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol az utakat;

s éjjel, ha ing a kis palló a vándor lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra döng;

a ligetben, ha néma csend borul rám, téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva összetalál.

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.

Oh, jössz-e már?!

Pilinszky János

Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerek

mindíg talál a kavicsok közt egyre,

mely mindöröktől fogva az övé,

és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!

Egész szive a tenyerében lüktet,

oly egyetlen egy kezében a kő,

és vele ő is olyan egyedűl lett.

Nem szabadúl már soha többé tőle.

A víznek fordul, s messze elhajítja.

Hangot sem ad a néma szakitás,

egy egész tenger zúgja mégis vissza.

Ady Endre: Félig csókolt csók

Egy félig csókolt csóknak a tüze

lángol elébünk.

Hideg az este. Néha szaladunk,

sírva szaladunk

s oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.

Égünk és fázunk.

Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,

ajkad csupa vér.

Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen

megbékült holtak,

de kell az a csók, de hí az a tűz

s mondjuk szomorúan:

holnap, majd holnap.

Hideg és sötét van nélküled.

Kérdezik sokan arcom miért halovány?

Mert nem süt rám fényed soha tán.

Minden éjjel megalkotlak.

Nézek az éjboltra, ott kutatlak.

Láttalak ezerszer holdas éjszakán.

Minden fénysugárból te nézel rám.

Vártalak már sokszor! Kínoz a láz.

Lelkemet széttépi maró vágy.

Tükörképed mindenhol ott ragyog

De nem rám sugárzod mosolyod.

Vágyaim veled az égig érnének

Most neked mondom nem az égnek.

Kellesz nekem, mint tükörnek a kép

Holdnak a nap, csillagnak az éj

Mint tónak a folyó,

Mint télnek a hó

Mikor lesz, hogy csókodra ébredek fel?

Mikor hajolhat ívbe testem testeddel?

Mikor lesz, hogy mindig ott leszek veled?

Mikor simítja arcom bársonyos kezed?

Hideg és sötét van nélküled.

Dsida Jenő:

TAVASZI UJJONGÁS

Tarka virágnak

Illata kábít, -

Édes a méz mit

Kelyhe kinál;

Lebben a lepke,

Röppen a méh -

Sok kicsi vándor

Kedvese ajkán

Csókra talál.

Nincs ma halál,

Él ma a földön

Mit csak az Isten

Élni teremtett; -

Harsog a himnusz,

Hangos a táj! -

Semmi se fáj,

Minden örömre,

Tűzlobogásra

Szítja a lelket...

Újra születtünk

Zöld lobogóval

Lepkefogóval

Táncra megint!

Csókot a földnek,

Csókot a fának,

Csókot a rügynek,

Mert a hatalmas

Égi Jövendő

Hírnöke mind!

Hallga, mi szépen

Csendül a nóta,

Csörtet a csermely,

Csattan a csók!

Messze az erdő

Lombjai közt a

Nyár keze int! -

Hirdeti minden,

Hirdetem én is,

Itt a tavasz!

Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,

maradék szemérmem némasága ez,

úgyse hallanád meg, hangot ha adok,

sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:

mint Izsák az atyját, én se kérdezem,

mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,

szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:

minek adtál ennem, ha nem eleget?

miért vakitottál annyi nappalon,

ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,

fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,

karjaid közt végre kisírom magam,

csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,

ennem is ha adtál, soha magadat,

örökkön-örökké sírok amiért

annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,

ahogy szoritásod egyre hevesebb,

ahogy ölelésem egyre szorosabb,

egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Pilinszky János

Sárközi György: Valaki hí

Valaki hí engem, valaki hí,

Látom a távolban, látom, amint

Hivogató, halavány keze int.

Valaki hí engem, valaki hí,

Érzem szemének mágnes-sugarát,

Maga felé húz, vonz a ködön át.

Valaki hí engem, valaki hí,

Értem küldi, - de ez sem elég, -

Illatos, bódító leheletét.

Valaki hí engem, valaki hí,

Hangja csábító varázsfuvola...

S nem mehetek hozzá soha, soha.

Ady Endre: Az én menyasszonyom

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,

De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:

„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,

Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:

Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:

Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:

Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:

Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:

Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,

Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:

A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,

Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,

Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:

„Bűn és szenny az élet,

Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

Ellen Nitt: Ha ismerlek gyerekkoromban

Ha ismerlek gyerekkoromban,

biztosan neked ajandékozom

sárga kis hólapátomat,

piros homoklapátomat,

s a csillagokkal telefestett kék vödrömet,

minden pitypangtól aranypöttyös rétet,

a jatszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,

a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket

és a leghosszabb csúszdát,

amit csak ismerek.

A hordókat csorgó ereszek alján,

feketén csillogó vizükkel,

feketen csilladozó, mély vizükkel,

a víz alatt lakó meséket is,

a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,

(a méIyben úsznak, mégis szédítő magasan!)

s arról a furcsa sajdulásról,

amely lehajló tarkómat súrolta,

mint egy madár,

vagy lélek,

vagy golyó.

És azt hiszem,

a sárga mackót,

a szegény, kopott orrú sárga mackót,

minden titkával együtt -

neked ajándékoztam volna azt is,

utána sírdogaltam volna,

magam sem értve:

a veszteségtől-e, vagy örömömben.

Őri István: Hangtalan szavak

Csitt!

Ne szólj, kedvesem!

ujjam ajkadra teszem,

hogy ne mondj

semmit sem,

mert elég a fény,

s a szemünk,

mi látni enged téged,

és a mozdulat,

mellyel hozzád lépek,

s amikor elérlek,

ajkad lezárom...

Csitt, kedvesem!

ajkam ajkadra teszem,

hogy a hang

ne sodorjon el

tőlem - tőled.

hogy a szó

ne takarjon el

előlem - előled

most a csend beszél

nekem - neked

most valami kezdődik

életem - életed...

Csitt, kedvesem!

csak még egy kicsit.

s amikor ajkunk

már elmondott mindent.

feloldom a zárat.

s feloldod te is.

mert eljött az ideje

a boldog kacagásnak.

a könnyeknek.

a nyárnak...

de addig:

Csitt, kedvesem!

beszélgessünk

szavak nélkül.

szerelmesen.

Wass Albert: Mert nagyon szeretlek

Könnycsepp a szempilládon este:

én vagyok.

Én vagyok az a kíváncsi csillag,

mely rád kacsingat

és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.

Végigálmodom az álmodat,

ölelésedben én epedek el,

csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,

mely szíved rejtett zárjait kinyitja,

s a nyíl vagyok, amely sivítva

holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog

holt mámorok tört ívén át az éjbe:

s én vagyok az a sápadtság, amit

éjfél után, ha bálból jössz haza,

rád lehel a sarki lámpa fénye.

Tóth Beáta Mária: Nincs reményem

Percenként indulnék hozzád gondolatom tekergő útjain, 

Hamis utak, melyek porában nem is látni mi valódi, 

s mi az, amit csak az álmok rajzolnak az út szélére, 

hogy mámoruk eltérítsenek, s ne találjak rád már sohasem.

Nincs reményem, s elnémult a zene, 

Alázuhan a csendbe, 

Tenyeremben fekszik arcom, de hiába hívnám a könnyeim, 

melyben feloldhatnám a szerelem méltatlan cseppjeit, 

s mert szememen át ért lelkembe, hát arra űzném is ki, 

hogy kimosva magából mindent, mi még megmaradt belőle, 

ne mérgezze szívem tovább egyetlen cseppje sem, 

se emlékek, se álmok képe, 

meg ne tévesszenek, s hamis útra nem léptetnek, 

hogy hozzád vigyenek.

Nagyezsda Nyikityina - Ha magányos fa leszek

Ha magányos fa leszek,

árnyékomba hívlak,

te csak fekszel a gyepen,

a lombom elringat.

Ha magányos hold leszek,

örökre az égen,

benézek ablakodon

minden áldott éjjel.

Ha forrássá változom,

néked dudorászok,

eloltom, ha rám hajolsz,

a te szomjúságod.

Többet nem is mondhatok,

ma nagyon szeretlek,

hogy holnap mit mondok majd,

azt holnap kérdezd meg.

MagamhozBátran viseld magányodat,

én számon tartlak téged,

ne hagyd a sorsod csillagokra,

benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt

ha sisteregve átcsap,

tudom, több vagy mindannyiunknál,

benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,

oly nyersen szép és tiszta,

bátran figyelj, mint ők figyelnek

kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,

mint égig érő ének,

feljönnek benned napjaid,

a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,

az este sírva, késve

hiába járják pitvarod:

csak én látlak. Vagy én se.

Pilinszky János

Weöres Sándor: Örök pillanat

Mit málló kőre nem bizol:

mintázd meg levegőből.

Van néha olyan pillanat

mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,

bezárva kincses öklét,

jövője nincs és multja sincs,

ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal

súrolta s tovalibbent –

így néha megérezheted

önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,

és később, mint az álom.

S az öröklétet ízleled

még innen a halálon.

Ady Endre: Intés az őrzőkhöz

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,

Csillag-szórók az éjszakák …

Szent-János-bogarak a kertben,

Emlékek elmult nyarakon,

Flórenc nyarán s összekeverten

Bucsúztató őszi Lidónak

Emlékei a hajnali

Párás, dísz-kócos tánci termen,

Történt szépek, éltek és voltak,

Kik meg nem halhatnak soha,

Őrzött elevenek és holtak,

Szivek távoli mosolya,

Reátok néz, aggódva, árván,

Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,

Az Élet él és élni akar,

Nem azért adott annyi szépet,

Hogy átvádoljanak most rajta

Véres s ostoba feneségek.

Oly szomorú embernek lenni

S szörnyűek az állat-hős igék

S a csillag-szóró éjszakák

Ma sem engedik feledtetni

Az ember Szépbe-szőtt hitét

S akik még vagytok, őrzőn, árván,

Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Ábrányi Emil

BECSÜLETES ANGYALOK.

I.

Évácska meghalt. Egy finom legényt

Imádott híven. S megcsalták szegényt!

Se szégyenét, se gyötrő bánatát

Nem tudta békén elviselni. Hát

Hozott magának fél-pohárka bort,

Belevetett egy-két csipetnyi port,

Aztán megitta ádáz szenvedéllyel.

Évácska meghalt. Meghalt még az éjjel.

II.

Fölszállt az égbe. Percig sem pihent.

De a kapuhoz tétovázva ment,

Mert úgy találta, hogy lengő ruháján

Nagy folt maradt... éppen a szíve táján.

Sok könny esett rá!... Lassan ment előre,

Félénken... Ám a menny jóságos őre

Semmit se látott s a kaput kitárta:

"Kerülj csak beljebb! Jőjj, kedves kis árva!"

Táncolt, dalolt a szép angyal-sereg.

A szomorú lány halkan közeleg.

De bár olyan bús, bár mindegyre fél,

Úgy tetszik, hogy szebb valamennyinél.

Néz rájuk hosszan, esdekelve, szépen,

S úgy érzi, hogy e jók, tiszták körében

Végképp eloszlik földi szenvedése,

S itt szeretet, boldogság lesz a része.

Megáll a tánc. Némulnak a dalok.

A tündöklő, kiváncsi angyalok

Nézik merőn a sáppadt idegent.

S amit nem látott Péter úr, a szent,

Ők nyomban látják: foltos a ruhája!

Gúnyossá torzul arcuk égi bája,

És szól a dölyfös, biggyesztett ajak:

"Már ilyet is közénk bocsátanak?"

Pirúl Évácska és mond szem-lesütve:

"A szerelem volt életemnek üdve!

Nagyon szerettem! Ez volt a hibám.

De szörnyen, szörnyen meglakoltam ám!

Annyit szenvedtem, annyit sírtam én,

Hogy senki többet a föld kerekén!

Mikor már testem hűlve, halva volt,

Lelkem tovább sírt - - innen ez a folt!"

S az angyalok rá száraz, büszke szemmel:

"Sosem volt dolgunk hitvány szerelemmel!

Bűn, vétek, botlás itt senkit se nyom.

Fehér a lelkünk, mint a líliom.

Eredj odébb, - a menny távol zugába!

Veled nem táncol angyal lenge lába.

Mi téged itt vígadni nem hagyunk!

Mi tisztességes angyalok vagyunk!"

Megy a leány... és könnye ujra hull.

S keblén a folt nagyobb lesz. Megy, vonúl,

Kacajja közt a kényes, büszke hadnak.

--------------------------------------------------

E pillanatban harsonák riadnak!

Hosszú során a kherubim-seregnek

Sátán-üző lángkardok tisztelegnek!

A Megváltó jön! Istennek fia!

Fején tövis-nyom. Gyász és glória.

III.

S amint a sok szép angyal közt halad,

Hódolva áll mind sűrű sorfalat.

Mindnek kigyúl a halvány, tiszta vére,

És mind sovárog egy tekintetére!

De nem néz rájuk. Ó, jól tudja, mért!

Hisz ő mindent tud és mindent megért.

Szelíd nézése most csak egyre száll:

Csak arra, aki sír és félre áll.

S szól Jézus: "Én előttem ő a drága!

Ilyeneké az én Atyám országa!

Ti jéghideg, tisztes szenteskedők:

Mit keres itt a hiuság, a gőg?

Én, istene a könny-áztatta szemnek,

Nyomornak és bűnbánó szerelemnek,

Ki mindezért keresztfán haldokolt -

Én kérdem: Lányom, hol van az a folt?"

Ott van!... Sötétlik szürke kis ruháján.

Tenyérnyi folt. Éppen a szíve táján.

De rászegződik csoda-fényesen

A bűntisztító, nagy, krisztusi szem.

Hull, egyre hull az irgalmas sugár,

Míg a ruhának nincs salakja már.

Tűz, csupa tűz, - fehér és vakitó,

Mint hegytetőn a napsütötte hó.

IV.

S mint vőlegény a szép menyasszonyát,

Akit szűz mirtus-koszorú fon át,

Úgy fogja Jézus kézen azt a nőt

A hódoló angyal-csoport előtt.

Megfogja kézen, szól hozzája lágyan

A hetedik menyország magasában,

Mig százezer napként ragyog a képe:

"Szegény kis bűnös! Jőjj... Atyám elébe!"

Kányádi Sándor: Két nyárfa

Én sem volnék, ha nem volnál,

ha te hozzám nem hajolnál,

te sem volnál, ha nem volnék,

ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te:

só vagy az én kenyeremben,

mosoly vagy a bajszomon,

könny vagyok a két szemedben.

Köt a vére, köt a vérem:

szeretőm vagy és testvérem.

köt a vérem, köt a véred:

szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,

viharom, ki szerteszaggatsz,

szelőd vagyok, ki simogat,

viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,

én sem volnék, ha nem volnál.

Vagyunk ketten két szép nyárfa,

s búvunk egymás árnyékába.

Juhász Gyula: Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál

emlékeimből lassan, elfakult

arcképed a szívemben, elmosódott

a vállaidnak íve, elsuhant

a hangod és én nem mentem utánad

az élet egyre mélyebb erdejében.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,

ma már nem reszketek tekintetedre,

ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,

hogy ifjúság bolondság, ó de mégis

ne hidd szivem, hogy ez hiába volt

és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

Mert benne élsz te minden félrecsúszott

nyakkendőmben és elvétett szavamban

és minden eltévesztett köszönésben

és minden összetépett levelemben

és egész elhibázott életemben

élsz és uralkodol örökkön. Amen.

Dsida Jenő: Tündérmenet

A tücsök cirregve fölneszel.

Testem hűs álmokat iszik.

Apró csillagos éjtündérek

a szívemet hozzád viszik.

Parányi szekérre fektetik,

pihék, mohák közé, puhán,

befödik zsenge nefelejccsel

s lehelnek rá éjfél után.

Húzzák lassú, nyüzsgő menetben

- szemükben harmat, áhitat -

csigák s iszonyú nagy füvek közt,

a sárga holdvilág alatt.

Óbecsey István: Szeressétek az öregeket

Nagyon szépen kérlek titeket

Szeressétek az öregeket

A reszkető kezű ősz apákat

A hajlott hátú, jó anyákat

A ráncos, és eres kezeket

Az elszürkült, sápadt szemeket

Én, nagyon szépen kérlek titeket

Szeressétek az öregeket

Simogassátok meg a deres fejeket

Csókoljátok meg a ráncos kezeket

Öleljétek meg az öregeket

Adjatok nekik szeretetet

Szenvedtek ők már eleget

A vigasztalójuk, legyetek

Én, nagyon szépen kérlek titeket

Szeressétek az öregeket

Ne tegyétek őket szűk odúkba

Ne zárjátok őket, otthonokba

Hallgassátok meg panaszukat

Enyhítsétek meg a bánatukat

Legyen hozzájuk szép szavatok

Legyen számukra, mosolyotok

Én, nagyon szépen kérlek titeket

Szeressétek az öregeket

Ők, is küszködtek értetek

Amíg fölnevelkedtetek

Fáradtak ők is eleget

Hogy ti, módosabbak legyetek

Ők is elfogadtak titeket

Mikor a jó Isten közéjük ültetett

Azért, Én kérlek titeket

Szeressétek az öregeket

És ha majd az örök szeretet

Elhívja őket közületek

Ti foglaljátok el a helyüket

Mert, ti lesztek majd öregek

S mindazt amit nekik tettetek

Azt adják nektek a gyerekek

Mert, előre intelek titeket

Szeressétek az öregeket.

B. Radó Lili - Várni

Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,

szemedből boldog álmok édes derüje árad,

lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,

fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.

Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban

a szíved néha-néha hangosabban dobban,

hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és

ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.

Riadt szemedben némán fakúl a ragyogás

s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.

Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,

de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,

szemedből könny után könny törületlen szivárog,

s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,

szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,

már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is

és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.

A harmadik

Valamit kérnek tőled.

Megtenni nem kötelesség.

Mást mond a jog,

mást súg az ész.

Valami mégis azt kívánja: Nézd,

tedd meg, ha teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass,

mert az a szeretet.

Messzire mentél.

Fáradt vagy. Léptél százat.

Valakiért mégegyet kellene.

De tested, véred lázad.

Majd máskor! – nyugtat meg az ész.

És a jog józanságra int.

De egy szelíd hang azt súgja megint:

Tedd meg, ha teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass,

mert az a szeretet.

Valakin segíthetnél.

Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.

Tán összetörte a szíved.

Az ész is azt súgja: Minek?

De Krisztus nyomorog benne.

És a szelíd hang halkan újra kérlel:

Tedd meg, ha teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass,

mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik

egyszer első lehetne,

és diktálhatna, vonhatna, vihetne!

Lehet, elégnél hamar.

Valóban esztelenség volna.

De a szíved békességről dalolna,

s míg elveszítenéd,

bizony megtalálnád az életet!

Bízd rá magad arra a harmadikra!

Mert az a szeretet.

Wass Albert: Igazgyöngyök

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,

s a kék vizeken tündökölt a hold,

tündér leány állott a tenger partján,

s a hab lágyan, szerelmesen dalolt…

De egy este… messze észak felől

orkán hadával érkezett a tél,

a tündér sírt és fényes könnyeit

zúgó tengerbe hullatta a szél…

Aztán elment… a tenger várta, várta,

és fodros habja többé nem dalolt.

Ködös, borongós, néma éjszakákon

sötét vizén nem tündökölt a hold…

S a mélybe hullott tündér-könnyekből

lettek a fényes igazgyöngy szemek…

A gyöngyhalász néha megtalálja

a mélybe rejtett tündér-könnyeket…

Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,

és verseim az igazgyöngyszemek…

Egyszer lelkembe zokogott egy tündér

s azóta néha gyöngyszemet lelek.

József Attila: Gyöngy

Gyöngy a csillag, úgy ragyog,

gyöngyszilánkokként potyog,

mint a szőlő, fürtösen,

s mint a vízcsepp, hűvösen.

Halovány bár a göröngy,

ő is csámpás barna gyöngy;

a barázdák fölfűzik,

a bús földet díszítik.

Kezed csillag énnekem,

gyenge csillag fejemen.

Vaskos göröngy a kezem,

ott porlad a szíveden.

Göröngy, göröngy, elporlik,

gyenge csillag lehullik,

s egy gyöngy lesz az ég megint,

egybefogva szíveink.

Kosztolányi Dezső

Szeretet

Mennyi ember van,

akit szeretek.

Mennyi nő és férfi,

akit szeretek.

Rokonszenves boltileányok,

kereskedősegédek, régi és hű

cselédek, lapkihordók, csöndes,

munkás írók, kedves tanárok,

kik vesződnek a kisfiammal.

Találkozunk mi olykor-olykor,

meg-megállunk, szemünk összevillan,

s én még maradnék tétovázva,

talán hogy elmondjam ezt nekik.

Mégsem beszélek, mert csak a részeg

aggastyánok s pulyák fecsegnek.

Ilyesmiről szólni nem ízléses.

Meg aztán nincsen is időnk.

De hogyha majd meghalok egyszer,

s egy csillagon meglátom őket,

átintek nékik kiabálva,

hajrázva, mint egy gimnazista:

"Lásd, téged is szerettelek."

Ady Endre

KÁR VOLNA ÉRTED

Futó sorból rontva kidőlten,

Nem is vagyok talán már,

Nem is lehetek az Időben.

Jóság rohamaim is fogytán

S úgy nézek messzeségbe,

Mint vén juhász hajolva botján.

Igen: bot, egy kicsit koldusbot,

Hideg és fáradt nézés

S otthagyott, szegény ősi jussok.

Ki társam lenne, nekem nem kell

S vágyottam nem vágy társul

S aggulok éhes szerelemmel.

Se jó, se rossz, se bús, se víg már:

Becsületes válasz megy:

Kár volna érted, hogyha bíznál.

Engem kinullázott az Élet,

Én már dacból se adnék

Bárkinek is meleg hűséget.

Csoda-percnek kellene jönni

S mert nem bízok csodákban:

Csókollak, de el kell köszönni