Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Fórumok » Hobbi & Otthon fórumok » Mit olvastál utoljára? fórum

Mit olvastál utoljára? (beszélgetős fórum)


1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 ... ❯❯
okt. 17. 15:42
Telenovellát
1384. PaulA66
okt. 17. 15:28
Sára Júlia, Coda
1383. Alina*
okt. 17. 15:08

Egy történetet.

"

– Mondd, apát! Miért nem ismeri fel létezése célját a férfi? És miért ismeri pontosan a

nõ? – tette fel a kérdést egy reggel Fa-jün szerzetestársunk Lin-csinek. Érdeklõdése gyak-

ran vitte õt a titkos tudásnak erre a területére, de nyilvánosan ritkán kérdezett. Ilyen al-

kalmakkor az apát rendszerint földi tapasztalatainak hiányosságára hivatkozott, és arra,

hogy égi tapasztalatai idelent nem alkalmazhatók. Fa-jün ilyenkor megnyugtatta, hogy

õt különben is csak elméletileg érdekli a kérdés. Ezután – ahogy ma reggel is – megin-

dult közöttük a beszélgetés, amit mindannyiszor élénk figyelemmel kísértek a szerzetesek.

– Ahogy én gondolom – kezdte Lin-csi –, a nõ egyértelmûen teremtõ és fenntartó

szereplõ. Az a célja, hogy családot teremtsen, világra hozza, óvja és felnevelje a legifjab-

bakat, a jövõ nemzedékét. Ez éppen eléggé konkrét, és az életét csaknem teljes mértékben

kitöltõ feladat. Fizikai erõt, lelket és szellemet próbáló munka, ez az egyetlen emberi tevé-

kenység, ami nem hiábavaló. Ha csak ezt tekinti céljának, ez is épp elég. Ha bármi egyéb-

re is képes még ezen kívül, az külön elismerést érdemlõ. De tudnunk kell, hogy ezzel is ere-

deti célját szolgálja: a közösséget teremtõ és fenntartó munkálkodást. A legértékesebb nõi

készségeket és életük gyakorlatát tekintve, erre a megállapításra jutottam.

Ezzel szemben a férfi dolga a kinti világban sokkal kevésbé konkrét. Ezért nem ismeri

fel élete célját, sem értelmét. Ezért nyugtalan, kóborló. Bármibe belefog, bármit megtesz,

hogy igazolja: értelmes életet él. Az se baj, ha a feje tetejére állítja a világot, csak végre

megmutassa magát. Az alkotásban sem ismer mértéket, kényszeres, rögeszmés cselekvõ.

Ezért van az a sok kövérre hízott, ostoba könyvtár, ezért vannak burjánzó, õrült városok

mindenfelé. Ebbõl származik minden eszetlenség.

Semmi nincs, ami megfékezze. Égetõ szükség lenne végre irányt szabni tettvágyának,

értelmes célt állítani elé. Ám eddig még senki nem mutatott neki ilyet. Ennek híján lá-

zasan kapkod, haszontalanul sürgölõdik, és nagyratörõ, veszedelmes eszméit igyekszik

megvalósítani. Izgága, rebellis.

Ilyen tökéletlen szerkezetû lény.

Így felelt egyszer Fa-jün szerzetestársunk kérdésére Lin-csi apát, kolostorában, a

Huo-to folyó partján, s én, Su-la-ce szerzetes, ifjú tanítvány, feljegyeztem. Majd cellám

homályában, mielõtt mély, éji álomba merültem, hozzáfûztem kommentáromat.

Su-la-ce kommentárja Lin-csi tanításához:

„Lázasan kapkod, haszontalanul sürgölõdik, és nagyratörõ, veszedelmes eszméit

igyekszik megvalósítani. Izgága, rebellis. Ilyen tökéletlen szerkezetû lény.”

Attól ilyen, hogy nincs semmi komoly dolga. Napról napra nyílt csatában vagy

lökdösõdve, ügyeskedve megszerzi a zsákmányát és hazaviszi. A szellem távolabbra

mutató céljaitól ez a lármás hõsködés teljesen elvonja a figyelmét. Nincs horizontja. Pe-

dig egyetemes akar lenni, az anyag és a szellem birodalmának is diadalmas ura.

De nincsenek képességei hozzá. Honnan is lennének?

Csak fékezhetetlen akarása van, és félelmetes, pusztító eszközei.

Pedig alkotónak képzeli magát."

1382. globus
szept. 25. 17:29

[link]


Néhány évvel ezelőtt nálunk is történt ilyen, ismerősöm fiával. Ő szerencsés volt, sok töréssel, zúzódással megúszta. Borzasztó... :/

szept. 18. 14:41
Nők Lapja Ezotériát
1380. Habospite
szept. 15. 06:19
Edith Eva Eger - A döntés
1379. PaulA66
szept. 15. 04:52
Egy napilap színes mellékletét.
1378. Ildi
szept. 15. 01:31
Hireket
1377. Gretaa
szept. 15. 01:18
Elfüstölt évek 📚
szept. 14. 22:55

GRECSÓ KRISZTIÁN:

Én már nem tudom, vagyis elfeledtem, és akarnom kell emlékezni rá, hogy alig néhány évtizede még nálunk, Magyarországon is szóltak egymáshoz az emberek, tudni akarták, honnan jön a másik, mire vágyik, nyitva voltak az ajtók, feljártunk egymáshoz, a függőfolyosón vagy a kis ház előtt ott volt a hokedli, arra ültek ki az öregek, akik nem is voltak öregek, és mondták, hogy telik az élet, mi a titka a roppanós kovászos uborkának, milyen nóta járja, ki süti legszebbre a szalonnát, hol olcsó a sütőmargarin.

Én már nem tudom, mi lehetett annak a bizalomnak az alapja, hogy bárhol kaptam egy karéj lekváros kenyeret, és az utca tele volt gyerekkel, lábtengóztunk és jártuk a határt, az öregek, akik nem is voltak öregek, dominóztak vagy huszonegyeztek, és valahogy mindig volt min nevetni. El sem tudom képzelni, min lehetett annyit nevetni.

Én már nem tudom, hogy volt, hogy szerettük, vagy ha nem, hát elviseltük egymást, nem kellett kínosan feszengeni a vasárnapi ebédnél, már nem emlékszem, milyen úgy beszélgetni, hogy ha vannak is tabu témák, nincsenek aknák, nem lesz lápos és mérgező a beszélgetés egyik tőzeges szóról a másikra; csevegjünk bármiről: szobafestésről, locsolásról, olvasásról.

Én már nem tudom, milyen az, hagyományról, szokásokról beszélni alanyi jogon, úgy, hogy hiszem, a világ leírható és meghódított, mert a búcsúra hazajön a család és a húszliteres fazékban rotyog a töltött káposzta, és az asztali fehérbor mellett elmeséljük a nagy eposzainkat, mondjuk arról a rémületes inflációról, amikor tönkrement a pengő, és a házra félretett pénzből tata végül egy kenyérvágó kést vett meg egy bilit.

És persze azt sem tudom, honnan vették a régi öregek a derűt, merthogy ezt nem sírva mondták, hanem nevettek, „ma is megvan az a bili”, mondta kacagva tata, pedig nem volt meg, vagy ma nincs meg, ahogy derű sincs, az élet derűje, ami akkor is erősebb volt a türelmetlenségnél, gőgnél, irigységnél, ha nem lett meg a csinos családi ház. Mert volt helyette boldogság, gyerekek, jó szó, és annál nem volt fontosabb.

Úgy hozta az úri dolgom, hogy egy aprócska olasz faluban voltam, amikor itthon megint felizzott a gyűlölet állami ösztökéje, amikor újra irritálni kezdték a magyar emberekben az egyébként is megzavarodott lelket. Próbáltam nem figyelni a hazai híreket, hogy „tudtam-e”, csak ültem, néztem a tengert, és láttam, hogy arrafelé még kiülnek a padra az öregek, akik nem is öregek, dominóznak a tengerparton, nagyot nevetnek a péknél, nem lökik el egymást, nem keresik a konfliktust, nem úgy élnek, hogy azt lesik, min sértődhetnek meg. És nem azért – hiszem, hogy nem –, mert jobb emberek, mint mi. Aztán persze mégis, és mégsem.

Éreztem magamban a kelet-európai rutint, ingert a szorongásra, a félelemre, a türelmetlenségre, „mit lopja a napot?”, „miért nem szól rá a gyerekre?”, „miért nem hozza már?”, de a tenger, a falucska szűk utcái, a mosolygós emberek nem hagyták, minden mozdulat kigúnyolta jól táplált magyar szorongásom. Irigy lettem, bevallom, egészen őszintén irigy. Szeretném én is elhagyni az eredendő sértettségem, ami a Lajtán innen úgy születik az emberrel, mint másutt Ádám és Éva vétke, azt az örökös gyanakvást, hogy engem rá akarnak szedni, meg akarnak károsítani, át fognak verni, megalázó helyzetbe fogok kerülni, és másról sem szól az élet, mint hogy ezekre készülök, és ezeket heverem ki. Mert semmilyen sérelmemre – ahogy az apáméra és az ő apjáéra sem volt – nincs orvosság, jóvátétel, igazság. Ezért mi, magyarok az apróságokat (elénk állnak a sorban, nem engednek át a zebrán) is úgy éljük meg, mintha bedőlt volna a világ, és csak dühöngünk, rágjuk magunkat, pazaroljuk az életet.

Vajon tudtam én valaha bízni, várni? És maga? Maga tudott?

Tudta, hogy bízni, hinni jó dolog, gyógyítja a lelket?

Láttam egy nagyon öreg livornói nénit, járókeretbe kapaszkodva csodálta a tengert, aztán behunyta a szemét, és csak hagyta, hogy simogassa a sós szél. Amikor elfáradt, idős fia és menye visszasegítették az autóba. Néztem az órámat, két és fél percig tartott, mire be tudott ülni az ülésbe. Addig állt a tengeri úton, az egyetlen hegyi szerpentinen a forgalom. Várták, hogy egy idős ember elinduljon haza. Nem dudáltak, nem villogtak, nem mutogattak. Egy idős asszony szerette a tengert. És most hazamegy. Az az idős ember mi vagyunk, a mi múltunk, a mi zálogunk, a mi toleranciánk, a mi szeretetünk.

Ön tudta ezt?

1375. gigi>
aug. 25. 12:43
Kováts Róbert - Fényőrzők
1374. globus
aug. 25. 10:54

[link]


Nubazmek, már az Adria is életveszélyes :/

1373. Habospite
aug. 6. 13:19
Margaret Atwood - Az ehető nő
aug. 6. 08:29
Kurt Vonnegut: Éj anyánk
1371. globus
aug. 5. 21:20

[link]


Megint jó ok lesz áremelésre.

1370. Roxána
júl. 22. 19:34
Napilapot
júl. 22. 11:43
Nők Lapja Ezotériát
1368. Hmv.
júl. 21. 16:43
kisregényt
júl. 21. 16:43
A jövő emlékei
júl. 11. 14:44
híreket
júl. 11. 14:32
Egy cikket a szúnyogirtásról.
júl. 11. 14:24
Ha sírok beszélni tudnának (Erich Von D.)
1363. Luijza
júl. 11. 05:09
Galaktika magazint
1362. Ildi
júl. 11. 01:26
Jean Sasson : ,Ester gyermeke
júl. 10. 23:57
Telenovellát
1360. globus
júl. 10. 21:33

[link]


Csodálatos, még a felét sem találtam el :D

1359. globus
júl. 4. 19:01
Óckodtam... 😭😁😭
jún. 25. 23:10
Anna Seghers-től a Hetedik keresztet. Elolvastam már egy párszor, de nagyon szeretem. Az egyik legjobb irodalmi alkotás amit valaha olvastam.
1357. globus
jún. 23. 19:25

[link]


Hát, ha nekik így jó, kinek mi köze hozzá.

jún. 9. 13:17
Erich von Da¨niken: Sötét kőkorszak?
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 ... ❯❯

További ajánlott fórumok:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook