Párkapcsolatok az "új világban" (beszélgetős fórum)

Most olvasom vissza amit mosolyka írt, én se az első "senkiházihoz"mentem hozzá,aki az utamba akadt,voltak előtte fiúk, akikkel jártam.

De kérdem én, ha megtaláltuk egymást,vajon mi a francért kellett volna várnunk, és mire????

Ennyit erről.

Hogy ma mi van?Összevisszaság.Van olyan 30 valahány éves ismerősöm, aki tizenéve "menyasszony",gyerek nincs...

Egy elvált 60 as kolléganőm,szintén "menyasszony" 15 éve, esküvő sose lesz...

Olyan is van aki özvegy,és a sógorával él együtt,de mivel vallásos, templomban megesküdtek, hogy ne "bűnben éljenek"...de hivatalosan nem házasodtak össze, hogy azért az árvaellátás, stb.megmaradjon...

Ja, és mi csak a "tanácson" házasodtunk össze, templomban nem..

De kik azok a fiatalok, akik ma középiskolából, egyetemből kikerülve egyből neki tudnak állni építkezni? :) Ma a többség még egyetem után is csak "átjár" egymáshoz, mert ketten nem biztos, hogy fent tudnak tartani egy albérletet. Ez szomorú is és nehéz is.

Kevés olyan fiatalt ismerek a körömben, aki 25 évesen nem otthon él és nem csak úgy "átjárnak" egymáshoz.

Szia! Figyelj, én nem az elvárások miatt mentem férjhez 19 évesen,és nem is azért mert teherbe estem...

Egyszerűen,csak megtaláltam a párom,és együtt képzeltük el a jövőnket, ennyi...

Valószínű, csak úgy, akárkihez én se mentem volna hozzá...

Ha nem találkozok a férjemmel,lehet, hogy én se megyek férjhez,csak azért hogy NÉ legyek...:)

Nekem is van olyan osztálytársam, aki csalódott egy fiúban,és sose ment férjhez,és ma is egyedül él, nem is egy...olyan is van aki később ment férjhez, de nem lett gyerek...

Mi fiatalon ismerkedtünk meg a férjemmel, én még középiskolás voltam, ő pedig akkor kezdte a főiskolát. Ebből kifolyólag 3 évig csak átjártunk egymáshoz, majd, amint munkája lett, összeházasodtunk és összeköltöztünk anyósoméknál, mivel mi azonnal elkezdtünk építkezni, másfél évig laktunk náluk (elég volt belőle annyi :))

De én nagyon élveztem ezt az udvarlási szakaszt, mert folyamatosan fenntartotta a vágyakozást, ami elengedhetetlen egy kapcsolatban. 22 év után is azt tudom mondani, hogy gondoskodni kell róla ,hogy a párunk vágyjon ránk ill. fordítva, mert akkor vágyakozik majd más után.

Ha szülőkkel együtt élve bírják a mindennapokat, bármit kibírnak. :D

Az szerintem a jobbik eset, mikor együtt élve szülőknél spórolnak, hogy elköltözhessenek egy sajátba. Ha huszonévesekről van szó és nem negyven évesekről. :)

Egyébként ezzel csak arra utalok, hogy egyre több olyan esetet látok, hogy a fiatalok évekig otthon élnek a szülőknél. Ez lényegében jobb, mintha össze sem költöznének, de mégsem ugyanolyan, mint saját közös háztartást vezetni, ahol nem főznek, mosnak takarítanak rájuk.

Mert akármilyen apróságnak tűnik, hosszútávon például abból is vita lehet, hogy a férj hazajön, ledobja magát a gép elé, holott már egy hónapja le kellene nyírni a füvet. Az asszonynak ez nem tetszik, megmondja, hogy menjen füvet nyírni, a pasi ideges lesz és elkezdenek veszekedni. Vagy elmennek vásárolni, az asszony minden hülyeséget megvenne, a pasi meg azt nézi, hogy a legtakarékosabb vásárolni, megint ott egy vita, hogy most mit vegyenek és mit ne. Lehet, hogy összecsiszolódik egy pár, hozzáidomulnak a másikhoz, megtanulják elfogadni egymás hülyeségeit, de lehet hogy nem és abból lesz a válás. Ezért is jobb szerintem, ha pl. házasság előtt 1-2 évet él külön együtt egy pár. Nem garancia semmire, de biztosabb, mint házason, gyerekkel belevágni a közös életbe.

Ezeket a maratoni együttjárásokat én sem értem. Jó, ma baromi nehéz önállósodni,főleg ha az ember még egyetemre is jár, de 25 éves kor felett már egyszerűen nem tartom egészségesnek ezt az "átjárunk egymáshoz" dolgot. 25 évesek ne átjárjanak egymáshoz. Nyilván, ha mindkét fél otthon lakik 25 fölött anyagi okok miatt és így ismerkednek meg, akkor oké a kapcsolat elején, de elvárható, hogy lépjenek is, ne ragadjanak meg ebben a helyzetben.

Nekem van egy munkatársam, régóta ismerem, ők még egyetem alatt odaköltöztek a lány szüleihez, akik mindkettejüket eltartották, aztán mikor elkezdtek dolgozni, rövidesen összeházasodtak, de azóta sem adnak be egy forintot sem a háztartásba, eltartják őket a szülők, mert ők lakásra "gyűjtenek", így akarnak gyereket is vállalni. Nyilván nem csórók a szülők, de nem is milliomosokról beszélünk. Hogy lehet úgy összeházasodni és gyereket vállalni, hogy még egy kiló kenyeret sem vettek soha az életben maguknak? Ők azt mondják, hálásak, mert segítik őket az életben, de ez szerintem már teljesen más, mint amit megsegítésnek lehet nevezni. Mit csinálnak, ha egyszer különköltöznek házason, közös tulajdonnal, tán gyerekkel és lényegében még csak akkor kezdik megismerni egymást? Mert így eddig semmi közös felelősség, döntés, probléma nem volt. Minden egyszerre fog rájuk zúdulni.

Oké, de a fordítottja viszont igaz volt: A korosztályomból sokan mentek férjez 20-as éveik legelején azért, mert "csak", mert "ez az élet rendje", stb.

Aztán ahogy elnéztem azokat a kolleganőket, olyan marha nagy örömeik azért nem voltak. Nem feltétlenül a nagy lamúrhoz mentek hozzá, csak akivel éppen együtt lötyögtek, mert most minek várjanak jobbra.

Én pedig vártam a jobbra, oké, ilyen szempontból nem passzoltam az akkori elvárásba, aki pedig ezt bevállalja, az modern gondolkodás, szerintem:)

Mert nem a 80-as évek közepén meglévő elvárásoknak felelt meg, és mert nem mentem hozzá az első senkiházihoz, csak hogy leszálljanak rólam.

Ez a 80-as években modern volt:)

Visszaolvastam, tényleg érdekes témákat feszegettek.

Ami nekem érdekes mostanában: a maratoni együttjárások. Nekem olyan ellentmondásos maga a fogalom is, hogy pl. "11 éve járunk együtt". (Konkrétan a családomban van ilyen). Szóval, csaj is meg srác is a mama-hotelban, ki-ki a szülői házban, aztán összejönnek, programjaik is vannak. De ahogy látom, ezeknek a kapcsolatoknak nincs meg a fejlődési íve baromira.

A másik dolog, a "párom" szó. Ez engem is irritál. Amúgy mi váltaná ki ezt a szót? Mert nem férje, nem barátja, nem vőlegénye, élettárs is hülyén hangzik, és hivatalosan. Pasija, az sem jó kifejezés...

A korosztályodból való vagyok, én annak idején úgymond modern gondolkodásúnak számítottam azzal, hogy csak 28 évesen mentem férjhez (akkoriban már vénlány kategória volt, pedig Istenem, mindössze 20 éve volt, nem az őskorban).

Emlékszem, hogy én mit kellett, hogy kiálljak munkahelyen, minden banya jogalapot érzett arra, hogy ossza a fejemet, mert miért nincs pasim (nekem pasi-mentes évek is voltak férjhezmenetelemig, meg persze pasik is voltak).

Ilyen szempontból irigylem a mostaniakat, hogy nem kell megfelelni egy elvárásnak, és senki nem dumál bele, főleg az, akinek köze nincs hozzá.

(Én aztán 28 évesen találtam meg, akit szeretek azóta is, 20 éves a lányunk, és jó így.)

Ahogy látom amúgy, nagyot változott a világ. A mi volt osztályunkban is ritka kincs, akik még együtt vannak. Akkoriban ha egy lány nem ment fősulira, 22 éves koráig férjhez ment. Engem úgy kezeltek pont ezért, mint egy fogyatékost, pedig tanult, mutatós lány voltam.

Igen,en 47 vagyok,19 evesen mentem férjhez,de utána még másfél évre behivtak katonának...

Mi kb másfél évig jartunk együtt,volt eljegyzés.

Igaz,o volt úgy az első,de a naszejszakat nem vártuk meg azért...

..akkoriban nem volt divat,"csak úgy összeállni",csak az esküvő után éltek már egy háztartásban...

Igen kevesen vannak együtt már ebből a korosztályból,sokan elvaltak.

Nekunk is voltak hullámvölgyek...

Viszont sok volt osztálytársam szinten még mindig azzal van együtt,akivel kozepsuliban megismerkedett,és utána osszeházasodtak..

Szóval nem ritkaság az sem,de van aki már a 3. 4. férjet " használja"...

+1

Mit lehet ehhez hozzátenni?

Nem sokat.

Igen.

Másnap a pasi ruhái kimosva, fô a húsleves, sül a rántott szelet meg a palacsinta.

Ezért költözik a pasi??