Hogy fogadtátok el, ha nem jött be az élet? (beszélgetős fórum)

Akkor annak miért érzed szükségességét, hogy bizonygasd nekem, én milyen vagyok? Gondolod, én nem tojom le a véleményed, mikor ilyen egyértelműen rosszindulatú vagy?

Bort iszol és vizet prédikálsz.

Igazából én nem ismerek olyat, aki hozzám hasonlóan olyan helyzetben lenne, hogy otthonról semmilyen támogatásra nem számíthat, mert a többségnél legalább annyi megvan, hogy otthon élhetnek. Egy bizonyos szempontból ez sem rossz, mert előrébb mondjuk nincs mint én, viszont nem is érte annyi stressz, hogy miből fizeti ki legközelebb a fedőt a feje fölé. De nálunk is az van a családban, hogy ennyi idősen már mindenkinek saját háza, családja volt, mármint az eggyel fentebb lévő generációban, mert kaptak segítséget.

Egyébként mi sem azt akarjuk, hogy 30 évesen komplett, berendezett családi házunk legyen, csak legalább valami kilátás rá, hogy akár egy kis hitellel, de tudunk venni. 45-50 évesen, majdnem felnőtt gyerekekkel már hova vegyek családi házat, mikor azon kell gondolkodnom, hogy a saját gyerekeim életét hogy segítsek beindítani, hogy nekik ne kelljen belegebedniük az erőlködésbe?

Nekem az a módszerem, hogy mindig a tanulásba menekülök. Ha rám jön a rossz hangulat, mindig fogom magam és leülök nyelvet tanlni, mert úgy vagyok vele, hogy addig sem kesergek, helyette csinálok valamit, aminek a jövőben haszna lesz. De az sem jó, ha az ember mindig csak bámulja a célt és közben semmi sikerélmény nem éri, mert akkor nyilván azt sem érzi, hogy közelebb lenne a cél.

Minden lehetőséget ragadj meg! Küldök létrát! Ki tudj mászni a kakiból!

Sehol sem fenékig tejfel, csak van, ahol sokkal jobbak a lehetőségek.

Csak sikerül meglátnod azt a kis fényt az alagút végén!!!

Ha már tudod, hol a baj, akkor jó úton jársz:)

Menni fog!

Jó, akkor irigy vagyok, most boldog vagy? Volt már olyan, hogy szó szerint semmid nem volt és sokáig nem jutottál semmire? Ha nem, akkor ne ítélkezz, valószínűleg te is az lennél.

Örülj a pénzednek, nem kell tehetősen arról osztani az észt, hogy akinek semmije nincs, milyen hülye, mert sz*rul érzi magát.

Mellesleg, nem azt mondtam, hogy aki örököl, az hú de boldog lehet azért, hanem hogy bizonyos szempontból ez is segíthet valakinek előre jutni (nem a szülei haltak meg). De forgasd ki nyugodtan a szavaim, eddig minden kommenteddel ezt tetted,ha szövegértelmezési problémáid vannak, talán jár ki újra az iskolát, ha hangokat hallasz, menj orvoshoz.

Szerintem meg pont így beszél az, aki irigy.

A legjobb annak aki örökölt. Talán a te szüleid is lesznek szívesek elpatkolni és akkor két legyet üthetsz egycsapásra. Örökölsz és amúgy sem voltál velük jóban.

Pont ez van velem is, csak egy másik szinten. Nehéz nem irigykedni, amikor látod, hogy valakinek simábban megy. De ebben az egészben az a legrosszabb, hogy olyan értelmetlennek tűnik a küzdelem és már a kedvem is elment az eredeti célomtól.

Nálam az verte ki anno a biztosítékot, hogy azok az osztálytársaim, akiknek elváltak a szülei, választhattak, hogy kinél lakjanak. És így még azoknak is jobbra fordult a sorsa, akikkel együtt nőttünk fel és együtt szenvedtünk. Én meg csak pislogtam és néztem, hogy milyen jó nekik. Pofán tud ez csapni, de nem is kicsit, főleg hosszú évek után. Meg az, hogy hiába küzd az ember, még a minimum sincs meg, nemhogy az, mint ami a másiknak...

Mielőtt kijöttem külföldre, velem is ugyanez volt a helyzet, napról-napra élés, túlélés, semmi jövőkép. Még az is tök véletlen, hogy kijutottunk, egy ismerősünk révén, bár nagy levegőt kellett vennünk, mert nem biztos melóra jöttünk ki, szóval összeszedtük magunkat és léptünk az ismeretlenbe, mert úgy voltunk vele, ennél sz*rabba már tényleg nem lehet.

Egyébként, sokszor érzem azt, hogy kicsit lehúz, mert sok az olyan barátom/ismerősöm, akinek segítenek és azért tudnak haladni. Pl. egy jó baráti párnál, nem fullgazdagok, de tehetősebbek a szülők, mindkettő kiiskoláztatta a gyerekeket úgy, hogy azoknak így maradt ideje sokat tanulni, ösztöndíjat félretenni, kifizették nekik az esküvőt, szóval a menyasszonypénzt is félretehették, kaptak egy-egy nagyobb összeget és még otthon is élhettek egy picit, szóval így ennyi idősen, mint én van saját kertes ház minimális hitellel, jó munkahelyük, mert nem kényszerültek rá, hogy bármit elvállaljanak, most már jöhet a gyerek. És ugye ezt mindig mesélik nekem, nem rosszindulatból meg hogy irigykedjek, csak nekik ez öröm, tök természetes, hogy itt tartanak, boldogok, tele vannak tervekkel és reménnyel, amihez egyébként bőven megvan az anyagi hátterük... vagy másik barátnő, aki komplett lakást örökölt, már neki sincs erre gondja és így tovább. Az ember örül annak az örömének, akit szeret, de azért rosszul tud esni, mikor más azt ecseteli, hogy pl. milyen grillt vesz a kertjébe a családi partykhoz, nálad meg még a komód sem a tied és nem is olyan, ami tetszene...

De most nyilván nem fogom ezért megszakítani a kapcsolatot a barátaimmal, mert nekik jól alakult az életük, viszont így mindig, újra és újra pofán csap, hogy másnak már rég megvan az, amiről én álmodom, és neki tizedannyit sem kellett érte tenni. Hmm... nem tőlük irigylem, az bánt, hogy nem látom, én magam önerőből hogy tudnám elérni.

Tudom, hogy nem olyan egyszerű ez. Az ember egy darabig sajnálja magát, de muszáj találni valamiféle lehetőséget. Csak hát az emberek általában nehezen lépnek ki a komfort zónájukból.

Gondolom, nálatok is, mint nálunk is hiányoznak a lehetőségek. Legalább is sokkal nehezebb manapság megtalálni.Sok kompromisszumot kell kötni.

Én nem "olyan mélyről" jöttem, de most sokkal nagyobb fosban vagyok, mint te.

Hárman bérlünk egy lakást, én szobán is osztozok, mert úgy bejött az élet... és most a szüleimhez jöttem át netezni. Még takarítói meg raktár pakolós melóra is jelentkeztem. Tudom még ragozni, de ettől előbbre leszel te?

Átértékelni, átérezni nem tudjuk az életed. Ahogy Pannánál, nálam is nyílnak a virágok, és nálad is. Ha ez nem tesz boldoggá, akkor keress olyat, ami igen, mert a hétköznapjaid minősége ezen múlik.

Szerintem van egy ilyen típus, aki hasonlóan gondolkodik mint te.

Felsoroltad, hogy mit nem akarsz, de nem jött be az élet, mert a nagy ház azért nincs meg. Örülj annak, hogy egészséges vagy, lásd meg az élet apró örömeit.

Nemtom, én kemény vagyok, mint a kád széle.:D

Sajnos néha túlságosan is, a lányomnak talán néha jobb lenne egy "puhább" anyuci.

Én az az "állj fel, porold le magad, indulj tovább" típus vagyok.

Ha nincsenek anyagi gondjaid, miért teszel úgy, mintha tudnád milyen az, mikor az ember szinte csak anyagi gondok között él? Mint láthatod, azt mondhatom, jelenleg nekem sincsenek anyagi gondjaim és nem is költök semmi feleslegesre. Nekünk nincs szuper autónk, nem is akarunk, nem akarunk Dubai-ban nyaralni és semmi ilyesmi.

Olyan dolgokat adsz most itt elő, amiről senki nem beszélt. "villogni a szomszédok előtt". Tehát aki vágyik valamire, az csak azért van, hogy villoghason, olyan nem létezik, hogy az ember egyszerűen tényleg csak vágyik valamire? furcsa a felfogásod.

Látod, azt hiszem, alapvetően én is ezért írtam ki a kérdést: mert most nem látom a kiutat, gondoltam, csak találok valakit, aki olyan mélyről jött, mint én és elmeséli, hogy csinálta meg a "szerencséjét". Mert a magam részéről szorgalmas vagyok, nem gond, ha tenni kell magamért, csak legyen meg az eredménye. Na, ez az, amit nem látok. Most lehet azzal jönni, hogy hááát igen, tudok félrerakni és külön élek, de 1) ezt még sokmillió ember megcsinálja úgy, hogy cserébe nem fárad ki testileg-lelkileg azért. Igen, nem tagadom, fáj az, hogy évek óta mindenről lemondok, semmi nem jut, soha nem volt még nyugodt fél évem, már belgebedtem, hogy folyamatosan dolgozok és tanulok egyszerre csak azért, hogy eljussak odáig, hogy végre külön élek egy albérletben. Másoknak ehhez nem kell kidolgozniuk a belét. Igen, sz*r, mert ha ilyen kevéshez ennyi erőfeszítés kell, akkor bele is dögölhetek, akkor sem fogok többet elérni, nekem nem ez jutott, szokjak hozzá és kész? Akkor felesleges erőlködnöm, fel is adhatom, minek ezt csinálni, ha úgyse jutok előre? Hazamegyek, életem végéig élek egy albérletben, aztán majd én is azt mondom a gyerekeimnek 18 évesen, hogy ez van, nem jutott nekem semmi, oldják meg ők is maguknak a dolgokat.

2.) Szóval, én sem ismerek olyanokat, akik kitörtek volna. Sok magyart van itt, mind menne haza, ha tehetné, de nem teheti, mert otthon nem tud megélni vagy előre jutni. Könnyű azt mondani, hogy élvezzem a jelent, de az én jelenem jelenleg nagyon nem jó. Ha hazaköltözöm, akkor már félrerakni sem tudok, szóval lényegében a jövőm van elcseszve, akkor most lesz boldog 5 évem, 30 évesen meg rájövök, hogy semmire nem futja, ha két gyerek mellett még az albérletet is elő kell teremteni valahogy.

Igen, nyilván negatív vagyok, nem tagadom. Ha valaha valami összejött volna, biztos nem lennék az, de sajnos többnyire csak nehézségek jutottak nekem, amiknek a megoldásához mindig le kellett mondanom valamiről. Jó lenne egyszer egy nap, amikor nem azt kell néznem, miről mondja le megint.