Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Struwe Annamária:

Ne felejts el élni.

Húsz évesen , a bőröd szép és feszül.

És a szíved a boldogságtól repül.

Még egy farmer , még egy cipő mit veszel.

Mert azt hiszed ezzel szebb leszel.

Harminc évesen , semmire sincs időd.

Szinte le se veszed a cipőd.

Kell a ház , kell az autó.

S ez nem az utolsó.

Negyven évesen , már boldog lehetnél.

Mert mindened megvan mit szeretnél.

Most pedig gyermekednek kell egy táska.

És itt is fontos a márka.

Ötven évesen , már bölcs lettél.

Talán valójában tanárnak születtél.

Te vásárolsz , mert hozzák a sok unokát.

S te úgy látod őket mint valami csodát.

Hatván évesen , várod a nyugdíjat végre.

Áhítattal gondolsz e pénzre.

Tervezed majd mennyi mindent csinálsz.

Ha már nem a munkába jársz.

Hetven évesen , már nincs kedved menni.

Éttermekben már nem akarsz enni.

A kert is túl nagy már neked.

Hiszen néha már remeg a kezed.

Nyolcvan évesen , megőszültél.

S rájöttél, hogy még alig éltél.

Örülsz ha a gyerekek karácsonykor jönnek.

S születésnapodon telefonon köszöntenek.

Kilencven év , de szép kór mondják.

De füleid ezt már alig hallják.

Az élet ráncaival vagy már tele.

S amire vágysz már csak Isten keze.

A szépség mulandó.

Mint ahogy a test halandó.

Ne felejts el élni.

Hidd el , megéri!

Légy jó mindhalálig...

Ma még fiatal vagy s minden szépnek látszik.

Hulló könnyed is szivárvánnyá válik.

De ahogy az évek gyorsan tova szállnak,

Úgy gyűlnek szívedben a gondok és az árnyak.

Rövid ez az élet, mégis sok a könnye,

Mikor Te sírsz, mások könnyét törlöd le!

Mert ahogy Te szeretsz, úgy szeretnek mások.

Úgy lesz ellenséged, úgy lesz jó barátod.

És ha minden álmod valóssággá válik,

Akkor se feledd : Légy jó mindhalálig!

(Móricz Zsigmond)

Tandari Éva: EMBER maradj Fiam

EMBER maradj Fiam ,

minden körülményben!

EMBER -még akkor is,

ha ez már nem érdem...

Ha többet ér, ki kincset

s nagy vagyont harácsol,

vagy ki Glóriát kovácsol

- a politikából!

Vedd észre, ki szenved,

és segítséget kér ...

Kinccsé válik minden falat

szívből adott kenyér...

Nem kell minden áron

letépni a babért :

Szíved tisztaságát, Fiam :

Ne add el semmiért!

Aranyosi Ervin: Barátok között

Most nem törődöm szinte semmivel,

csak élvezem, hogy napom rám ragyog.

Nem érdekel, hogy milyen kor jön el.

A mában élek, s gondtalan vagyok.

És tudom azt, sok barát vesz körül,

és bűvkörébe zár a szeretet.

Lelkem szabad, kicsi szívem örül,

hadd adjam át az érzést teneked!

Mert barátok közt sokkal könnyebb élni,

mert egymagadra sohasem maradsz,

a fagyos télben sohasem kell félni,

ha szívek hozzák el a szép tavaszt!

Ha felemelnek szívbéli barátok,

ha nem hagyják, hogy semmivé legyél,

ha arcukon a fénylő mosolyt látod,

a szíved dobban, s ettől újra él!

Ha látod őket, melegséget érzel,

és rögtön, ettől biztonságban vagy,

őrzik szavad, egyetlen sem vész el,

és marasztalnak, kérik, hogy maradj!

Nincs elvárás és nem kell megfelelned,

azt teheted tőlük, amit akarsz!

Béke száll rád, és felolvad benned,

s nem szippant magába be holmi harc!

Nincs más dolgod, adni és elfogadni,

a mában élve, itt oldódni fel,

néha tettekkel jó példát mutatni,

és megértően mosolyodni el!

Megérteni, és kellően figyelni,

a lélek miképp rezdül, ha megél,

a tanácsokat értőn megszívlelni,

hogy ettől te is boldogabb legyél!

Kristina Calu - Magamban

Beleragadt lábam a múltba

Vállamat súlyos teher húzza

Elcsendesült bennem az élet

Kihalt lelkemből minden ének

Mondom magamnak: Nézz előre!

Ne a múltba, inkább tekints a jövőbe!

De nem hallgatok se magamra, se másra

Helyette figyelem, hogy süppedek a sárba

Telnek az órák, a napok, a hetek

Szívem gyengül, lelkem beteg

Elment tán végleg az eszem

Hogy magamat élő holttá teszem?

Állok az ablakban, nézem a világot

Ilyen bolondot, mondjátok, ki látott!?

Tedd már meg azt az első lépést

Engedd el a múltat, a temérdek sértést

Hallgassak magamra, vagy ne higgyek nekem?

Kell a rosszkedv, a bánat, a sérelem

Ők az én botjaim, rájuk támaszkodom

Nélkülük boldog lennék. Biztos, ezt akarom?

Nekem mindegy, maradj ahol vagy

Megrántom vállam, ott hagyom magamat

Majd egy pillanatra visszafordulok

S látom, amint csendben magam után indulok .

ZELK ZOLTÁN: Csilingel a gyöngyvirág

Csilingel a kis gyöngyvirág.

Fehér a ruhája,

meghívja a virágokat

tavaszesti bálra.

Öltözködik az orgona,

lila a ruhája,

kivirít a kankalin, a

szegfű és a mályva.

A vadrózsa rájuk nevet,

bolondos a kedve,

a rigó is füttyent egyet:

hej, mi lesz itt este!

Táncra perdül a sok virág,

illat száll a légben,

őrt állnak a gesztenyefák,

illemtudón, szépen.

A szellő is megfürdik a

virágillatárban,

s arra ébredünk fel reggel:

napsugaras nyár van.

Aranyosi Ervin: Április bolondja

Bolond vagy te, hallod!

Vagy bolondnak nézel?

Viccelsz, megalázol,

becsapsz, megigézel?

Ugratsz, vagy felültetsz,

őrületbe kergetsz,

vagy csak összezavarsz,

ámulatba ejtesz?

Április elseje,

a bolondok napja.

Vajon bosszankodik,

ki poénod kapja?

Tud-e jót nevetni,

az akit megtréfálsz,

vagy a mókáidtól

rút ellenséggé válsz?

Nem mindenki érti

könnyen meg a viccet,

akadnak mogorvák,

velük a hecc mit tesz?

Szivatásnak érzed,

vagy tudsz tán derülni,

mikor csőbe húznak,

tudsz te nyugton ülni?

Amikor rászednek,

háborog a lelked?

Vagy levered rajta,

ki humorral vert meg?

Bosszút állsz az élcért,

erősen fogadod,

a csúnya átvágást

még ma visszaadod?

Mikor lóvá tesznek,

képes vagy nevetni?

Mikor bepaliznak,

kedved kell temetni?

Ha már felültettek,

keresel ötletet,

azt aki átrázott,

elő hogyan veszed?

Légy kedves és vicces,

elég találékony,

hadd nevessen más is

ezen a játékon!

Arra azért vigyázz,

bárki hittel mondja,

el ne hidd, hogy te vagy

április bolondja!

Jut eszembe:

Elrejtettem két szót,

lám, ebben a versben.

A nevem betűit

jól összekevertem!

Ha majd megtalálod,

jelentkezzél nálam,

a nyereményedet

én már kitaláltam!

KÁNYÁDI SÁNDOR: Április hónapja

Bolondos egy hónap

április hónapja,

hol kalap a fején,

hol báránybőr sapka.

Hiába próbálnád

kilesni a kedvét,

túljár az eszeden,

mire észrevennéd.

Köpenyegbe burkol,

ingujjra vetkőztet:

mutatja a tavaszt

hol nyárnak, hol ősznek.

Búsnak teszi magát,

szeme könnyben ázik,

mindegyre lehunyja

sűrű szempilláit.

Aztán gondol egyet,

fülig fut a szája,

s ránevet a fényben

hunyorgó világra.

Áprily Lajos: Mennék eléd

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.

A déli oldalon leselkedel.

Gyökerek hallják könnyű léptedet,

átküldesz egy-egy halk leheletet,

mely szűzies még és illattalan,

de sejtető, jó langyossága van.

Csak arcom érzi még, nem sejti más,

varázs van benne, keltető varázs.

Ahol jársz, néma éberség fogad,

keresed a rügyes sombokrokat,

hogy langyosságoddal rájuk lehelj

s kipattanjon a sárga kis kehely.

Feljössz az élre, melyet hó erez,

íj válladon, a hátadon tegez,

benne az arany nyílakat hozod,

melyekkel a telet megnyilazod.

Mennék eléd, s mint fényváró anyám,

még utoljára elkiáltanám

nevedet, melyből napfény sugaraz:

Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

A magány fájdalma

Elkerülhetetlen, hogy egyszer mind magunk legyünk,

s hogy azok nélkül éljünk, kiket nagyon szeretünk,

mert senkinek nincs megadatva, hogy együtt menjenek

azon hosszú útra, mely vissza nem vezet.

.

Nem tudjuk elkerülni, hogy a magányosság csendje,

szívünket és, lelkünket meg ne sebezhesse,

s hogy ne könnyeinkkel sirassuk el majdan azokat,

kik életünkhöz, sorsunkhoz hozzá tartoztak.

.

Mi mind-mind tudjuk, mily keserves az egyedüliség,

az a fojtó szívfájdalom miről beszélni nehéz,

s az a mindennapos túlélő harc azon emberek felett,

kik régen feladták már az életküzdelmet.

.

Ha magányos embert látsz, kit könnyes csendje kínoz,

szólj hozzá egy pár szót, adj szívednek hangot,

mert talán ez a bátorító, biztató hang sarkallja majd arra,

hogy ne bukjon el idő előtt az egyedüli harcba.

Kun Magdolna

Váci Mihály: Még nem elég!

Nem elég megborzongni,

de lelkesedni kell!

Nem elég fellobogni,

de mindig égni kell!

És nem elég csak égni:

fagyot is bírjon el,

ki acél akar lenni,

suhogni élivel.

Nem elég álmodozni.

Egy nagy-nagy álom kell!

Nem elég megérezni,

de felismerni kell!

Nem elég sejteni,

hogy milyen kor jön el;

jövőnket - tudni kell!

Nem elég a célt látni;

járható útja kell!

Nem elég útra lelni,

az úton menni kell!

Egyedül is! Elsőnek,

elől indulni el!

Nem elég elindulni,

de mást is hívni kell!

S csak az hívjon magával,

aki vezetni mer!

Nem elég jóra vágyni:

a jót akarni kell!

És nem elég akarni:

de tenni, tenni kell!

A jószándék kevés!

Több kell: - az értelem!

Mit ér a hűvös ész?!

Több kell: - az érzelem!

Ám nemcsak holmi érzés,

de seb és szenvedély,

keresni, hogy miért élj,

szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég - a Világért!

Több kell: - a nemzetért!

Nem elég - a Hazáért!

Több kell most: - népedért!

Nem elég - Igazságért!

- Küzdj azok igazáért,

kiké a szabadság rég,

csak nem látják még,

hogy nem elég!

Még nem elég!

Tavaszi dal - Benedek Elek

Fújdogál a tavaszi szél,

Olvad már a hó,

Csomagol és költözködik

Öreg Tél apó.

Zúzmarás a fehér szakálla

Messze integet…

Üdvözlünk, ó, madárdalos,

Kedves kikelet!

Aranyosi Ervin: Meg kéne tanulnunk magunkat szeretni

Meg kéne tanulnunk magunkat szeretni,

lelkünk megismerni és boldoggá tenni!

Nem kívülről várni gondok megoldását,

irányítani, az életünk folyását!

Meg kéne tanulnunk magunkat szeretni,

megtaposott lelkünk magasra emelni!

Nem csak kuncsorogni más szeretetéért,

nem kell sorba állni az élet vizéért!

Meg kéne tanulnunk magunkat szeretni,

a saját lelkünket végre megismerni,

befelé fordulva figyelni a csendet,

zűrzavar tudatban tenni végre rendet!

Meg kéne tanulnunk magunkat szeretni,

éhező lelkünket fénnyel megetetni,

hagyni kiáradni a belső fényt másra,

ráfér a szeretet, a kívül zord világra!

Zelk Zoltán: Mit mondanak a madarak

Hát te igazán megérted,

mit a madarak beszélnek?

nemcsak csipegnek, pityegnek,

fütyülnek és csiripelnek?

-Ó, dehogyis, szólnak mást is,

van őnekik szavuk száz is,

vagy talán még ezerszáz is!

.

Cinke

Hallgasd csak a cinegét,

azt mondja, hogy: "Nyitnikék!

Elolvadt a hó, a jég

ne aludjon kert, a rét,

az a dolguk: nyitni, nyitni,

virágot, rügyet kinyitni,

nyitni, nyitni, nyitnikék!"

Nem mindig ilyen vidámak,

mikor téli ágra szállnak,

eledelre nem találnak,

panaszkodnak: "Nincs... nincs...

nincs...

Itt sincs...itt sincs, sincs, sincs,

sincs..."

Ha valamit mégis lelnek,

még akkor sem örvendeznek,

mert keveset ád a tél-

mondják is, hogy: "Kicsit ér!"

Kicsit ér! Kicsit ér!

.

Rigó

Hát most milyen madár szól itt?

S hallod, éppen téged szólít

téged szólít, tőled kérdi,

tudsz számolni? Mondd meg néki,

ezer fán mennyi dió.

Ha nem felelsz, hát megmondja,

tavaly ősszel megszámolta,

ezer fán annyi dió,

hogy éppen egy millió!

Fiú! Fiú! Millió!

Millió! Millió!

.

Pacsirta

Ez meg milyen madár lehet?

Túlszállt már három felleget,

s mindjárt eléri az eget!

A pacsirta! ki más lehet?!

Mindig csak az eget járja,

földön fészkel, égen szárnyal,

sohase röpül a fára!

Figyeljed csak milyen tréfás,

jókedvű a mondókája:

"Felmegyek!

felmegyek!

megnézem

az eget!

Kérek ott

szekeret,

lovat és

szekeret!"

Rajki Miklós:

Bíztató

Bíztatlak: Örülj!

Örülj a világnak,

Örülj a kinyíló virágnak,

Örülj a rikkantó madárnak!

A zöldlombos erdőnek, a viruló mezőnek.

Örülj a hasadó hajnalnak,

Éjben az égen ragyogó csillagnak!

A szép napra ébredő reggelnek,

A neked köszönő embernek,

S minden ártatlan gyermeknek.

Örülj a feléd küldött mosolynak,

A hozzád szóló szavaknak!

Örülj, ha egy ajtót neked kitárnak,

Ha valahol éppen tereád várnak!

Örülj, ha megfogják a kezedet,

Tanítsd meg örülni gyermeked!

Örülj és te is tárd ki szívedet!

Az öröm széppé teszi lelkedet és vidámmá kedvedet.

Örülj az ősznek, a tavasznak,

A fakadó rügyeknek, a lehulló lomboknak!

Nyáron a rekkenő melegnek,

Télen a hóval borított hegyeknek.

Örülj, ha jön egy zivatar,

Ha örülsz, akkor nem zavar.

Örülj a megkonduló harangnak,

A felröppenő sok-sok galambnak!

A felhangzó zenének!

Örülj minden csendes estének!

Örülj a farkát csóváló kutyának,

Örülj az egész világnak!

Hiszen annyi jó és szép van, aminek örülhetsz,

Örülj, ha valakivel törődhetsz!

Lásd meg mások örömét, örülj, ha bárkit öröm ér!

Örömöt adj minden kicsi örömért!

Az öröm az egy jó dolog,

akik örülni tudnak, azok boldogok.

Te is az lehetsz, ha akarod!

Aranyosi Ervin: Az óraátállítás dilemmája

Átállítjuk az órákat,

így korábban kelhetünk,

korán elhagyjuk az ágyat,

jól kiszúrtak hát velünk!

Ellopnak egy órát tőlünk,

és értelme sose volt,

csak közömbös arcot öltünk,

s nem bántjuk, ki kirabolt.

Mától nem délben lesz ebéd,

egy órával korábban.

így hát rosszkor teszik eléd,

az új ember korában.

Nem is délben harangoznak,

ma a csorda sem delel,

időrablók elátkoznak,

a ritmusunk veszik el.

A nyári időszámítás

életciklust felborít,

biológiai óránk,

hozzá tán sosem szokik.

A népek majd megszavazzák

nyári, vagy a téli kell,

s ha a nyári fog majd győzni,

egy világot térít el!

Szerencsére a természet,

még józanul működik.

Csak neked lesz benne részed,

min a sátán ügyködik!

Az óraátállításból

hiányzik az értelem.

Amit Istent megteremtett,

öncélúan “szétverem”?

A napot, a Naphoz kéne

újra igazítani,

ahogyan több ezer éve,

s létünkön nem rontani.

Őseink, az égre nézve,

tudták mennyi az idő,

fontos volt a tudományuk,

most a káosz egyre nő!

Illene már helyrehozni,

rendbe tenni életünk,

hatalmasok kedve szerint

megtörve, nem élhetünk!

Ősszel állítsuk hát vissza,

úgy kéne maradnia,

az időnek, az életnek,

helyesen haladnia!

Kálnay Adél: Kérdés....

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,

sétálni télen kigombolt kabátban,

szalonnát szúrni fagyos ágra,

nem vadászni nyúlra fácánra,

koldus kezébe kenyeret nyomni,

csábítók között hűnek maradni,

házad kapuját kitárni,

hadd jöjjön hozzád akárki,

kisgyerek könnyét letörölni,

senkivel soha nem pörölni,

dermedt verébért hajolni porka hóba,

más baját sosem hozni szóba,

békét, nyugalmat, szépséget akarni,

adni, adni, mindig csak adni,

tökéletesre lelni egy madár dalában…

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

Várnai Zseni:

Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rámragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!

Somogyi Zsolt: Azt mondják........

Azt mondják,hogy minden csillag egy-egy ember sorsa,

Azt mondják a csillagokban minden meg van írva.

Életünket elkiséri fenn a magas égen,

És egy fáradt őszi esten kialszik a fénye.

Azt mondják,hogy mindörökké nem élhet az ember,

Mert a földi vándorutak véget érnek egyszer.

Fénylő csillag maradj még az emberek reménye,

Hogy a földi boldogságát mindenki elérje.

Reményik Sándor: Valaki értem imádkozott

Mikor a bűntől meggyötörten

A lelkem terheket hordozott

Egyszer csak könnyebb lett a lelkem

Valaki értem imádkozott.

Valaki értem imádkozott,

Talán apám, anyám régen?

Talán más is, aki szeret.

Jó barátom vagy testvérem?

Én nem tudom, de áldom Istent,

Ki nékem megváltást hozott,

És azt, aki értem csak

Egyszer is imádkozott.

Babits Mihály: A második ének

Megmondom a titkát, édesem a dalnak:

Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.

Mindenik embernek a lelkében dal van,

és a saját lelkét hallja minden dalban.

És akinek szép a lelkében az ének,

az hallja a mások énekét is szépnek.

Zagyi Gáborné : A remény megmarad...

A remény megmarad,akkor is,

ha már úgy érzed nincsen hited,

mikor azt érzed erőd elhagyott,

s a vágyott holnap nem a tied .

A remény megmarad,akkor is,

ha életed munkája odavész,

ha maradt még benned akarat,

számodra minden nap új esély,

A remény megmarad, akkor is,

ha tudod romokban az életed...

ne vessz alatta, építsd újra,

míg életben tart a lélegzeted..

A remény megmarad, akkor is,

ha a magány makacsul hűséges,

a szív minden újabb dobbanása

azt jelzi, minden lehetséges..

Kun Magdolna: Tavasz tájt..

Ilyenkor tavasz tájt arra gondolok,

hová is tűntek el azok a boldog szép napok,

mikor még tudtam, hogy van egy kedves otthon,

hová álmaim, könnyeim gyakran hazahordom.

Ilyenkor tavasz tájékán könnyezek kicsit,

megsiratom önmagam és szeretteim is,

mert úgy hiányoznak azok az illatos virágok,

amelyek egykoron kertünkben virágzott.

Néha-néha gondolatban mégis visszamegyek,

oda, hol simogattak a szeretőkezek,

azok, miknek szelídségét nem pótolja semmi,

csak pár kopott fénykép, mit elő tudok venni.

De bármily szomorúak a napok és az évek,

a tavasz mindig hoz némi reménységet,

s mindig nyújt és ad valami különlegest, szépet,

amitől a lélek megújulni képes.

Vörösmarty Mihály: ELŐSZÓ

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.

Zöld ág virított a föld ormain.

Munkában élt az ember mint a hangya:

Küzdött a kéz, a szellem működött,

Lángolt a gondos ész, a szív remélt,

S a béke izzadt homlokát törölvén

Meghozni készült a legszebb jutalmat,

Az emberüdvöt, melyért fáradott.

Ünnepre fordúlt a természet, ami

Szép és jeles volt benne, megjelent.

Öröm - s reménytől reszketett a lég,

Megszülni vágyván a szent szózatot,

Mely által a világot mint egy új, egy

Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.

Hallottuk a szót. Mélység és magasság

Viszhangozák azt. S a nagy egyetem

Megszünt forogni egy pillantatig.

Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.

A vész kitört. Vérfagylaló keze

Emberfejekkel lapdázott az égre,

Emberszivekben dúltak lábai.

Lélekzetétől meghervadt az élet,

A szellemek világa kialutt,

S az elsötétült égnek arcain

Vad fénnyel a villámok rajzolák le

Az ellenséges istenek haragját.

És folyton-folyvást ordított a vész,

Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.

Amerre járt, irtóztató nyomában

Szétszaggatott népeknek átkai

Sohajtanak fel csonthalmok közől;

És a nyomor gyámoltalan fejét

Elhamvadt várasokra fekteti.

Most tél van és csend és hó és halál.

A föld megőszült;

Nem hajszálanként, mint a boldog ember,

Egyszerre őszült az meg, mint az isten,

Ki megteremtvén a világot, embert,

E félig istent, félig állatot,

Elborzadott a zordon mű felett

És bánatában ősz lett és öreg.

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,

S az agg föld tán vendéghajat veszen,

Virágok bársonyába öltözik.

Üvegszemén a fagy fölengedend,

S illattal elkendőzött arcain

Jókedvet és ifjuságot hazud:

Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,

Hová tevé boldogtalan fiait?

Arany László születésnapján

PETŐFI SÁNDOR: ARANY LACINAK

Laci te,

Hallod-e?

Jer ide,

Jer, ha mondom,

Rontom-bontom,

Ülj meg itten az ölemben,

De ne moccanj, mert különben

Meg talállak csípni,

Igy ni!

Ugye fáj?

Hát ne kiabálj.

Szájadat betedd,

S nyisd ki füledet,

Nyisd ki ezt a kis kaput;

Majd meglátod, hogy mi fut

Rajta át fejedbe...

Egy kis tarka lepke.

Tarka lepke, kis mese,

Szállj be Laci fejibe.

Volt egy ember, nagybajúszos.

Mit csinált? Elment a kúthoz.

De nem volt víz a vederbe',

Kapta magát, telemerte.

És vajon minek

Merítette meg

Azt a vedret?

Tán a kertet

Kéne meglocsolnia?

Vagy ihatnék?... nem biz a.

Telt vederrel a kezében

A mezőre ballag szépen,

Ott megállt és körülnézett;

Ejnye vajon mit szemlélhet?

Tán a fényes délibábot?

Hisz olyat már sokat látott...

Vagy a szomszéd falu tornyát?

Hisz azon meg nem sokat lát...

Vagy tán azt az embert,

Ki amott a kendert

Áztatóba hordja?

Arra sincsen gondja.

Mire van hát?

Ebugattát!

Már csak megmondom, mi végett

Nézi át a mezőséget,

A vizet mért hozta ki?

Ürgét akar önteni.

Ninini:

Ott az ürge,

Hű, mi fürge,

Mint szalad!

Pillanat,

S odabenn van,

Benn a lyukban.

A mi emberünk se' rest,

Odanyargal egyenest

A lyuk mellé,

S beleönté

A veder vizet;

Torkig tele lett.

A szegény kis ürge

Egy darabig türte,

Hanem aztán csak kimászott,

Még az inge is átázott.

A lyuk száján nyakon csipték,

Nyakon csipték, hazavitték,

S mostan...

Itt van...

Karjaimban,

Mert e fürge

Pajkos ürge

Te vagy, Laci, te bizony!

Szalonta, 1847. június 1 - 10

Radnóti Miklós: NEM TUDHATOM...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Rajki Miklós: Bíztató

Bíztatlak: Örülj!

Örülj a világnak,

Örülj a kinyíló virágnak,

Örülj a rikkantó madárnak!

A zöldlombos erdőnek, a viruló mezőnek.

Örülj a hasadó hajnalnak,

Éjben az égen ragyogó csillagnak!

A szép napra ébredő reggelnek,

A neked köszönő embernek,

S minden ártatlan gyermeknek.

Örülj a feléd küldött mosolynak,

A hozzád szóló szavaknak!

Örülj, ha egy ajtót neked kitárnak,

Ha valahol éppen tereád várnak!

Örülj, ha megfogják a kezedet,

Tanítsd meg örülni gyermeked!

Örülj és te is tárd ki szívedet!

Az öröm széppé teszi lelkedet és vidámmá kedvedet.

Örülj az ősznek, a tavasznak,

A fakadó rügyeknek, a lehulló lomboknak!

Nyáron a rekkenő melegnek,

Télen a hóval borított hegyeknek.

Örülj, ha jön egy zivatar,

Ha örülsz, akkor nem zavar.

Örülj a megkonduló harangnak,

A felröppenő sok - sok galambnak!

A felhangzó zenének!

Örülj minden csendes estének!

Örülj a farkát csóváló kutyának,

Örülj az egész világnak!

Hiszen annyi jó és szép van, aminek örülhetsz,

Örülj, ha valakivel törődhetsz!

Lásd meg mások örömét, örülj, ha bárkit öröm ér!

Örömöt adj minden kicsi örömért!

Az öröm az egy jó dolog,

akik örülni tudnak, azok boldogok.

Te is az lehetsz, ha akarod.

Somogyi Zsolt: Hogyha úgy érzed...

Hogyha úgy érzed, hogy rossz hozzád az élet

Mert a boldogságról nem mond szép meséket

Van, hogy másnak nyílnak néhanap a rózsák

Nem kerülheti el senki sem a sorsát.

Hogyha fáj a szíved, jusson az eszedbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje

Minden nagy bánatnál van egy nagyobb bánat

Hiszen az embernek annyi minden fájhat.

El nem ért nagy álmok s elveszített társak

Sebek amelyek egy életen át fájnak

Annyi minden csalfa, könnyek a szemekbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje.

Túl leszel majd egyszer minden csalódáson

Nem azért van a szív, hogy örökké fájjon

Akármilyen hosszú nem örök a tél sem

És a legszebb rózsák neked hullnak végre.

Hogyha fáj a szíved, jusson az eszedbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje.

Szabó Lőrinc

Idő

Év évre telt, évekre évtized,

s vitt, forgatott a forgó gömbsziget,

vitt a vén Föld, fényévek tengerén,

föl és le a Tejút fénykerekén,

a robbanás örvényében, amely

mindezt elkezdte. Könyv és sors, ezer

s ezer szikra gyúlt, látó gyökerem

nőtt a kövekbe, lelkekbe, velem

telültek Pest utcái, s én velük,

s lett élet, halál, lett történetük,

s míg minden jött s tűnt, ismétlődve, ma,

tegnap, holnap, mámora, undora

kéjnek s kínnak, gond, s új lakás, Buda,

s második gyerek, s millió buta

tragédia mindig, s komédia:

időtlen fények közt repűltem a

fényszigettenger porszemszigetén

szigetporszemek fényporszeme, én.