Hogy építsd fel magad, ha a szüleid nem jól szerettek? (beszélgetős fórum)

Ölelések, puszik, dicséret pl. ha kitűnő tanuló valaki, szerintem ez nem idő és pénz kérdése.

Vagy csak a milliomosok szokták ezeket csinálni? Nem is értem...

Nem unatkozom, két munkám van és vezetem a háztartást a maradék kb. két órámban, férjem is sokat dolgozik, így szinte minden rám marad. Mellette sportolok és folyamatosan tanulok már 20 éve...szerintem ebbe ne menjünk bele, szó sem volt mártírkodásról. Van egy seb, ami gyógyulásért kiált. A pszichológus hidd el, nem segítene, mert ez egy mezei lelki probléma. Tudjuk, mire képesek, ha elolvasod amit eddig írtam, láthatod, van több pszichológus ismerősöm és tudom, látom, mi a munkájuk, hogyan beszélnek róla és mennyire maguk sem hisznek benne. Jókat szoktunk kávé mellett beszélgetni arról, mit gondolnak a betegeikről és a terápiáról. Többen közülük érzelmi roncsok...Most kihagynám ezt a kört...Azt is leírtam, hogy nincs kedvem, érthető okokból a kis szabadidőmben "szakembereket" próbálgatni, hátha a 12-ik majd jó lesz :)

Igen, magamon segítek, például az hogy itt megbeszélem veletek, máris sokat segített.

Ha harmonikus kapcsolatod van, nem értem miért nem vállaltál gyereket? Nekem fura, hogy azért nem vállalok gyereket, mert szerintem engem nem szerettek eléggé. Mindezt egy szerető, megértő társ mellett. Neki beleszólása sem volt ebbe? Vagy ő sem akart?

Én is úgy gondoltam felnőtt fejjel, hogy több szeretetet kaphattam volna. Vagyis nem több szeretetet kaphattam volna, hanem jobban kimutathatta volna anyukám, hogy engem szeret, bízik bennem. Ez nem egészen így történt, de nagyon nehéz dolgokon ment, mentünk keresztül, most már tudom, így felnőtt fejjel.

Az a gyanúm, hogy a Te esetedben is inkább erről volt szó, hogy nem tudták kimutatni az érzéseiket. Sajnos ilyen is van.

Igen, az én önbizalmam is csorbult emiatt, olyan kapcsolatba is keveredtem....de aztán minden megoldódott, mert találtam egy nagyszerű embert én is, és teljesen más megvilágításba kerültek a dolgok.

De visszatérve az elejéhez, ha vállaltál volna gyereket, akkor egyrészt a szeretet bödön oda-vissza telhetett volna, másrészt megtapasztalhattad volna a szürke hétköznapokat, családosan te is.

Sajnos ilyenkor sokszor szembesül vele az ember, hogy bakker, azért a gyereknevelés, fizikai, anyai, lelki jólét megteremtése azért nem olyan egyszerű, rózsaszín feladat, úgy, hogy mindenkinek jó legyen (gondolok itt az anya-feleség, stb, "szerepekre")

Az meg, hogy neked egy pszichológus sem tud segíteni, az ne haragudj, de egy vicc.

Elég józan, normális gondolkodású embernek tűnsz, tehát nem egy "pszichiátriai eset", akire már csak kényszerzubbonyt kell aggatni....

Bizony, könnyű sajnáltatni magunkat, mártírkodni (nem lehet, hogy édesanyád is ilyen mártír típus volt?) és azt mondani, hogy rajtam senki sem tud segíteni.

Akkor mi marad? Segíts magadon.

Szerintem túl sok a szabadidőd, le kéne foglalnod magad valami értelmes hobbival vagy sporttal.

Vagy menj el pl. egy családállításra.

Azért telik a szeretettank :) és én is megtanultam közben kimutatni a szeretetemet, igaz, ebben sok meló volt. Mert egy nagyon erős mintát kellett felülírnom, sikerült, bár van még hova fejlődni. Örülök, hogy erről itt beszéltünk, sokat tanultam belőle.

Arra jutottam, hogy ez egy fontos lecke, amit a fejlődéshez fel kell használni. Ha most végiggondolom ezt az egészet, már ennyitől is változott a hozzáállásom. Összefoglalva, kellett, hogy különböző nézőpontokat vegyek fel általatok. Kizökkentett egy betokosodott látásmódból...Köszönöm :)

Az ember hajlamos elutasítani, ha valaki olyat mond/ír, ami nem egyezik a saját meglátásával.

A lelki problémák egytől-egyig abból adódnak, hogy az egyén bizonyos helyzeteket problémának titulál.

Ezért van az, hogy két gyermek ugyanabban a családban is ítélheti meg az életét két teljesen különböző módon: egyiknek kevés ugyanaz a szülői szeretet, a másiknak már egyenesen fojtogató. Ezért is nem érdemes a szülőket hibáztatni, már csak azért sem, mert attól, hogy hibást keresünk nem oldódik meg a helyzet.

Igen, jól látod: a szeretet igényedet máshonnan kell kielégítened, én azt mondom, hogy először saját magadban: te nem szereted elégé magad, ahhoz, hogy elfogadd saját magad úgy ahogy vagy. Ezért bárki bármennyi szeretetet ad neked, soha nem lesz tele a szeretettankod...

Tehát, szeretnek, csak valamiért neked nem elég, amiről nem a szüleid tehetnek. Nem gondolnám, hogy ők elrontottak volna valamit, ahogy ők sem gondolják, ezét van a dráma, ha ezt megemlíted. Nem csoda, hogy rosszul esik nekik, amiket az orruk alá dörgölsz. Szegényeknek milyen rossz lehet ez! Szeretnek, meg adtak neked mindent és ezt kapják.

Mikor jöttek ezek az érzéseid?

Persze nem tudok segíteni, de azért érdekes a helyzet...

Mindenkinek lenne min keseregnie, de mi értelme van? Ha egy gyerek lennél, akkor értenélek, mert akkor még nem tudjuk felfogni, de felnőttként...

És, hogy tudd nem csak te vagy ilyen helyzetben.

Régen a legtöbb gyerek, köztük mi is így éltünk. A szüleink reggel korán elmentek dolgozni és mi a bátyámmal ketten mentünk már oviba is. 1 év van köztünk. A szüleink elmondták, hogy be kell zárni az ajtót, el kell tenni a kulcsot, és fogni kell egymás kezét végig az úton. Délután jöttek értünk, ha sikerült nekik, ha nem akkor este is kettesbe mentünk haza. A nyár és a szünetek sem arról szóltak, hogy együtt vagyunk. Szinte egész nyáron máshol voltunk. Nagymamánál, nagynéninél, stb.

Mi is kesereghetnénk, de mi értelme lenne? Nem lehetett máshogy megoldani. Abban az időben ez volt.

Szegény ember abból főz finomat, amije van és nem abból, amije lehetett volna. :)

Egy kicsit mintha hasonlítanál a szüleidre. Hajtós vagy, eredmény orientált.

A "szeretetet szívtad magadba", de Te tudtál-e adni is? Ha mi szeretünk másokat, nem is alakul ki a szeretethiány.

Szerintem az önbizalmat a felnőtt korunkban szerezzük meg, leküzdve a gyermekkorból hozott esetleges hátrányokat.

Nincs olyan gyermek, aki a szüleit valamiben nem kritizálja és nincs olyan szülő, aki a gyermekével mindenben egyetért.

Minden szülőnek vannak vágyai, elvárásai a gyerekével szemben és viszont.

A szeretethiányodat talán a konfliktusok okozzák, melyet folyamatosan élsz meg, ill. alkalmat adsz rá.

Felnőtt fejjel és már nem is annyira fiatalon nem kellene, hogy a múltban élj.

Ha boldog vagy a magánéletedben, a szüleid felé is ezt sugározd és ne őket akard megváltoztatni, vagy hibáztatni.

Lehetséges, hogy az egyéniséged, a személyiséged az általad hiányolt szülői szeretettel együtt is ilyen lenne. Nem tudhatod.

Milyenek voltak veled? Hogy nem kaptál olyan szeretet, amilyen járt volna?

Mit szerettél volna? Azt, hogy folyton ölelgessenek, puszilgassanak, dicsérjenek, ajnározzanak? Miért gondolod, hogy ez nagyobb szeretet?

Miért akarod azt érezni, hogy nem szerettek, holott biztos szerettek/szeretnek, csak nem nyálasan, állandóan ölelgetve, stb.

Én elhiszem, amit írsz, de szerintem mindent rosszul gondolsz, épp ezért volt dráma abból, amiket a szüleid fejéhez vágtál. Vajon honnan szedted ezeket?

Van gyerekem, és amikor kicsi volt állandóan ölelgettem, puszilgattam, dögönyöztem aztán, ahogy nőtt ritkultak ezek és többet kritizáltam, nem értek egyet sok döntésével, és őt zavarja, de nem gondolja azt, hogy nem szeretem, mert ha bármi van anyatigrissé válok. Ha baja van, legyen annyi, hogy elvágja az ujját, én rohanok és kísérgetem a dokihoz. Ha nem veszi fel a telefont, akkor aggódok, amit ő nem ért, mert nincs semmi baja, ne aggódjak. Tehát, nem hiszi azt, hogy nem szeretem már, mert már nem dögönyözöm állandóan, csak máshogy viselkedek már vele, a korának megfelelően.

Lehet, hogy veled is ilyesmi történik, és ezért azt gondolod, hogy nem szeretnek?

Köszönöm!

Jól esett ez a beszélgetés, mintha egy nagyon jó barátnőmmel történt volna :)

Köszönöm!

Neked meg kitartást és kívánom találd meg a lelki békéd!

Konzultáció szükségességét csak egyetlen dolog miatt éreztem: egy adott szituációban, amikor elvártam a szüleim maximális támogatását, ők szembefordultak velem. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy tehet egy szülő ilyet, ezért fordultam szakemberhez. (Már többször leírtam, így leírom ide is: a férjemről kiderült, hogy skizofrén, életveszélybe kerültem én és a kisgyermekem, a szüleim bármi áron meg akartak győzni, hogy ne váljak el.)

A szakmai életem mindeközben rendben volt, így mindig volt egy kapaszkodom, a lelki életem is rendeződött. Igen, a helyemen vagyok és minden úgy halad, ahogyan én szeretném. :)