Mi a véleményetek a Szulejmán c. török filmsorozatról (beszélgetős fórum)

Nagyon örültem, hogy most 2 részt adtak, viszont szerintem kicsit unalmas volt...én romantikusabb, hangsúlyosabb esküvőre számítottam. Nekem ez a rész olyan semmilyen volt.

Ahogy "öregszik" Szülejmán és Hürrem annál kevesebb romantikus pillanat van a sorozatban. De lehet csak az utóbbi részek voltak ilyenek. (Legalábbis remélem.)

Nekem ez a sok hónapos ugrás sem jött be...

Hürrem bérgyilkosát Gül aga leállitotta,de Ibrahimnak más ellensége is van.Ayaz pasa haragszik amiért nem ő lett a Nagy Vezír ezért elrendelte hogy Ibrahimot öljék meg hisz akkor ő veszi át a helyét.Ayaz pasa embere lőtte a nyílat.

De ez nem fog kiderülni !

Egy rakás rész marad ki hétről hétre, ami a blogba is benne van, meg amiről Lipe is írt.

Tegnap is, majd az agyam eldurrant alig kezdték folytatni, már megint szünet.

4-dik évad 137-dik török rész harmadik fele :

Ayaz Pasa különce: „Mindjárt megérkeznek.” Ayaz Pasa aggodalmasan néz maga elé…

Selim és Sokullu megérkeznek. Gazanfer jelenti be őket. Ayaz üdvözli a Herceget. Selim: „Nincs szükségünk formalitásokra. Csak mondd meg, hol van Beyazit Herceg. Annyi épp elég lesz… Lenyelted a nyelved, Pasa? Azt kérdeztem, hol van Beyazit Herceg? Azt hallottam, feloszlott az az egység, melyet hozzád küldött. Nem ment volna a támogatásod nélkül. Mondd, hol rejtegeted?” Ayaz: „Esküszöm, biztonságos helyen vannak. Küldtem levelet, melyben királyunk bocsánatáért esedezem.” Selim: „Ez meg mit jelentsen?” 

Visszajátszást látunk, ahol Ayaz Beyazitnak mondja: „Azonnal el kell innen menned, mert már úton van egy nagyobb sereg! Csak néhány napnyi járásra vannak ide. Beyazit: „Hová mehetnék? Ha távolabb megyek, ott már Perzsia van. Ezzel tulajdonképpen az ellenségünk kezére adnának. Milyen lehetőség ez?” Ayaz: „El fognak múlni ezek a sötét napok. Ne feledd. Egy jó parancsnok tudja, mikor kell visszavonulni. Egész kincstáramat, haderőmet a te parancsnokságod alá helyezem. Ezen kívül, kétezer katonám is a te parancsaidat teljesíti.” Beyazit: „Ayaz Pasa, ugye tudod, mit kapsz ezért cserébe? Köszönöm Allahnak, hogy ilyen bátor és tiszteletre méltó férfiak élnek ebben az országban, mint te.” 

Ismét a jelenben. Selim: „Bolond! Tudod te, mit tettél?!” Ayaz: „Beyazit Herceg egy megsebzett oroszlán. Egy vérző oroszlán a hiénák között. Reméljük, a Szultán megbocsát neki.” Selim megragadja Ayazt…

Beyazit sátrában Beyazithoz odalép egyik fia: „Már napok óta úton vagyunk. Én nem panaszkodom, de fivéreim nagyon fáradtak. Hová megyünk?” Beyazit: „Tőlem várod a magyarázatot? Menj azonnal vissza a testvéreidhez!” Atmaca Orhan oldalára áll: „Kars várába tartunk. Kérlek benneteket, ne legyetek dühösek Beyazit Herceg haragja miatt. Mint tudjátok, elég nehéz időszakon ment keresztül.” Atmaca Beyazithoz fordul: „Hercegem, már olyan közel járunk a perzsa határhoz. Eléggé homályos hol ér véget az ottomán határ és hol kezdőik a perzsa.” Hirtelen emberek érkeznek. Beyazit: „Kik vagytok?” Hussan: „A perzsák!” „Mentsétek a Herceget!!!” Perzsák küldönce: „Beyazit Szultán Herceg! Én Tahmasp Sah személyes küldönce vagyok, Sergent Marwan. Nincsenek rejtett szándékaink. Higgy nekünk.” Leszáll lováról és meghajol Beyazit előtt: „Üdvözöllek a Perzsa Birodalomban, Méltóságos Herceg! A mi magasságos Tahmasp Sahhunk küldött engem.” Beyazit: „Nem állt szándékomban belépni földetek területére. Csak a Kars várba igyekszünk. Ha átléptünk országotok területére, visszavonulunk.” Küldönc: „Tisztában vagyunk azzal, mi történt veled. Kars nem biztonságos számodra. Azt a hírt kaptuk, hogy tíz ezer katona menetel éppen Kars felé. Tahmasp Shah szívesen vendégül lát Kazvinban. Reméljük, elfogadod a meghívást, melyet jó szándékkal tettünk.”

Látjuk, hogy Beyazit megérkezik Kazvinba. Az asszonyok érméket dobálnak lába elé, ahogy elhalad előttük. Hercegként fogadják. Beyazit odalép Tahmasp Shah elé: „Méltóságos Tahmasp Shah!” Shah: „Méltóságos Beyazit Herceg! Üdvözöllek palotámban!” Beyazit: „Köszönöm. Lekötelezel, hogy vendégül látsz.” Shah: „Azt hallottam, te vagy Süleyman Szultán leglázadóbb Hercege. És ez igaz. Az árulás bátorságot kíván.” Beyazit: „Én nem árultam el Süleyman Szultánt. Nem is fogom… lehetetlen is… mert a világ egyetlen királya sem tud akkora erőt felmutatni, mint Süleyman Szultán. És senkit sem lehet hozzá hasonlítani. Az én háborúm egyedül Selim Herceggel van.” Shah: „Rengeteg időnk lesz, hogy ezekről a dolgokról beszélgessünk. Hosszú és fárasztó út áll mögöttetek. A legjobb kiszolgálásban lesz részed a palotámban.”

A hír gyorsan terjed. Sülyeman: „Beyazit Herceg az ellenségem, Tahmaspnál talált menedéket?! Hogy lehet ez?!” Rüstem: „Képtelenség felfogni. Tahmasp tárt karokkal fogadta Beyazit Herceget. Még aranyat is dobtak a lábához. Felajánlott neki egy palotát, ahová beköltözhetett. A hercegek is vele vannak. Évekkel ezelőtt, Tahmasp öccse, Elkaz Mirza nálunk húzta meg magát. Most Beyazit a kezükben van. Tahmasp nem hagy ki ekkora lehetőséget…” Süleyman, aki nagyon gondterheltnek látszik, félbeszakítja.

Közben kint a szoba előtt. Mihrimah: „Mennyi ideje van bent Rüstem?” Ferhat: „Nem olyan rég óta.” Kopognak, Rüstem jön ki a szobából: „Nem ajánlom, hogy most bemenj. Mert Nagyurunk haragja most rosszabb, mint a pokol tüze. De persze nem egyszerű végighallgatni, hogy fia legnagyobb ellenségénél talált menedéket. Beyazit Herceg jelenleg nem más, mint egy halott ember a Szultán szemében.” Mihrimah: „Nem! Nem az! Még mindig van remény!” Rüstem: „Ha az a szándékod, hogy behunyod a szemed és eltakarod magad elől a valóságot, akkor folytasd csak tovább.”

Beyazit tiszteletére ünnepséget tartanak Kazvinban. Beyazit és Tahmasp együtt esznek. Shah: „Mi szomorított el ennyire? Nem vagy boldog attól a luxusünnepléstől, amit a tiszteletedre rendeltem el?” Beyazit: „De, nagyszerű lakoma. Méltóságos Shah! Az, hogy fogadtál és saját palotát bocsátottál rendelkezésemre, nagy megtiszteltetés számomra. Kíváncsi vagyok, mit tettem, hogy ezt megérdemlem?” Shah: „Ismerted megboldogult bátyámat, Elkaz Mirzát, ugye? Most visszaadom, amit ő kapott évekkel ezelőtt Isztambulban. Persze, a kettőt nem lehet összehasonlítani. Te is vele voltál. Együtt harcoltatok ellenem, hmm?” Beyazit: „Világos. Eljött a bosszúállás ideje.” Shah: „Nézd, Hercegem. Ezt csak a te érdekedben mondom. Amikor egy uralkodó döntést hoz, nem szabad, hogy érzelmei befolyásolják. Egyetlen gondolata népe jóléte kell, hogy legyen.” Beyazit: „Akkor ebben az esetben, mi a szándékod jelenlétemmel?” Shah: „Azt mondtad, a te háborúd csak Selim Herceg ellen szól. Hiszek neked. De Süleyman Szultánnal más a helyzet. Ő elrendelte kivégzésed. És te ezért jöttél országomba. Nem igaz? Hmm?” Beyazit: „Nagyurunk minden bizonnyal meglátja az igazságot, és megbocsát nekem.” Tahmasp Shah elneveti magát: „Nézz vissza a múltba! Gondolj Cem Szultánra! A Pápánál talált menedéket. Alexandra Borgiánál. Megbocsátottak neki? Nem. Vissza tudott térni? Nem, mert a borgiák eladták néhány ezer aranyért. Megmérgezték.” Shah kezébe veszi Beyazit poharát, és kiissza belőle a bort, jóindulata jeléül. Shah: „Nézd, Hercegem. Veled szemben a Safavid Család egy tagja ül… nem egy eretnek pápa. Én a te oldaladon állok. Szabad vagy országomban. Ahogy Süleyman Szultán nem adta át nekem testvéremet, úgy én sem adlak át neki.” Beyazit: „Fátyol volt a szemem előtt, hogy összehasonlítottam magam lázadó fivéreddel, Elkaz Mirzával. Mert én nem árultam el az uralkodót. Mikor a helyzet megengedi, visszatérek országomba.” Shah: „Süleyman Szultán igen öreg már. Az oszmán emberek és katonák egy sokkal fiatalabb szultánt fogadnának el. Dolgozzunk együtt, Hercegem! Támadjuk meg együtt Süleyman Szultánt!” Beyazit feláll: „Tahmasp Shah! Úgy teszek, mintha nem mondtad volna ki ezeket a szavakat! És a füleim sem hallották meg, amit mondtál… Engedelmeddel, pihennem kell most.”

Beyazit és Atmaca belépnek szobájukba. Beyazit: „Gondolod, hogy az utolsó levél, mit Nagyurunknak írtam, eljut hozzá?” Atmaca: „Remélhetőleg. A legmegbízhatóbb embert küldtem.” Megjelennek fiai. Orhan: „Hercegem, mostantól itt leszünk?” Beyazit: „Orhanom, oroszlánom, mindannyian lelkem részei vagytok! Biztonságotok kedvéért, kész vagyok a pokol tüzén is elégni! Igen, egy ideig itt fogunk maradni. Allah engedélyével ez a vihar is elmúlik, az eső eláll, és Allah segítségével visszatérhetünk arra a földre, ahová tartozunk. És megindulhatunk a felé a trón felé, amit megérdemlünk.” Orhan: „Hercegem, ahol te vagy, az a mi földünk. Mi miattunk ne légy szomorú.” A kis család átöleli egymást.

Sümbül: „Szultánám, hír jött Beyazit Hercegről! Beszéltem azzal a küldönccel, aki ezt a levelet hozta. Hercegünk több levelet is küldött Nagyurunknak, viszont Nagyurunk egyre sem válaszolt. Világos, hogy megakadályozták, hogy a levelek eljussanak a címzetthez. Beyazit Herceg azt kéri, ezt a levelet személyesen te add át a Szultánnak.” Mihrimah: „Tudtam, hogy Beyazit nem marad csendben! Talán, ez a levél hozza meg a megoldást!”

Beyazit levele: 

„Oh, apám, a világ Szultánja, Süleyman Szultán!

Lelkem színe, lelkem lelke, apám!

Feláldoznád a te Beyazitodat, drága apám?

Ártatlan vagyok, Allah is tudja, én dicső Szultánom, apám.”

Süleyman válasza: 

„Oh, fiam, ki megint engedetlen és lázadó lettél,

Oh, fiam, ki soha nem hajt fejet határozataim előtt,

Feláldoználak téged, Beyazit Han, fiam?

Ne mondd, hogy „ártatlan vagyok”, legalább, sajnáld, fiam!

Beyazit levele:

„Olyan vagyok, mint Mecnun, hegyek csúcsai váltak nyughelyemmé,

Eltávolítottak lakhelyemtől, vagyonomtól, messze kerültem,

Törlöm könnyeimet „Jajj, egyedül vagyok, jajj!”

Ártatlan vagyok, Allah is tudja, én dicső Szultánom, apám.”

Süleyman válasza:

„Mecnunnak, aki nem emlékszik Ádám nevére, tarló lett nyughelye,

Annak, aki visszautasítja a parancsot, csak a száműzetés jut.

Nem szégyen kimondani: „Jaj, nekem! Ments meg az egyedüllétből!”

Ne mondd, hogy „ártatlan vagyok”, legalább, sajnáld, fiam!

Beyazit levele:

„Ki tudná leírni neked helyzetemet, oh, nagylelkű királyom,

Árva lettem, akit megfosztottak édesanyjától és testvéreitől,

Egy szikrányi szándékom sem volt lázadni ellened.

Allah bölcs, én meg ártatlan vagyok, Allah is tudja, én dicső Szultánom, apám.”

Szultán válasza:

„A próféta jellem Allahtól származik, az aki kötelességtudó, kegyes lesz

Aki viszont elutasító: „Ne mondd „ahh”, hogy megfedd őket, mert árva maradsz,

Nagylelkű Allah tudja kik azok, akik a fegyelem ellen lázadnak,

Ne mondd, hogy „ártatlan vagyok”, legalább, sajnáld, fiam!

Beyazit válasza:

„Fogadjuk el, hogy kezeimhez vér tapad,

Ez egy példa, ki azt mondta: „Ha egy szolga azt mondja, bűnt követett el, akkor az úgy van.”

Bocsásd meg Beyazit hibáját, ne áldozd fel ezt a szolgádat,

Ártatlan vagyok, Allah is tudja, én dicső Szultánom, apám.”

Süleyman válasza:

„Fogadjuk el, hogy kezedhez vér tapad,

Mert ha megbánod, könnyedén megbocsátunk neked.

Beyazitom, megbocsátom hibáidat, amennyiben az egyenes utat választod.

Ne mondd, hogy „ártatlan vagyok”, legalább, sajnáld, fiam!

Na végre :D

És ma már dupla rész lesz ugye???

2014.junius.04. 83-dik magyar rész,42-dik török rész második fele,21:35-23:10h :

Válide továbbra is el akarja távolítani Hürremet de a szultán egyértelmüen kijelenti Hürrem nem megy sehová.

Gül aga elmondja Hürremnek hogy Nigart férjhez adják de valamiért nagyon szomorúnak tünik.Hatidze elmondja Hürremnek hogy félti Ibrahim életét amióta Jakub effendi rosszat jósolt neki.Hürrem ettől meggondolja magát és Atmenetileg békén hagya Ibrahimot.Válide megpróbál új lányt küldeni a szultának de az elutasítja.

Elérkezik az ideje a hercegek körülmetélésének de a szultán mást is tervezz arra a napra,hívatja Ibrahimot.Szulejmán : Te vagy a pasa, a nagyvezír, a parancsnok a hadsereg, az én gyermekkori barátom, bátyám, tagja a családomnak, ezért szeretném tudni, hogy mit döntöttél. A körülmetélés napja, a fejedelmek sokkal fontosabbak számomra, mert azon a napon fogom feleségül venni Hürremet. Ez marad a mi titkunk. Senki nem tud semmit, még csak  Valide sem,de még Hürrem sem. 

Szulejmán és Hürrem ebben a részben házasodnak össze!

4-dik évad 137-dik török rész második fele :

Egy másik levél érkezett Lalához.

Süleyman a pasáihoz szól: „Fogd a megmaradt katonákat, Mehmet Pasa, és menj Konyába. Selim Herceggel találkozol.” Rüstemhez: „Te pedig Beyazit után mész. Amasya bégjei majd támogatnak. A határ menti bégeknek adod át parancsomat. De légy óvatos! Nem tolerálom tovább, hogy Beyazit állandóan elmenekül! Mindegy, melyik tartományt hagyja el, az ottaniak fejét vétetem! Üzenj Girayna, a krími Khannak. Semmilyen körülmények között nem szabad fogadnia! Beyazit megfizet árulásáért! Nem menekülhet sehova! Élve vagy halva idehozod elém!”

Selim és Nurbanu együtt vannak, mikor Lala érkezik: „Hercegem, ez most jött Nagyurunktól.” Nurbanu: „Mi a parancs?” Selim: „Azt írja, hogy szedjem össze a sereget, csatlakozzam Sokulluhoz, mihelyt megérkezik, és menjünk Beyazit után.” Lala: „Világos, hogy a Szultán mérges, viszont az már nem, hogy egy olyan herceg, aki lázadást szított, mit fog tenni. Még az is lehet, hogy az ország ellenségihez csatlakozik.” Selim: „Igen, ez igaz. Amíg Beyazit Herceg életben van, addig senki sincs biztonságban. Be kell fejeznünk, amit elkezdtünk. Eljött az idő. Azonnal készülődj.” Lala távozása után Nurbanu: „Tényleg okos döntés megtámadni Beyazitot? Mi van, ha csapdába estek? Ha a környezete őt támogatja? Nem lenne jobb, ha nem sietnél annyira elhagyni Konyát?” Selim: „Nincs mitől tartanunk. Én kezdtem ezt a háborút, most be kell fejeznem. Csodálkoznék, ha most a győzelmünk után a bégek és a pasák Beyazitot támogatnák, hiszen ezzel a Szultán parancsa ellen tennének. Ráadásul, azért tartok itt ma, mert késlekedés nélkül mindig követtem Nagyurunk parancsát.”

Közben Beyazit visszanyerte ereje egy részét. Beyazit: „Láthatod, megfiatalodtam!” Atmaca: „Természetesen, sebeid fognak még fájni egy darabig, de idővel begyógyulnak majd.” Beyazit: „Az én igazi sebemet nem kardok vagy nyíl okozta, hanem a Szultán parancsa…” Fájdalmai vannak. Egyik fia: „Jól vagy?” Hussain érkezik: „Hercegem! Selim Herceg elhagyta tartományát seregével. Sokullu Mehmet Pasa katonáihoz fog csatlakozni. Meg fognak támadni bennünket!” Beyazit: „Mit tanácsolsz Atmaca?” Atmaca: „Azonnal el kell innen mennünk! Nincs elég erőnk. Biztosan vereséget szenvednénk.” Beyazit: „Hussain Cavush?” Hussain: „Ez a legjobb. Hasznos lenne valami biztonságos helyre mennünk.” Beyazit: „Holnap hajnalban indulunk… Először Tokatba megyünk… ott majd meglátjuk, mik a hírek, és utána mehetünk tovább… Készülődjetek!”

Késő este Beyazit Lokmanhez: „Azért jöttél ide, hogy az anyám szeme és füle légy. Ezáltal az egyik legmegbízhatóbb emberem lettél. Szerencsés vagyok.” Lokman: „Én vagyok a szerencsés, Hercegem. Egy ilyen bátor és harcos herceg szolgálatában és közelében lenni, mint amilyen te vagy, nagy megtiszteltetés számomra. Feláldozom magam érted.” Beyazit: „Nagyszerű. Az előkészületek befejeződtek már?” Lokman: „Igen. Készen állunk hajnalban indulni.” Beyazit: „Van valami, amit szeretnék kérni tőled, Lokman. Te itt maradsz. Nem jössz velem.” Lokman: „Hogy tehetném, Hercegem? Megboldogult Hürrem Szultána bízott rám téged. Nem tehetem!” Beyazit: „De igen, Lokman. Megteszed. Itt maradsz, és gondját viseled a kedvencemnek, Defne Hatunnak és az én Mehmet Hercegemnek. Csak melletted tudhatom őket biztonságban. Semmi áron se hagyd őket magukra.”

Beyazit Defnéhez megy. Defne: „Megboldogult édesanyád, Hürrem Szultána imái kísérnek utadon, aztán gyermekeidé, majd mindenki másé… és végül az enyém, méltatlan szolgádé. Mindannyian imádkozni fogunk érted és győzelmedért.” Beyazit: „A fiaim, Orhan, Osman és Mahmud velem jönnek. Te itt maradsz a lányaimmal és kicsi Mehmettel.” Defne: „Gyorsan menj, nem akarlak lekötni. Ne is gondolj ránk. Inkább ellenségeiddel foglalkozz.” Átölelik egymást. „Beyazit, nagyon nehéz és veszélyes út előtt állsz. Kétségem sincs afelől, hogy győzelemmel térsz vissza. Teljes mértékben bízom benned.”

Beyazit verse: „Oh, én Defném! Eltemetett kincsem! Bőröm színe, gyógyírom, mosolygós Szultánám! Én finomságom, madaram, virágszálam! Fényedből eredő nyíl sebet ölt szívemen. Háremhölgyem arcáról sugárzó szerelem az én arcom része. Huhh! Ez a gyönyörűség csak márvány lehet! Nem vagyok az a fajta, aki siránkozik a szerelem miatt… A szívtelen szerelem nem hallgatta meg könnyeimet, még velem sem törődött… Az izzó harag és az összeszidás ugyanúgy folytatódik, mint régen… Mi a megoldás? Ha egyetlen csókkal kell fizetnem életemért… meghalnék, hogy újból megszülethessek, hogy még egyszer megtehessem… Oh, te egyetlenem, ki hozzám tartozol! Ne gondold, hogy elrejtheted gyönyörű szerelmedet. Nyitott könyv vagy előttem. Ez olyan egyszerű, mint szemedben a könnyek.”

Beyazit családjától búcsúzik. Kislánya, Ayse szalad utána, őt a többi gyermek követi: „Apa!” Beyazit leugrik lováról, letérdel kislánya elé, és átöleli: „Oh, én gyönyörűséges Szultánám! Most mennem kell. Menj vissza a testvéreidhez!”

Később Hussain Beyazit sátrában szórakoztatja a fiúkat. Atmaca: „Küldtem üzenetet Erzerum bégjének, Ayas Pasának. Erzerum bejáratánál fogunk vele találkozni.” Beyazit: „Megbízhatunk benne? Mert most általánossá vált az árulás.” Atmaca: „Személyesen kezeskedem róla, mert korábban egymás mellett harcoltunk. Ő egy bátor pasa, aki igazságszeretetéről ismert.” Beyazit: „Saját testvéreim árulásának voltam szemtanúja. És Nagyurunk parancsát is ismerjük. Ha Ayas Pasa is hátba támad, azon sem fogok csodálkozni.” Atmaca: „Egyedüli választásunk Erzerum. Ha, ahogy mondod, Erzerum is bezárja előttünk kapuit, tűzgyűrűbe kerülünk.” Beyazit: „Milyen kár, hogy ebben az esetben rajtunk múlna, hogy ezt a gyűrűt félbe vágjuk.”

A Szultán asztalára egyszerű ételt visznek. Gülfem és Ferhat nézik az uralkodót egy darabig, majd távoznak. Süleyman megpróbál asztalhoz ülni, de lábai nem engedelmeskednek, így elesik. Közben kint a folyosón Gülfem: „Minden annyira szomorú itt. E kupolák alatt már senki nem fog tudni felépülni.” Ekkor meghallják a puffanást. Berohannak a szobába, és látják, hogy a Szultán a földön fekszik. Süleyman: „Menjetek innen!” Nem tágítanak. Próbálnak segíteni rajta. Észreveszik a lábán a keléseket. Gülfem: „Orvost hamar!” Süleyman mérgesen takargatja köpenyével a lába szárát. Gülfem: „Miért nem szóltál senkinek az állapotodról?”

Rüstem: „Hála Sinan Agának! Ez a komplexum csodálatos lesz!” Zal: „Sinan azt szeretné, ha döntenél a csempéket illetően.” Rüstem: „A legjobbakat… a legjobbakat használja, hogy az emberek nehogy azt gondolják, fukar vagyok. Jött hír Beyazit Hercegről?” Zal: „Azóta, hogy elhagyta tartományát, Tokatban látták. Mint tudod, a Tokati palota igen erős építmény. Annak idején még Timur sem tudta bevenni. Legkisebb fián, Mehmeten kívül, az összes hercegét magával vitte.” Rüstem: „Nagyurunk haragja ott fogja várni. Bizonyára nem bocsát meg neki. Ennek szemtanúi voltunk évekkel ezelőtt, nemde? Ráadásul, Mustafa Herceg nem is volt áruló.” Zal: „Még semmi sem biztos… Mihrimah Szultána mindent meg fog tenni, ami hatalmában áll… Beyazit Herceg, amíg egészséges harcolni fog. Hussain Cavush és Atmaca is mellette vannak.” Rüstem: „Amíg Beyazit Herceg a bátyám gyilkosát szövetségesének tartja, kést forgat a szívemben. Élve akarom Atmacát. Mondd meg Sokullunak, én akarom megölni!”

Mihrimah és Gülfem a Szultán szobája felé haladnak. Mihrimah: „Hogy van?” Gülfem: „Nem jól. A Szultán régi betegsége megint felütötte fejét. Rengeteg probléma és stressz éri. Nyilvánvaló, a Beyazit Herceg körüli események rossz hatással vannak rá.” Mihrimah: „Ha a bátyám miatt szomorkodik, akkor van még remény, Gülfem. Azt jelenti, hogy a szívében van még egy kis halvány reménysugár.” Gülfem: „Csak egy valaki léphet be Nagyurunk szívébe most, ez pedig te vagy, Szultánám. Próbáld meg a dolgokat elmagyarázni a Szultánnak, de ne add fel! Akadályozd meg, hogy elvegye Hercegünk életét! Nem akarom, hogy ez a palota még egyszer átéljen egy ekkora tragédiát.”

Süleyman mindkét lábát bekötötték. Ferhat: „Nagyuram, Mihrimah Szultána érkezett. Amint meghallotta állapotod, rögtön ide sietett. Nagyon aggódik érted.” Süleyman int, hogy vezesse be. Mihrimah: „Apa! Nagyon megijedtem, mikor megtudtam, hogy ismét beteg vagy!” Süleyman: „Ne aggódj! Már egyszer megbirkóztam ezzel a betegséggel, úgyhogy most is így lesz.” Mihrimah: „Reméljük. Egyszer megtanultam valamit: ha az ember lelke szenved, akkor a teste reagál erre. Apa, ugye tudod, miért jött elő ismét ez a betegség? Apaként nem cipelheted döntéseidet, amiket Szultánként tettél. Ehetünk együtt? Megengeded?"

Selim egy Sivash nevű helyen ver sátrat. Sokullu érkezik, üdvözlik egymást. Sokullu: „Megtiszteltetés a dinasztiát szolgálni.” Selim: „Hogy van az apám?” Sokullu: „Teljes mértékben téged támogat. Beyazit Herceggel kapcsolatban parancsot adott, hogy élve vagy halva el kell fogni.” Selim: „Nagyszerű.” Lala érkezik: „Beyazit Herceg elhagyta Amasyát. Seregével Erzerum felé tart. Egyértelmű, hogy Ayaz Pasától kap segítséget.” Selim: „Ez Beyazit legnagyobb gyengesége. Mindenkiben megbízik. Ayaz Pasa el fogja kapni. Mi meg odamegyünk, és börtönbe verjük.”

Ayaz Pasa: „Isten hozott Erzerumban!” Beyazit: „Köszönöm. Gondolom, már mindenről tudsz.” Ayaz: „Hercegem, ez Süleyman Szultán határozata. Ezt a levelet a határ menti tartományokba küldte: Erzerum tartomány bégjének! Fiam, Beyazit lázadást szított, és szökéssel próbálkozik. Ez a határozat engedélyt ad kivégzésére, valamint tiltja, hogy elhagyja országom területét. El kell kapni, bárhol is találnak rá. Élve vagy halva vissza kell őt hozni. Akik teljesítik parancsomat, megfelelő csatornákon keresztül nagylelkűen kompenzálva lesznek. De aki ellenszegül parancsomnak, és segíti lázadó Hercegemet, úgy értékelem, hogy hasonló bűncselekményt követ el, és ezért kivégeztetem. Ne válasszátok a helytelen utat.” Ayaz Pasa: „Ezek a szemek szemtanúi voltak egy ártatlan Herceg kivégzésének a múltban. Teljes szívemből kívánom, hogy ez még egyszer ne történjen meg. Ezért mindent megteszek, mi hatalmamban áll, hogy királyunk megbocsásson neked. Esküszöm, hogy szövetségesed leszek.”

Sümbül: „Édesanyád szerette azt az italt, melyet gyógynövényekből készítettem.” Mihrimah: „Rüstem Pasa teli láda aranyat küldött Sinan Agának.” Sümbül: „A mecsetre. Esküszöm, nem fukarkodik a költségekkel! Olyan csodálatos kerámia csempéket választott, hogy azt mondta, egyenértékű azzal, mint mikor megment egy emberéletet! Mi lehet a lelkiismeretével, ha az egész vagyonát elkölti?” Mihrimah: „Az embereknek nem kellene megbocsátást keresni bűneikre. Én a bűneimet mind a testvéreimért követtem el, és azért, hogy Beyazit Herceg kerüljön trónra. Mustafa vére az én kezemet is bepiszkolta. Aztán Cihangir meghalt. Az a sok vér és könny nem volt hiábavaló.” Szolga érkezik: „Szultánám, a Szultán végre elaludt, az orvosok reménykednek.” Sümbül: „Édesanyád útját kell, járjad. Legyél mindig a Szultán közelében, mert Beyazit Herceg élete most a te kezedben van.”

4-dik évad 137-dik török rész első fele:

Ez az epizód a csata jeleneteivel kezdődik, egyfajta visszaemlékezésként, ahol Sokullu a Szultánnak, Lala Nurbanunak, Atmaca Defnének és Semiz Ali Pasa Mihrimahnak meséli el a történteket. 

Sokullu: „Utasításod szerint, Nagyuram, ötezer janicsárral és hétezer lovaggal csatlakoztunk Selim Herceg seregiéhez. Segítségünkkel mindkét hadsereg ugyanakkora erőre tett szert.” Visszapillantásban Sokullut látjuk, mint leszállva lováról Selimhez megy: „Hercegem, Nagyurunk a te oldaladon áll. Engem nevezett ki sereged élére. Allah akaratával, mi nyerjük ezt a csatát.” Beyazit látja, mi történik a túloldalon: „Így néz ki, mikor egy apa megtagadja a fiát.” Atmaca: „Most már bizonyos. Hamarosan megérkeznek a minket támogató pasák. Velük együtt, ismét többen leszünk.”

Semiz: „Annak ellenére, hogy a két sereg ugyanakkora erővel bír, Beyazit Herceg oldalán többen akarják ezt a csatát túlélni, és ezért fognak győzni. De a pasák érkeztével, változhat a helyzet. Húszezer katona érkezését várjuk.”

A csatamezőn Beyazit elégedetten veszi észre a pasákat seregeik élén. Azonban, rövid gondolkodás után, nem azt a sereget választják, amiben korábban megállapodtak. Beyazit: „Mi folyik itt?! Mit csinálnak ezek?!” Hussain: „Én sem értem, Hercegem!” Atmaca: „Elárultak bennünket! Úgy tűnik, Selim Herceg oldalán fognak harcolni.” Beyazit megragadja Atmaca nyakát: „Hogy történhetett ez, Atmaca?! Nem megígérted, hogy mellettem fognak harcolni?!” Atmaca: „Úgy tűnik, utasítást kaptak a fővárosból. Lehet, hogy megfenyegették őket.” Beyazit: „Nem! Lehetetlen! Ha ilyen dolog történt volna, Rüstem Pasa megakadályozta volna!” Atmaca: „Hercegem, nem akarod elhinni, de Rüstem Pasa áruló, téged is cserben hagyott.”

Lala: „Mikor a pasák csatlakoztak a Hercegünk seregéhez, az felduzzadt ötvenezer főre. Beyazit Herceg serege maximum is csak harmincezer fő lehetett. A Szultán parancsára, Sokullu Mehmed Pasával elmentünk tárgyalni Beyazit Herceggel.” Látjuk a jelenetet. Sokullu: „Ez itt Padisah, Süleyman Szultán rendelkezése.” Átnyújtja a dokumentumot, de Beyazit kezével jelzi, hogy nem kíváncsi rá: „Te mondd el, hogy mit üzen a Szultán.” Sokullu: „Azt parancsolja, hogy add meg magad, és gyere vissza velem a fővárosba. Ha nem engedelmeskedsz, Nagyurunk nem vállalja a felelősséget azokért, kiknek vére eláztatja e földet. Amíg erőid azt teszik, amit mondunk, méltányos büntetésre számíthatnak.” Beyazit: „Mehmed Pasa! Vér fog folyni ezen a csatamezőn, de nem az enyém. Selim Hercegé, és azoké az árulóké, akik kutyaként engedelmeskednek neki! Allah akaratával, miután győztem, visszatérek tartományomba… Amasyába. És ott fogom kivárni a mi Urunk akaratát (a Szultán halálát).

Sokullu Süleymannak: „Beyazit Herceg, nem csak nem teljesítette parancsodat, de még olyan szavakat is mondott, amit Selim Hercegnek nem adhattam tovább. Keményen inzultálta.”

Atmaca Defnének: „Selim Herceg serege megduplázódott. Ráadásul a mi embereink zsoldosok, az ő emberei pedig olyanok, akik több éve harcolnak, és sokat tapasztaltak már. Ennek ellenére, Beyazit Herceg nem lépett vissza. Egy percre sem ingott meg.”

A háború elkezdődik. Zal Rüstemnek meséli a történteket. Rüstem: „Hogyan reagáltak a janicsárok?” Zal: „Első nap a szívük nem engedte, nem akartak Beyazit Herceg ellen harcolni. Így Beyazit Herceg serege könnyedén legyőzte Selim Herceg seregének jobb szárnyát. Karaman katonái azonban elkezdtek visszavonulni Konya felé. Az első nap nyolcezer katona vesztette életét. Ez a nap Beyazit Herceg győzelmével zárult.”

Selim: „Hogyan mehettek szembe Süleyman Szultán parancsával, bolondok?! Ráadásul, akik veletek szemben állnak (Beyazit serege), nem is katonák! Ők bajt okozó banditák! Fosztogatók! Holnap a csatamezőn szétoszlatjátok Beyazit Herceg seregét! Ha nem teszitek, fejeteket vétetem! Sem én nem bocsájtok meg, sem Süleyman Szultán! Tűnjetek a szemem elől! Kifelé! Tűnés!”

Sokullu: „Selim Herceg figyelmeztetése működött, Nagyuram. A janicsárok, félve haragodtól, teljes erővel harcoltak a következő napon.” 

Fordul Beyazit szerencséje. Semiz: „Beyazit Herceg katonái élére állt, így ő is beállt harcolni.” Látjuk, ahogy büszke oroszlánként küzdi magát keresztül a csatamezőn. Semiz: „Ahogy a katonák megpillantották a Herceget maguk között harcolni, az ő küzdő szellemük is megnőtt, és mindenki úgy harcolt, mint egy igazi harcos. Így eljutottak Selim Herceg vonaláig.”

Lala: „Ebben a pillanatban azt hittem, mindennek vége. Azt mondtam magamnak, Selim Herceg fog nyerni… Aztán olyan pillanatnak voltunk szemtanúi, amely megváltoztatta a háború végkimenetelét… Sőt! Az ottománok, a dinasztia és az egész birodalom jövőjét!”

Egy nyíl halad szélsebesen Beyazit páncélja felé, és fúródott mellkasába. Murad nyila. A találat pillanatában Beyazitnak eszébe jutott, hogy ő tanította a kisfiú Muradot íjjal bánni. Selim, rövid hezitálás után támadásra ad parancsot. Egy janicsár odalép Beyazithoz, és megvágja kardjával, nagyobb sérülést okozva ezzel. Ekkor Beyazit felidézi édesanyja szavait: „A legfontosabb, Beyazit, hogy éld túl! Bármi történjen, éld túl!” Mielőtt a janicsár még nagyobb sérülést okozna, Atmaca érkezik, hogy megvédje Hercegét.

Süleyman: „A fiam… az én Beyazit Hercegem… meghalt?” Sokullu: „Sérülései halálosak, Nagyuram. Csoda lenne, ha ezt túlélné.” Süleyman int Sokullunak, hogy hagyja magára. Mihrimah is hallotta, ő is gyászolja testvérét. Rüstem is tele aggodalommal.

Nurbanu viszont boldogan öleli át hős fiát: „Én voltam az első, aki azért aggódott, hogy csatlakozik hozzátok. És Allahnak hála, megtette! Én bátor Hercegem! Mostantól, Beyazit Herceg nem menekülhet! Még az is nehezére eshet, hogy megálljon a saját lábán! De talán, már meg is halt.”

Atmaca közben vigasztalja Defnét: „Reméljük, Hercegünk talpra áll, és ismét küzdhetünk Selim Herceg seregével.” Beyazitot mutatják, hogy eszméletlenül fekszik ágyában.

Mihrimah a Szultán szobájába siet. Sümbül követi: „Szultánám! Jobb lenne, ha most nyugodt tudnál maradni.” Mirhimah Ferhathoz: „Értesítsd Nagyurunkat, hogy beszélni szeretnék vele.” Közben Rüstem is feltűnik a folyosón. Mihrimah meglátja, felé veszi lépteit. Rüstem: „Szóval, te is hallottad a híreket.” Mihrimah: „Milyen jogon merészelsz elém állni?! Beyazit vesztett! Miattad! Mert elárultad!” Rüstem: „Senkit nem árultam el, Szultánám. Csak a Szultán parancsát teljesítettem. Én sem akartam, hogy ez legyen. Allah a megmondhatója, hogy én mindent megtettem Beyazit Hercegért, ami hatalmamban állt.” Mihrimah: „Elegem van a hazugságaidból! Hátba szúrtad a bátyámat! Gondolod, nem tudom?” Rüstem: „Hatalmam hasztalan volt, Szultánám! A Szultán előtt meg kell hajolnom!” Mihrimah: „Olyan hosszú ideig próbáltam megszabadulni tőled, Rüstem! Csak ezt az egyet kívántam! Mindig volt valaki, aki megállított. Egy valaki. De most már csak ketten vagyunk, én meg te. És most végre megteszem. Elválok tőled.” Ferhat ekkor érkezik: „Nagyurunk vár rád.” Süleyman éppen fájdalmaitól szenved. Mihrimah belép a szobába: „Mindent hallottam. Apa! Hogy dönthettél így Beyazit sorsáról? Ráadásul azok után, hogy már keresztül mentél gyermekeid elvesztése miatti fájdalmon! Ha anya élne, ez soha nem történt volna meg!” Süleyman: „Te is hallod, mi hagyja el a szádat, Mihrimah? Hogy beszélhetsz velem így?! Az áruló testvéred miatt?!” Mihrimah: „Bocsáss meg, Nagyuram, ha átléptem határaimat, bocsáss meg! De nagyon jól tudod, min mentünk keresztül mostanában. Az, amiért nem tudok nyugodt maradni, ami miatt nem tudom kontrollálni magam, az a fájdalom, a gyász… Nagyuram, egyetlen kívánságom… hogy megbocsáss a bátyámnak!” Süleyman: „Ha nincs más mondanivalód, elmehetsz.” Mihrimah: „Van. Szeretnék elválni Rüstemtől.” Süleyman: „Beyazit miatt?! Ha mérges vagy Rüstemre Beyazit miatt, akkor nagyon tévedsz! Beyazit legnagyobb ellensége saját maga! Megtagadta parancsomat, és lázadást szított! Fegyvert adott az emberek kezébe, és hadsereget állított fel!” Mihrimah: „De ez egyáltalán nem ellened szól, Nagyuram, hanem Selim Herceg ellen!” Süleyman: „Inzultálni Selimet egyet jelent, ha engem inzultálnak. Bátyád elfelejtette, milyen egy herceg, és banditának állt. De megfizet érte! És Rüstem meg… csak azt tette, amit parancsoltam neki. Ő az én Nagy Vezírem! Ha nem az én parancsomat teljesíti, Rüstem elveszíti hatalmát! Nem engedem, hogy véget érjen a házasságotok! Nem váltok el! Elmehetsz!”

Konyában Selim győzelmét ünneplik. Nurbanu észreveszi, hogy valami nincs rendben Selimmel: „Élvezd, Hercegem! A legjobb bort, a legízesebb ételt hozattam! És a társaság is a legkiválóbb! Akkora győzelmet arattál, hogy mindegy, mennyire vagy büszke, még az sem elég!” Selim: „Ez a győzelem nem az enyém, Nurbanu. Nagyurunké. Ha ő nem akarta volna, sem a janicsárok, sem a pasák nem álltak volna az oldalamra.” Nurbanu: „Az, hogy elnyerted a Szultán támogatását, nem elég győzelem neked? Süleyman Szultán téged választott. A te életedért cserébe, lemondott Beyazitról.” Selim: „Beyazit Herceg szívét átszúrta egy nyílvessző. Nem tudjuk, hogy valaha talpra fog-e állni. Ha igen, óriási gondot fog még nekünk okozni. Ő most olyan, mint egy megsebzett oroszlán. És a megsebzett oroszlán még veszélyesebb.” Nurbanu: „Én ezt nem hiszem. Nem fog még egy támadással próbálkozni. De igazad van… nem bízhatunk mindent a véletlenre. A Szultán bocsánatáért fog esedezni. Mihrimah Szultána is ismét próbálkozni fog… Valahogy meg kell akadályoznunk.” Selim: „Ne aggódj. Anélkül, hogy tudnánk róla, egy mondatot sem lesznek képesek Nagyurunknak mondani.”

Beyazit felkelt. Lokman: „Szavamra! Kérlek, légy óvatos, Hercegem! Még nagyon frissek a sérüléseid!” Defne: „Köszönöm méltóságos Allahnak, hogy megőrzött nekünk és gyermekeidnek!” Beyazit: „Lokman! Üzenj Atmacának, hogy azonnal jöjjön!” Defne: „El tudom képzelni, mi járhat most az agyadban. De ebben az állapotban, nagy hiba lenne cselekedni.” Beyazit: „Nincs vesztegetni való időnk. Ha nem ma, akkor holnap jönnek értem.” Beyazit a páncélját nézi. Defne: „A nyilat a szívednek célozták. Ez a páncél mentette meg életed.” Beyazit: „Az anyám ajándéka. A könnyei és az imái védtek meg.”

Sümbül: „Mondtam, Szultánám, hogy ebben az állapotban, nem fogja engedni, hogy elválj. Szavamra, most nem kéne ehhez ragaszkodnod.” Mihrimah: „Mert mi lesz, Sümbül? Rólam is hoz határozatot? És meddig tudjuk még ezt húzni? Csak egy kicsit még, aztán szétválhatunk.” Rüstem érkezik, Sümbül távozik. Mihrimah: „Ha nem ma, akkor holnap, Rüstem. De egész biztosan megszabadulok tőled. Figyelj mindig a kettőnk között lévő távolságra. Sosem jöhetsz közel hozzám. Soha nem érinthetsz meg.” Rüstem: „Nem érinthetlek meg? Honnan veszed, hogy akarom? Most már egyáltalán nem érdekelsz többé. Elfelejtetted? Már rég elégettem az irántad érzett szerelmemet!”

Atmaca megérkezik. Lokman: „Hercegem, annyira megijesztettél minket!” Beyazit: „Én nem vagyok az a típus, aki ilyen könnyen feladja! Láttátok, kivel harcoltam, és hogyan… Olyan volt, mintha az egész világ összefogott volna ellenem. És miért? Mert igazságot akartam!” Atmaca: „Allah csodája, hogy biztonságosan kimenekültél onnan!” Beyazit: „Láttalak, Atmaca. Amikor az a nyíl a szívembe fúródott, olyan volt, mintha a lelkem vérzett volna… mintha az égbolt telt volna meg vérrel… Te megjöttél, és kimentettél onnan. Tartozom neked.” Atmaca: „Nem, Hercegem. Allahnak hála, mindig olyanok parancsnoksága alatt harcoltam, mint te, az ártatlan emberek védelmében. Van ennél nagyobb megtiszteltetés?” Beyazit: „Milyen állapotban vannak a katonák?” Atmaca: „Durbán ezer emberrel tudtunk visszavonulni. Súlyosak a veszteségeink, de ismét képesek vagyunk azt a számot elérni!” Beyazit: „Kezd meg a toborzást. Ha nem állok talpra, ismét megpróbálják elvenni életem, de ezúttal sikerülni fog nekik.” Atmaca: „Allah adja, hogy ne lássuk ezt!” Beyazit: „Mitől szomorodtál el? Vagy talán az első vereségnél elfogadtad, hogy legyőztek bennünket?” Atmaca: „Amíg kezünkben a kard, addig nincs vége a háborúnak. Jelenleg, Rüstem Pasa körül forognak gondolataim. Árulása nem hagy nyugodni. Engedd meg nekem, hadd végezzek vele! Allah tudja, mi mindent tervez még ellenünk!” Beyazit: „Természetesen, bosszút állunk az árulón. De nem most. Eljön ennek is az ideje, Atmaca.”

Zal: „Sinan Aga elküdte mecseted tervrajzát. Túl elfoglalt voltál ahhoz, hogy megnézd. Várt a megfelelő időre, hogy megmutassa neked.” Rüstem megtekinti a rajzot. Tetszik neki. Zal felolvassa a levelet: „Méltóságos Pasa! Éjszakákat, nappalokat töltöttem mecseted kidolgozásával. Olyan mecsetet építek, amely méltó hírnevedre. Igen igényes épület lesz. A központi épületnek négy fő pillére lesz. Olyan mecsetet képzelek el, melynek belseje tele lesz kerámiákkal. Allah akaratával, elégedett leszel munkámmal. Főépítész, Sinan Aga.” Rüstem: „Ülj asztalhoz, Mahmut Aga. Végy elő papírt és tollat. „Nagyra becsült Sinan Aga! Nagyon tetszik elképzelésed. De nem elég jó. Sokkal díszesebb legyen. A költségek nem számítanak. Évszázadokkal később is lássa mindenki, hogy Rüstem Pasa az egész világon áthaladt. Ha ezt meglátják, meg fogják érteni hatalmat!” Küldj Sinan Agának még ötezer aranyat! Gyorsan!” Zal: „Ahogy parancsolod, Pasám.”

Beyazitot visszasegítik ágyába. Lokman: „Hercegem! Eddig hallgattam, de valamit el kell mondanom.” Beyazit: „Mondd, Lokman.” Lokman: „Lehet, hogy Rüstem Pasa elárult téged. Van még valaki a fővárosban, aki melletted áll. Mihrimah Szultána. Ő soha nem mondd le rólad. Biztos vagyok benne, hogy nevedben beszélni fog Nagyurunkkal, és megpróbálja dühét csillapítani.” Defne: „Mikor Mihrimah Szultána ide jött, én személyesen tapasztaltam irántad érzett hűségét és szeretetét. Biztos, hogy segíteni fog.” Beyazit: „Tudom, hogy Mihrimah az én oldalamon áll. De befolyása a Szultánra korlátozott.” Lokman: „Szultánánk megtalálja majd a megoldást. Ráadásul, megboldogult Hürrem Szultánánk életének jeleit hordod magadon. Talán, elnyered megbocsátását. Még mindig van remény. De legalább írj levelet. Írd meg, mi zajlik a szívedben.”

Beyazit levele: „Én tiszteletreméltó Királyom! Milyen kár, hogy az élet az embert több helyre küldi! Milyen fájdalmas, hogy olyan emberrel kell küzdenem, aki ugyanabból a vérből és lélekből ered, mint én! Ahogy egy vad folyóban képtelenség megállni, ugyanolyan képtelenség volt ezt a háborút elkerülni. Milyen kár, hogy Selim Herceg elzárt minden utat, ami békéhez vezethetett volna! Ennek ellenére, te az ő oldalára álltál, és neki küldtél támogatást. Csak Allah akaratán múlt, hogy nem haltam meg Konyában és természetesen megboldogult anyám imáinak köszönhetően. Oh, Nagyuram! Drága apám! Tudd meg, hogy nem ellened harcolok, nem árultalak el! Tiszteletem és hűségem irántad örök. Kérlek, ne kételkedj hűségemben! Csak egy háborút vívok, mégpedig Selim Herceg ellen, aki tőrrel szúrt hátba! Hű szolgád, Beyazit Herceg”

Azonban a levél nem érkezett meg a Szultánhoz, mert a küldöncöt lelőtték.

igen

meg az is amit a szolgálólánytól tudott meg