ÉLETIGENLŐ oldal - segítség a bajban (beszélgetős fórum)

„A LÉLEK A MESTER,

A KÉPZELŐERŐ A SZERSZÁM

ÉS A TEST A FORMÁLHATÓ ANYAG."

Paracelsus

Hát ez igazán aranyos történet!

Köszönöm, hogy megnevettettél!

:-)

Ja! Meg hogy írtál!

szia Lilyely!

Akkor én most nem a vasárnapi ebédhez szólnék hozzá :-), inkább a 6. hozzászóláshoz egy kis életigenlő mini-"történet".Rokonaim megbíztak, vegyem át a postát a lakásuknál, a postaládából és nézzek rá a lakásra, amiíg nincsenek otthon. A vihar miatt összegyűlt az ablakpárkányon egy jó adag víz, nem akartam, hogy a ha elfolyik, a falat áztassa, így letöröltem. Az ablak a belső kertre néz, így a hátsó kis ajtón kellett kimennem, hogy kijussak a kertbe. Ez az ajtó történetesen a rokonaim és egy másik lakó közös ajtaja, ami a másik lakót elzárja az utcára néző bejárattól. (kicsit bonyi, de remélem azért érthető, mindjárt kiderül, miért is mesélem). Szóval ezt a kis ajtót szép gondosan becsukva magam után, postát magamhoz véve elhagytam a lakást.Mindez reggel volt, onnan mentem dolgozni. Du. jönnék haza, sehol a saját lakáskulcsom. Teljesen kétségbe estem, h. elveszítettem, ráadásul reggel menet közben észrevettem, hogy nyitva volt a táskám, meg voltam róla győződve, h. kiejtettem. Hazafelé menet kapisgáltam, h. talán otthagytam a rokonaim lakásában a saját kulcsom is, a nagy sietségbe. Na, vissza kell mennem...Vissza is tértem, erre nagy dörömbölést hallok a hátsó kerti ajtó mögül. Kiderült, h. a hátsó szomszédot véletlenül kizártam, nem tudott kijutni a házból, mert neki ahhoz az ajtóhoz nincs kulcsa, állítólag nem szokták zárni... Szerencsére jó természetű volt, és nem dühöngött, együtt nevettünk a szerencsétlen, és végül mégis szerencsés bennrekedésen és kiszabaduláson. Ráadásul a saját kulcsom is meglett...Biztos egy angyalka felejtette ott velem, hogy kiszabadíthassam, akit véletlen bezártam:-)

Szóval sose tudni mi mire jó:-)

Úgy tűnik, nem lett népszerű ez a fórum oldal. Jobb híján magammal cseveghetek, esetleg üzenhetek magamnak: "szép jó reggelt".

Lehet, hogy ha a vasárnapi ebédről kérdeznek, hamarabb írsz. Próbáljuk ki?

Kivel ebédelsz ma? Mi lesz a menü? Ki hiányzik az asztalod mellől?

"A fény teremtményei vagytok valahányan.

A fényből jöttetek, és oda is tértek vissza.

Folyamatos létezésed fénye világít be körülötted mindent."

/Richard Bach/

"Amit a hernyó a világ végének nevez, azt a mester úgy hívja, PILLANGÓ."

/Richard Bach/

Nem is tudom hogy tudtunk eddig létezni egy ilyen csodálatos "ÉLETIGENLŐ" oldal nélkül. Komolyan.

Megyek keresek pár pozitív szívmelengető gondolatot, aztán jövök.:) Puszi

Gondoltam, segíthet, ha olyasmiket olvasol, amitől felmelegszik a szíved. Ha neked is vannak pozitív gondolataid, amit szívesen megosztanál másokkal, bátran írd le ide őket. Ha egy emberen segítettünk vele, már nem volt hiába. :-)

A legfontosabb, hogy NE FÉLJ! Nem vagy egyedül. A te gondod az enyém is; a te örömöd az enyém is. Mert MINDEN EGY!

Elsőként álljon itt egy mese felnőtteknek.

A kapitány és az álma

Élt egyszer egy ember. Valaha bátor, erős; tele álmokkal, vágyakkal. Minden napja új csodákra csábította, minden reggel egy új kaland lehetőségét rejtette magában. Ő volt hajójának egyetlen kapitánya, és a jó szél röpítette messzi tájak felé. Senki sem ejthette fogságba, csalhatta tőrbe, senki sem állíthatta meg. Élete csupa vidámság és kaland volt. Mindenki kereste a társaságát, mert még azokat is megnevetette, akiknek sorsa nehéz, keserű volt. Szívesen csatlakoztak hozzá; kérték, hadd hajózhassanak vele. Gyakran még fizetséget sem fogadtak el tőle, mondván:

- Mi már megkaptuk a jutalmunkat. Társaddá fogadtál bennünket, a barátaid lehetünk. Semmiben nem szenvedünk hiányt.

Telt múlt az idő. A Kapitány elfáradt, megelégelte a kalandozásokat. Kicsi szobájában gubbasztott naphosszat, s az elmúlt szép időkre emlékezett. Nem is hitte, hogy ő volt az a bátor, kalandokra éhes vidám fickó, aki hegyeket mozgathatott volna meg puszta tekintetével.

A szobájában egyre hidegebb lett, az ablakába sohasem süthetett be a Nap, mert gondosan bezárva tartotta a redőnyöket, az ajtajára erős lakatot tett. A barátok sorra elmaradtak; ő pedig, egy sarokban ült, és tehetetlenségében, végső kétségbeesésében sebeket ejtett magán. Így senki sem kívánhatta tőle, hogy kimozduljon börtönéből, hiszen ezer sebből vérzett. Már alig hallotta a külvilág mesés hangjait, a madarak énekét, az ablaka előtt elhaladó emberek nevetését, a lágy szellő zúgását a tenger felől. Szomorú volt, magányos és reményvesztett.

Egy napon soha nem hallott, csodás dallamra lett figyelmes. Kíváncsisága legyőzte félelmét. Óvatosan félrehúzta a redőnyt. Szemét majd megvakította a fényesség, pedig a Nap már lenyugvóban volt. Egy pici angyalka ült az ablakában, a szárnyait folyton mozgatta, s eközben aranyszínű por hullott a földre mindenfelé.

- Ki vagy te? – kérdezte a Kapitány.

- Követ vagyok. Hírnök, ha úgy jobban tetszik. A te segítségedre jöttem.

- Segíteni akarsz rajtam? – nevetett a Kapitány.

- Meg kell mutatnom neked azt a világot, amit valaha nálad jobban senki nem ismert. De ehhez bizony össze kell szedned minden bátorságodat, és ki kell tárnod az ablakodat, hogy beáradhasson rajta a fény.

- Jobb lenne, ha bátorításul előbb Te jönnél be hozzám. Felmelegíthetnéd a szívemet, begyógyíthatnád a sebeimet, azután talán én is elég bátor és erős leszek, s akkor majd kitárom az ablakomat.

Az angyalka kicsit meglebegtette szárnyait, hogy minél több csoda hullhasson a földre, azután egy szempillantás alatt a sötét szobában termett. Minél több időt töltött a Kapitány mellett, fényessége egyre halványabb lett, minden tagja reszketett a hidegben. Vidám történeteket mesélt, hogy megnevettesse barátját; azután az otthonáról beszélt, ahol sohasem fáznak, nincsenek könnyek, s a gondolat gyorsaságával bárhol ott teremhet, ahol csak akar. Azok a mesés tájak, ahol valaha a Kapitány járt, mind együtt megtalálhatók az országában. Hófödte hegycsúcsok, ragyogó vízesések szivárvánnyal ékesítve, milliónyi virág ezerféle színben pompázik időn és téren túl.

Boldogság töltötte el a Kapitány szívét. De gyávasága fogva tartotta, megbénította. Az angyalkának azonban mennie kellett volna már. Fény és meleg nélkül megbénulnak a szárnyai.

- Gyere hát velem! Ki a csodák birodalmába! Gyere a fényre! Nem kell félned, fogom a kezed, és sohasem engedem el! Mindig melletted leszek. Akkor is érezni fogod, ha nem látsz. Nem lenne csodás, újra hajóra szállni Kapitány! Nézd, a sebeid lassan mind begyógyulnak, kész vagy az indulásra!

- Azt szeretném, ha velem maradnál!

- Ha itt maradok, elpusztulok veled együtt. Nem tudom, képes leszek-e valaha repülni, ha egy percet is tétovázok. Ha most magadra hagylak, sohasem tudsz majd kiszabadulni magad fabrikálta sivár jelenedből. Ez volt a küldetésem. Én voltam számodra a szabadulás utolsó lehetősége.

A Kapitány résnyire nyitotta az ablakát, és óvatosan tenyerébe vette félig ájult barátját. Szárnyai megdermedtek; fényessége, mely egykor betöltötte a teret, most, mint kihunyni készülő gyufa fénye pislákolt a sötétben.

- Azt szeretném, ha újra repülnél!

Sokáig melengette, óvta a széltől, megvívott volna érte a sárkánnyal is, csakhogy újra repülni lássa. Egyszeribe megnyílt a csillagos égbolt, az angyalka kinyitotta szemét, kiterjesztette picinyke szárnyait. A vakító fényességben a Kapitánynak szeme elé kellett tartania a kezét.

- Valójában végtelen szereteted az, ami maradásra bírt, és ami végül megmentett engem. Még tartozom neked. Egy üzenetet hoztam, melyet sohasem szabad elfelejtened: A Te hajódon egyedül Te vagy a kapitány. S ha félelmed megbénít, és sötétben éled az életed, Isten akkor is küld neked valakit, hogy ne legyél egyedül, mert senkiről sem feledkezik meg egy másodpercre sem. A választás szabadsága azonban mindig a tiéd. Kuporoghatsz tovább a sötétben, vagy vakmerő kalandokba fogsz; rajtad áll. Én azonban mindig melletted maradok, érezni fogod. De tudod, az angyalok fogságban, csapdában, fény, levegő nélkül elpusztulnak még egy olyan nagyszerű Kapitány kezében is, mint Te vagy.