Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Kristina Calu - Döntés

Menjek vagy maradjak?

Nehéz eldöntenem

Ha indulnék

Belém mar a félelem

Arra gondolok

Mi áll majd utamba

Mik várnak rám

Ha leszek majd magamba

Jobb-e odakint

Teljesen egyedül

Efféle kérdések

Mardosnak legbelül

Lépek az ajtóhoz

Ujjaim kilincsen

Csomagom kezemben

Bár ne lennék erőtlen

Csapdában rekedt

Bennem a döntés

Bomlik fel bennem

Száz meg száz öltés

Leválnak mind régi sebekről

S akkor már tudom

Régóta vagyok egyedül

Ajtón belül, hol kettő egy pár

Rám ezer és egy éve

Semmi nem vár

Jobb lesz hát odakint

Magamban lennem

Meggyőzöm szívemet

Ideje mennem

Kezem a kilincsen

Lábam a küszöbön

Kulcsomat itt hagyom

Ennyi volt, köszönöm.

Szöllősi Bernadett: De jó lenne

De jó lenne néha szív nélkül,

nem lenne, mi megszakadni készül.

Nem szeretni senkit… Ki vetne meg érte?

S, ha mégis megesne, érezni, hogy megérte.

De jó lenne néha gyereknek lenni,

fagylaltot nyalni és cukorkát enni.

Ha szakad a hó, a hidegnek örülni,

fodros szoknyában reggelig pörögni.

De jó lenne néha nagynak lenni,

mindig a legjobb döntést hozni.

Elfogadni, hogy ez néha fáj, de szükségszerű

és tudni, hogy a borúra mindig jön a derű.

De jó lenne egyszer majd úgy meghalni,

- az életet a halállal egy kicsit megcsalni.

Jó emlékkel menni, haragban nem hagyni itt senkit -

és úgy nézni vissza, hogy nem bántam meg semmit.

VÁRNAI ZSENI: Úgy megnőttél, szinte félek......

Amikor még piciny voltál,

olyan nagyon enyém voltál,

engem ettél, engem ittál,

rám nevettél, nekem sírtál.

Mikor később nagyobb lettél,

mindig messzebb, messzebb mentél,

először csak a kiskertbe,

aztán a nagy idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,

akkor is nem engem érzel,

nem anyádat, nem apádat,

valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,

már a válladig sem érek,

alig-alig hihetem már,

hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,

vagy Te lehettél parányi?

Sosem voltál nehéz nékem,

nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,

ágaskodik háta lelkem,

nőni akar, hogy elérjen,

hegyormodig hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé

mint a napfény maga felé

fát, virágot, lombos ágat -

fölemeled az anyádat.

A SZERETET HANGJA

Gondolkozz el rajta,

mikor azt hiszed, csak Téged bánt az Élet...

Nézz körül a világban.. láthatod az embereket, akik az utcán élnek

Ha azt hiszed, hogy csak neked fáj, mikor kit szeretsz mással látod

Nézz meg egy vakot... ki soha nem láthatja meg a napvilágot

Ha azt hiszed ver a sors, mikor az emberek rosszat kiabálnak Rád

Nézz meg egy süketet, ki soha nem hallhatja az Élet dallamát..

Ha azt hiszed Te vagy az egyetlen, akit akadályok veszik körül..

Nézd azokat, akik nem tudnak járni.. arcukon mégis mosoly derül

Ha azt hiszed rossz helyre születtél.. s Téged senki nem szeret

Nézz meg egy árvát... ki könnyes szemmel nézi a szüleidet...

Ha azt hiszed, hogy nem kapsz időt, hogy begyógyuljanak a sebek

Nézz azokat, akik hirtelen hunytak el.. nem ölelhették át szeretteiket

Mielőtt panaszkodnál.. nyisd ki a szemed, rosszabb is lehetne...

S rájössz, hogy nem sírva kell eltöltened a napot, hanem nevetve

Köszönd meg, amit a sorstól kaptál... ne háborogj sohasem..

Nem tudhatod, mi lesz holnap...

Ez vezessen az Életben!

( Teréz Anya )

Somogyi Zsolt: Fohász

Felnézek az égre minden áldott este,

Keresem az Istent, mert beszédünk lenne.

Nehéz szívvel várok csöndben a soromra,

Tudom odafönn is rengeteg a dolga.

És csak halkan mondom az ég csillagának;

Szólhatna egy jó szót az Úr angyalának,

Hogy a Jó Istennek súgja oda csendben :

Uram ! A világgal valami nincs rendben!

Hallgassa meg imám, más kérésem nincsen,

Segítsen mi rajtunk, hiszen Ő az Isten.

Ember az embernek farkasa lett régen,

Gyűlölet vert tanyát sok ember szívében.

Rengeteg a földön

a hontalan, árva,

Uram, ez a világ saját sírját ássa!

Túl sok már a fájó, bús könny a szemekben.

Uram ! A világgal nincs valami rendben!

Anya a gyermekét sorsára hagyja,

Pénzért az ember

a lelkét is eladja.

Háborúk zajában ártatlanok halnak.

Jól tudom Uram,

Te nem így akartad.

Nagyon nagy a bűnünk, amit meg kell bánnunk,

Bocsásd meg, úgy kérlek, minden gonoszságunk!

Könyörögve száll fel fohászom az égbe:

Uram! A világnak Tenélküled vége!

Meggyesi Éva: Csak szerettem volna

Csak szerettem volna kicsit boldog lenni

így a télbe fordult alkony idején,

mikor hajunk színe hófehérbe fordul,

s csillogó szemünkben halványabb a fény.

Érezni szíved fáradt dobbanását,

miközben lassan ajkaimhoz érsz,

s átadni neked azt a melegséget,

amely a szívemben csak miattad él.

Csak érezni akartam szíved lüktetését,

amikor fáradtan este hazatérsz,

hogy ne fájjon úgy az alkony szürkesége,

mely lankadó erődből egyre többet kér.

Csak veled akartam lenni minden éjjel,

mikor fáradt tested megpihenni tér,

hogy elsimíthassam sápadt homlokodról

a ráncaid, ha már hajad csupa dér.

Csak szerettem volna gyöngülő karommal

karodba bújni, ha érzem, itt a tél,

hogy együtt vészeljük át a hidegséget,

az utolsó percig, ha eljön majd a vég.

Ott leszek

Ha majd egyszer nem leszek.

Nem búcsúzom tőletek.

A csend karjában ringatom magam.

Ott élek majd boldogan.

.

Ott leszek, ott legbelül.

Hol a szeretet, olykor elszenderül.

Bánatomban, a csendhez fordulok.

S a szeretet hangján megszólalok.

.

Én leszek a Nap, mely rátok nevet!

Én leszek, a mosolyfakasztó apró szösszenet!

Én leszek, a vidám könnyetek!

A csend karjában, mindig ott leszek veletek!

.

Ott leszek, a madarak dalában.

Ott leszek, a mezők illatában.

Ott leszek, a zúgó patakokban.

Ott leszek, minden pillanatban.

.

Ott leszek, az alvó fákban.

Ott leszek, a világ minden zugában.

Ott leszek, az ünnepek hangulatában.

Ott leszek, a csend karjában.

.

Ha majd egyszer nem leszek.

Nem búcsúzom tőletek.

Nem hagyom, hogy kihaljon a szeretet.

Életre keltem akkor is, ha a világ kinevet!

Jolie Taylor

Bánlakyné Moravetz Edit : Gyertyaláng fényénél

Könnyes szemmel hajtom fejem tenyerembe,

be sokan mentetek messzi, a mennyekbe!

Gyújtom a gyertyákat, sok kis apró fényük

egymást erősítve ragyogják emlékük.

Vágyakozva tárnám felétek karomat,

megsúgnám örömöm s minden bánatomat.

Velem örülnétek, együtt bánkódnátok,

tudom, hogy magamra sohasem hagynátok.

Esténként, amikor az égre tekintek,

messzi csillagokkal nekem üzenitek:

járjak tovább bátran a földi utamon,

sorsom elkerülni soha nem tudhatom.

Hittel, szeretettel éljem az életet.

Ami jót és szépet tanultam tőletek,

adjam át utánunk jövő nemzedéknek,

mit szívükbe vésve ők majd továbbvisznek.

Kovács Gabriella: EMLÉKEZÉS......

Fények ragyogják be a temetőkertet,

az emlékezés lángja messze érhet.

A sírokon virág és koszorú...

Szívünkben minden oly szomorú.

Rozsdaszínű falevelek szerteszét,

őszi árnyakban látni szép színét...

Az elmúlást idézi, merre csak járunk,

lépteink alatt könnybe szökik vágyunk...

Egy sírhoz érve... tisztelettel állunk,

emlékek törnek elő felsértve álmunk...

A mécsesek fénye messzire látszik,

de fájó szívünk a múlttal játszik...

Drága apukám

Sokszor furcsán néznek rám az emberek,

mert egy gyertyaszállal beszélgetek.

Nekik csak egy tárgy, de nekem már más,

hiszen a fájdalmamban ő lett a társ.

Egy kapcsod, mely összeköt Veled,

a földet és az eget.

Csak meggyújtom őt és várlak,

szívem szólit, s máris látlak!

Látom arcod és látom azt is,

ahogy a gyertyám fényével féltőn ölel át Téged.

Szólok Hozzád, bőlint a láng,

érzem, hogy Te voltál…

Saját nyelveden válaszoltál…

A gyertya meg csak egyre fogy,

s a szememből a könny csorog.

A torkom szorít, de még szólok:

hiányzol nagyon, ugye tudod!

A gyertya még válaszol,

egy utolsót bólint, majd kihuny…

Már csak halkan suttogom:

Álmodj szépet, hiányzol nagyon!

Gyertyák.....

Mindazokért, kiket nem láttunk már régen,

Akik velünk együtt ünnepelnek az égben,

Kiknek őrizgetjük szellemét,

Mindazokért egy-egy gyertya égjen.

Mindazokért, akik elzárkóznak a jótól,

Akik nincsenek itt, s nem is értenének a szóból,

Aki barát, de lehet még ellened is,

Mindazokért egy-egy gyertya égjen.

Égig érjen a fény, és mi úgy szereténk,

hogy sohase múljon el.

Égig érjen a fény egész életünkön át,

hogy nyithassa két szemét, ki mindig erre várt.

Mindazokért, kik ma egyedül ülnek a járdán,

Kikre család, gyermek, otthon rég nem vár már,

És mindenkiért, aki nem lehet itt,

Mindazokért egy-egy gyertya égjen.

Mindazokért, akik nem vették még észre,

Örök bilincs kell minden fegyvert fogó kézre

És mindenkiért, aki nem hiszi ezt,

Mindenkiért egy-egy gyertya égjen.

Pásztor Piroska: Keresztek...

Sok fehér virág virít,

csend üli a szíveket,

emlék hozzájuk repít,

felidézi éltüket.

Néma sóhajainktól

meglibben a mécsesláng,

a fájó elmúlástól

üresebb most a világ.

Hideg márványkeresztre

őszi köd sír könnyeket,

merengő szemeinkbe

gyertyaláng csal fényeket.

Kiket a föld mélyen rejt,

s őrzik a vén akácok,

szívünk el sosem felejt,

rokonok, jó barátok.

Devity Tamás: Mindenszentekre...

Halk léptekkel sétálnak

Az Emberek a járdán.

Vannak, akik családostól,

És vannak, akik árván.

Egyformák vagyunk mi, Emberek,

Hiszen mindannyian ugyanazért megyünk.

Mert az életünkből hiányzik valaki,

Akiért egy gyertyát most leteszünk.

Halványan ragyog a sötétben

Több ezer gyertya lángja.

Szívünket és Lelkünket

A Hiány és a Fájdalom bántja.

Sajgó szívvel gondolunk rátok,

Kik sajnos már nem vagytok velünk.

S lehunyt szemmel képzeljük el,

Ahogyan fogjátok a kezünk.

A Ti Lelketekért gyújtunk gyertyát,

Hogy békésen élhessen az égben.

És a Szeretetünk melege óvjon

Titeket a hidegben s a jégben.

Amerre csak nézek itt kint,

Mindenfelé könnyeket látok.

Mert a drága szeretteitek

Őszintén, nyitott szívvel gondolnak rátok.

Szeressük hát mi is egymást,

Ne kelljen többé félnünk!

Mert sokkal szebb lenne szeretetben,

Mintsem háborúban élnünk!!!

Én minden egyes lényt ezen a földön

Mélységesen tisztelek és imádok!!!

És ezzel a kis verssel mindenkinek

Békés Mindenszenteket kívánok!!!

Emlékezem...😔😔

Halottak napján mindig fúj a szél,

Mintha a jelenlétüket ők ezzel jeleznék.

Mintha ők tudnák, hogy ez a nap az övék,

Nekik szól a megemlékezés.

Színes virágok, koszorúk a sírokon,

Eszünkbe jut minden elhunyt ismerős és rokon.

A mécsesek, gyertyák fénye megvilágítja a sötét temetőt,

S az égett viasz illata belengi a november esti levegőt.

Valami különös varázsa van ennek az éjnek,

Nyugalmat árasztanak a temetői fények.

Ilyenkor mintha közelebb lennének hozzánk,

S nem volna élet és halál között korlát.

Ahogy telnek az évek,

Egyre több sírhoz lépek.

Lassan számomra többen lesznek odaát,

S majd eljő a nap, mikor üres lesz ez a világ.😔😔

Ady Endre: Halottak napján

Halottja van mindannyiunknak,

Hisz percről-percre temetünk,

Vesztett remény mindenik percünk

És gyászmenet az életünk.

Sírhantolunk, gyászolunk mindig,

Temetkező szolgák vagyunk!

- Dobjuk el a tettető álcát:

Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek

Undorít meg e sárgolyón...

Hulló levélt hányszor feledtet

A megváltó, a gyilkos ón!...

Óh, hányszor kell a sírra néznünk,

Hogy vigasztaljuk önmagunk -

- Dobjuk el a tettető álcát:

Ma ünnep van, ma sírhatunk!

Vincze Erika : Magad vagy benne

Szivemben mindig ott élsz,

lelkemnek már része vagy.

Nem számit most a távolság,

Magad vagy bennem a gondolat.

Virág és gyertya kezemben,

bennem csak halk sóhajok,

egy-egy gyertyát gyújtok,

lángjába én is beleolvadok.

Melegség járja át a szivem,

érzem szinte közelségedet.

Lassan becsukom szemem,

oly jó hinni, itt vagy velem!

Sirodra teszem a virágot,

a szél zúgását hallgatom,

nyugodjon békében lelked,

örökké hiányozni fogsz!

(Drága Apám! Drága Anyám!)

HALK IMA

Ma anyámért és apámért mondok halk imát.

Abba súgom könny hullatva a szeretet szavát,

hogy odafenn is érezzék, ott se feledjék,

őrizem még szíveiknek édes melegét.

Halk sóhajú imáim mind az égbe szállnak,

ott adnak majd hangot a szeretet szavának,

mely elmeséli nékik, hogy nincs oly távolság,

amin a szív üzenete ne hatolna át.

Ma anyámért és apámért mondok halk imát,

abba rejtem köszönetként a gyermeki hálát,

mely elmondja helyettem, hogy ők voltak nekem

azok kiket mindenkinél jobban szerettem.

Kun Magdolna

Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el,

Minden szótól, amit kimond a szánk,

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtől, mely fájt és égetett,

Minden képtől, mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,

A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.

Hidegen hagy az elhagyott táj, -

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

És mégis mondom néktek:

Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Élni csak úgy könnyedén,

ahogy a szél a fákhoz ér

Az volna jó.

Álmodni ébren,

ahogy egykor anyám ölében

Az volna jó.

Feltétel nélkül szeretni,

szürke lelkemet újra kiszínezni

Az volna jó.

Szívből nevetni,

csillogó szemedben magamat látni

Az lenne jó.

Rózsahegyi Anita - Lélekharang

Ma még fiatal vagy s minden szépnek látszik....

Ma még fiatal vagy s minden szépnek látszik.

Hulló könnyed is szivárvánnyá válik.

De ahogy az évek gyorsan tova szállnak,

Úgy gyűlnek szívedben a gondok és az árnyak.

Rövid ez az élet, mégis sok a könnye,

Mikor Te sírsz, mások könnyét törlöd le!

Mert ahogy Te szeretsz, úgy szeretnek mások.

Úgy lesz ellenséged, úgy lesz jó barátod.

És ha minden álmod valóssággá válik,

Akkor se feledd : Légy jó mindhalálig!

(Móricz Zsigmond)

Túrmezei Erzsébet: Fületlen bögre

Ma este elmosogattam éppen nyolcra.

Rakosgattam a bögréket fel a polcra.

Kettő van fületlen, de elölről szépek,

Egészen olyanok, mint a többi, épek.

Csak a fületlen részt hátulra kell tenni,

S nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni.

Most eszembe jutott sok felebarátom,

Hogyha képletesen fületlennek látom,

Úgy teszem-e őket életem polcára,

Hogy ne lássunk mindig arra a hibára?

Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra,

Mert csak ha így térek egyszer nyugovóra

Akkor tesz el az igazságos Isten

Ahogy a bögréket rakosgattam itt lenn

A mennyei polcra nagy irgalmú szemmel

Hátrafelé az én letörött fülemmel.

A szokottnál csendesebb napok jönnek.

Lassan ballagok az úton, gondolataim elkalandoznak, egy másik világba és azokra akik már ott vannak.

Leírhatatlan érzések, kimondhatatlan szavak szorítják a torkom. Mintha a fájdalom, most a szokottnál is élesebben vágna a szívembe. És a kérdés: Mért nem lehetnek itt velem, mért mentek el?

Mindegy, úgy sem felel senki, csak a szél ér lágyan az arcomhoz, mintha valaki visszatérne, csak egy simogatás erejéig. Vagyis nem tudom, azt hiszem, csak szeretném, ha így lenne.

A hideg kövön fehér virágok, pislákoló gyertyák, amik úgy folynak, mint a könnyek, és ahogy távolról nézem a fényeket, mintha megannyi világító ablak ragyogva azt üzenné, hiányoztok.

Remélem ők is látják, ők is érzik.

(Nemory)

Szuhanics Albert: Mindig megtalász...

Mindig megtalálsz engemet

Amikor fáradt vagy nagyon,

s nincsen már, aki felkeres,

mikor gond ül az arcodon,

mindig megtalálsz engemet!

Amikor szomorúság gyötör,

úgy kell a vigasz, mint a víz,

mikor a bánat súlya összetör,

akkor is mindig bennem bízz!

Amikor nincs ki meghallgat,

pedig beszélni kell neked,

melletted mindenki elballag,

gyere, keress meg engemet!

Amikor nem kell más, csak mosoly,

s mindenki rideg, mint a jég,

mikor mindenki túl komor,

akkor is hozzám gyere még!

Néha csak jó szó kellene,

valaki fogja meg kezed,

s nincs senki, kitől megkapod,

hívjál, én ott leszek veled!

Amikor váratlan öröm ér,

senki nincs, kivel megosztanád,

vagy talán rád tör egy szenvedély,

hadd legyek néked társaság!

Ha magány kínozna bús éjjelen,

vagy útra kelnél, de nincs kivel,

mindig számolhatsz énvelem,

veled megyek, ha menni kell!

Ha elvesztenéd mindened,

s már hited sem maradna meg,

ne feledj, számíthatsz énreám,

megtalálsz mindig engemet.

Várnai Zseni: FÁRADT A SZÍVEM

Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,

Csak jó úgy hosszan ülni a napon,

Nézni a fákat, és nézni az eget,

A messziről kéklő nagy hegyeket,

És lesni a fájó csöndet itt belül,

Amint a könnyhúrokon hegedül.

Hallgatni: ver-e még dalt a szívem,

Meghalt talán, vagy alszik, pihen?

Vagy, mint a hernyót gubózza selyem,

Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen?

Tud-e még sírni, könnye van-e még?

Sikolti tud-e, ha kínok-kínja ég,

Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek,

Ha zúg fölötte vészes förgeteg?

S altatónótát, zengőt, édeset,

Dalol-e majd, ha elterül az est,

S a kisfiú álommesére vár,

Mely aranykertből aranyszárnyon száll,

Át a nagy, fénylő mesetengeren,

A fáradt, csöndes szívemet lesem.

Hallgasd az ősz dalát, ahogy a fákkal énekel,

ahogy halk lépésekkel átsuhan a ház felett,

ahogy magával hordja az elhullott életet,

s otthagyja neked létét, a szomorú falevelet.

Hallgasd, mit susog a szellő szőtte lágy zene,

amit mond, az nem más, mint saját élete,

színekben pompázó falevél halk nesze,

erejét végleg elhagyó ősz éneke.

Elmondja virágzó ifjúsága fénykorát,

tündöklő napsütésben megkopott életet,

árnyékában szőtt szerelmek szép szavát,

az évszakok járta, örök földi életet.

Reményteli, színpompás dallam,

hallgasd, és tárd ki szívedet,

újra és újra, elharsogja halkan,

ősszel elsuhanva a ház felett."

Némethné Mohácsi Bernadett: Ősz éneke

Kányádi Sándor: Szemerkél az őszi eső.....

Szemerkél az őszi eső,

szomorkodik a diófa,

nem búsulna, ha a nyári

viselete most megvolna.

De letépte a cudar szél

pompázatos, szép ruháját,

pedig azt még a zuhogó

záporok is respektálták.

De leginkább azon búsul,

hogy azok is elszeleltek,

akik árnyas lombja között

nyáron által csiviteltek.

Se egy rigó, se egy veréb,

csak egy öreg, mindig álmos

varjú maradt hűséges a

lombja-vesztett diófához.

Ül, csak ül és hallgat bölcsen,

jól tudja, hogy nemsokára

lesz az öreg diófának

gyönyörűszép hósubája.

Zelk Zoltán: Nyár és tél között

Nyár és tél között úgy vándorol

Október, November,

mint a poros országúton

két szomorú ember.

Kertek, lankák körül jönnek,

mennek havas tájra,

búsan integet utánuk

egy kopár fa ága.

Mint rossz gyerek, a szél őket

sárral megdobálja,

utánuk fut, ruhájukat

s hajukat cibálja.

Nyár mögöttük, tél előttük,

néha meg-megállnak

s búcsút intenek a hervadt,

búslakodó tájnak.

Szöllősi Bernadett: Kipingált elmúlás

Nézd, térdig ér most a levélhullás

és a november is a nyakunkba liheg,

kicsit még ideköszön az indiánnyár,

lassan vége az évnek – el se hiszem.

Folyton-folyvást szakadó eső,

csoda hát, ha rozsdaszín az október?

De talán épp emiatt elviselhető

a folyton hideg láb és a kötött pulóver.

A világ most egy hatalmas vászon,

mindenki rajta barna, sárga, rezes –

és csak azért ilyen, hogy kevésbé fájjon

a kipingált elmúlás – ami így tökéletes.

Várnai Zseni

Vénasszonyok nyara

Talán egy kicsit magamról beszélek,

mikor szívem e fényért lelkesül,

végsõ sugára ez a nyár hevének,

mielõtt még az alkony rámterül.

Ez õszi nap a szõlõ érlelõje,

s piruló alma issza melegét,

e fénytõl várok én is új erõre,

magamba szívom forró delejét.

Fáradt szívem csókjától újraéled,

csontomig ér a gyógyító sugár,

talán bölcsebb ez õszbenyúló élet,

s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.

" Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,

Míg le nem teszi a művész a vonót. "

"Legyek a kendő, mely könnyet töröl,

Legyek a csend, mely mindig enyhet ad..."

Reményik Sándor költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja 1941. október 24-én hunyt el.

A gyönyörű sorokat az Akarom című verséből kölcsönöztem..