Elviselnéd, ha a párod kezet emelne rád? (beszélgetős fórum)
Rám kezet emelt a férjem. Nem ütött meg, de felemelte a kezét rám. Megrázott, megszorított, bedobott az ágyba... hogy miért mentem vissza hozzá? Mert abban reménykedem, hogy van ereje uralkodni az önkontrollján. Most pszichológushoz járunk és próbáljuk normálissá tenni a dolgokat.
Hogy mi lesz , nem tudom. Annyit tudok, hogy ha nem változik a helyzet, nyáron leléptem. Itt most a hisztikre gondolok, a morgolódásokra. Ő tudja, hogy ilyen. Nem akar ilyen lenni. Nem akar elveszíteni, azt mondja, hogy a tökéletes társ vagyok számára. Tudja, hogy ő ilyen. És tenni is akar érte, csak adjak neki kis időt. Lelkész, tudja, hogy ez nem helyes, de ilyenkor nem gondolkodik, hogy mit mond, mit akarna tenni.
Amikor nincsen baj, akkor nagyon kedves: levetkőztet, kávét hoz reggel, puszil, mosogat helyettem, segít bármiben, sőt helyettem is megcsinál dolgokat, csak baj van az önkontrollal és itt most minden téren értem: ha kíván valamit azt rögtön kimondja, ha valamit érez, rögtön elmondja, mindent tudok róla, semmit nem tud eltitkolni, mint egy gyerek.
Nem kaptam pofont, vagy ütést, de azt mondta, hogy mindjárt megpofoz. Utána mindig kéri a bocsánatot és mondja, h tudom-e hogy soha nem tenné meg?
Hogy miért nem léptem le eddig? Mert a férjem és ennyivel tartozom magamnak, hogy megpróbálok tenni érte, hogy menjenek a dolgok.
Tehát itt a fórumon le van írva, hogy nem mer menni az illető meg ilyenek, szerintem azért vannak enyhébb esetek is, sőt a verbális agresszió az sem kevés.
A gyerek az mindig csak a kifogás része a dolognak.
Ők is tudják, hogy ott kéne hagyni. Csak nem bírják-akarják.
Igen, igen, igen!!!
Ez a tipikus esete a " Ha megversz is imádlak én!" szindrómának.
Nagyon sok családnál/kapcsolatnál felmerül, hogy a bántalmazott fél a gyerekek miatt nem tudott változtatni a helyzetén.
Én ezt valahogy nem érzem igaznak!
Nem hiszem ugyanis, hogy ezek a dolgok csak akkor kezdődnek el, amikor már gyerek van.
De ha mégis, akkor miért kell második, harmadik, vagy több???????????????
Van az egyik oldal, ahol annyira komoly lelki terrorban tartják a bántalmazott felet, hogy egyszerűen beszűkül a tudata és fel sem merül benn opcióként, hogy van más lehetőség is.
A másik oldal, aki "odamegy a pofonért".
A férjemmel a válása után találkoztunk, néha mondta, hogy olyan érzése volt időnként, hogy az exneje verést provokált. Soha nem ütötte meg (a nő őt igen), de minden egyes olyan alkalommal, amikor a nő bezárta kettejüket egy szobába és tíz körömmel esett neki, ütötte, pofozta, akkor maximum lefogta, vagy hozzávágott egy puha tárgyat; párnát, plüsst.
A válás után 1-2 évvel lett egy pasija a hölgynek, aki havonta egyszer átrendezte az arcát. A hölgy ennek ellenére élete szerelmeként áradozott róla és az orrtörése után is szuperlatívuszokban beszélt róla.
Ilyen is van.
Tipikus "mártír-szindróma", a felelősség teljes hárítása, ergo: mindenről más tehet.
Ezt ismerem, az én anyám is ilyen, jól megkeserítette a gyerekkorom. Bár legalább nem vert.
Egy frászt tartozol neki bármivel is!
Nem te kérted, hogy megszüljön. Az életet "Fentről" kapjuk, az egy dolog, hogy fizikailag ki hoz világra. Azért nem jár köszönet, a legtöbb nő képes rá...
Valódi jó szülőnek lenni, az más...
Nem tudom mit tennék ilyen esetben.
Van egy barátnőm, akinek nevelő anyja volt. Számtalanszor végig néztem, hogy ez a nő megveri, megrugdossa a barátnőmet, mert később ért haza, vagy valamit nem csinált meg. Szőrnyű volt látni is. Én akkor abban tudtam segíteni, hogy igyekeztem nem késleltetni semmiben a barátnőmet, azaz hazaérjen időben.
Eltelt 10 év, felnőttünk és ez a mostoha anya jobban oda van a barátnőmért, mint a saját gyerekeiért.
Nem érne meg egy próbát anyukád?
Nincs.
18 éve semmi. Amint tehettem leléptem. Szerencsém volt, megtehettem.
Most lehet, van aki elítél, mert azt mondja, mégiscsak az anyád, köszönettel tartozol neki az életért.
Ez igaz, azért valóban, de semmi másért.
Borzasztó! És ez egy anya...
Ne haragudj, nem akarlak ezzel megbántani!
És most milyen a kapcsolatotok? Van egyáltalán?
És még sorolhatnánk.
Én mindenképp a hozott mintára fogom nagy részét, hiszen ha a gyerek azt látja, hogy veréssel kell a számunkra kedvező helyzetet megteremteni, akkor ő is azt fogja csinálni.
Szerintem olyan nincs, hogy valaki megérdemli, kiharcolja magának, hacsak nem egy szado-mazo párról beszélünk.
Én pl. akkor sem ütnék meg senkit, ha olyat tenne, vagy kiharcolná. OK. felhúz, pipa leszek, azt mondom, hogy a fejét az asztalba csapkodnám legszívesebben, de azzal, hogy ezt kimondom máris lecsillapodtam:) És ha olyan ember lenne a párom, aki addig feszegetné a határokat, amíg meg nem kapja a kijáró verést érte, akkor biztos hamar elválnának útjaink, hiszen miért alacsonyodjak le ilyen szintre, miért idegesítsem magam ilyenek miatt? Olyan nincs, hogy mert annyira szeretem, így inkább megverem, ha kiharcolja, csak velem legyen...
Engem is bátyámék akartak örökbe fogadni.18 évvel idősebb nálam. Nem tudtak máshova vinni, mert együtt laktunk, nem volt lehetősége elköltözni.
Védett, ahogy tudott, de nem tudott örökké velem lenni. Mikor anyánk számára kiderült, hogy mit tervez, nekem még rosszabb lett, hogy mit képzelek én, miért nem jó nekem vele, miért fordulok ellene, ezt érdemli amiért megszült, és nevel? Bátyámat már nem merte megütni.
Erre a barátságot tudnám ajánlani.
Nekem vannak gyerekkorom óta barátaim. Fiúk és lányok vegyesen. Van a legjobb barátnőm, aki 35 éve mellettem van és a fiúk és többi lány is közel ennyi ideje. Velük a kapcsolatom már-már rokoni. Ha ilyenről lenne szó, ők is segítenének. Pl. a legjobb barátnőmnek már volt gondja pasival. Egy szilveszteri bulin kis pia után meglökte a barátnőmet úgy, hogy neki esett a falnak. A férjem pont ott állt mellettük. Csúnya, de a férjem rögtön adott egyet a srácnak. Utána még próbálkozott a barátnőmnél természetesen, de hamar megunta, hogy a férjem rendbe tette ismét...
Persze biztos más állami gondozottként, erről nem tudok semmit, viszont ha gyerek korban éri ilyen az embert, akkor szintén a családra gondolok. Miért ne nevelhetné a gyereket a nagymama. Nem feltétlenül kell örökbefogadást intézni.
Azt hiszem írtam már, hogy a húgom is bántalmazott volt. Ha úgy láttam volna, hogy szükséges, simán magamhoz vettem volna a gyerekeket, nem nagyon érdekelt volna, hogy ezt a gyámhatóság nem engedi esetleg. Meg sem kérdeztem volna őket.
Azt tartottam mindig, ha valakit - és ez most mindegy is, hogy az nő, gyerek, állat - csupán veréssel lehet befolyásolni, akkor az már régen rossz. Ott már a verés nem segít.
Azt nem mondom, hogy soha nem csaptam egyik gyerekem fenekére (mindkettő életében 2x kapott tőlem, csakúgy mint a nagyobbik kutyám, de megérdemelték és nem is óvtak miatta) viszont terror, vagy "külsérelmi nyomokig" való verés soha nem fordult elő.
Mint említettem, első gondolatom az volt az indított témához, hogy azok fognak itt legkevésbé megfordulni, akik érintettek. Mi többiek csak találgathatunk.
Ezért kérdeztem,s sejtettem, hogy efféle választ fogok tőled kapni :)
Nem tudom mekkora esély van egy most bántalmazottnak, hogy itt legyen a fórumon...ha mégis, csak lelki támaszt lehet nyújtani számára, esetleg ezt olvasván privátban megkeres egyes hozzászólókat, akiket eléggé empatikusnak érez. Ez is valami, ha ez sikerül.
De - jelenleg, az adott helyzetben, mi, akik nem voltunk az ő helyükben - a meghallgatáson kívül sajnos mással számukra nem nagyon tudunk szolgálni. Pont a félelmük miatt. Mert mi lesz, ha...ezért nem lépnek.
Nekem is pont az jutott eszembe, hogy olyan emberek kellenének ide, akik leírják, hogy ők hogyan oldották meg ezt a dolgot.
Ők egyenlőre még várnak...
Én azért elgondolkodom azon is, hogy mit gondol az aki kezet emel a másikra?
Miért érzi jogosnak? Honnan veszi a bátorságot?
(Kivétel az az a lány, aki előbb útobb kiharcolja a pofont. De ilyen is van. "Lehet ezt nem megütni?"- alapon...)
Én azt látom, hogy ennyire rosszak, de lehet csak az én környezetemben. Persze nem biztos, hogy rossz, ahogy írtam is. Lehet csak nekem fura, hogy vannak olyan családok, akikkel évekig nem találkoznak, nem beszélnek telefonon, stb. Vagy ha valamit szóvá tesz egy szülő, akkor azt a gyereke sértés számban kezeli, pedig tudnia kellene, hogy legtöbb szülő nem a gyereke ellen dolgozik, hanem mellette.
És igen, a mai felgyorsult világban nehezebb biztos szoros kapcsolatot kialakítani, de igyekezni kellene, hogy mégis sikerüljön.
Persze ha apukám vagy anyukám élne, akkor én is azt mondtam volna, hogy a pasi, aki megütne a keze épségével játszadozna miattuk, de nem élnek, így azt mondom, hogy a bátyám vagy a nénikéim közül bárki ugyanezt megtenné. Biztos nem csak nekünk van ilyen családunk, de amint írtam is, sokan saját maguk ellensége, így saját maguknak kialakítanak olyan környezetet, hogy magányosak legyenek. Persze ha nincs probléma a kapcsolatban, akkor lehet jó, bár ezt sem hiszem, ugyanis itt a hoxán is sok olyat olvasok, hogy magányos vagyok annak ellenére, hogy boldog családban élek...
És akinek egyáltalán nincs más családtagja kihez fordulhatna?
(Az én példámból tudok csak sajnos ismét kiindulni, és gyerekként voltam áldozat. Távolabbi rokonok akartak örökbe fogadni. Nem lehetett.)
Vagy mi csináljon az, aki állami gondozott volt, s az intézetből kikerülve jutott ilyen helyzetbe?
Ennyire rosszak lennének a családi viszonyok? Bár azzal egyet kell értsek, hogy sok helyen az a mondás, hogy "amilyen virágot szakítottál, olyat kell szagolnod", de azért remélem, hogy nem csak az én apukám törné le a kezét annak az embernek, aki megverne. Lehet, hogy azért rosszak a viszonyok, mert ez a generáció már eleve nem tud annyira szoros viszonyt kialakítani, hiszen mindenki látástól vakulásig dolgozik, feszültek, gondterheltek, stb... nem tudni.
Azt viszont tudom, hogy a külön élés jó. Senkinek sem egészséges, ha több generáció együtt lakik és sok esetben szül feszültséget. Az, hogy önállóbbak a fiatal párok nem szabadna, hogy egyenlőségjelben álljon azzal, hogy a családok eltávolodnak egymástól.
De igen is, hogy van benne valami!
Nem is kevés igazság.
Egyrészt azért, hogy talán megfordulnak itt olyanok is, akik szenvednek/szenvedtek az erőszaktól, veréstől, a lelki terrortól.
Másrészt azért, hogy ők tudhassák meg, hogy nincsenek egyedül. (Bár lehet, hogy sokra nem mennek vele, és nem vigasztalja őket ez)
Harmadrészt azért, mert talán akad valakinek jó, használható ötlete a megoldásra. És az is annak minősül, ha valaki leírja, neki miként sikerült a szorongatott helyzetéből kitörnie.
Ennyi elég lesz? :))