Elveszve Svédországban (beszélgetős fórum)

Írod: "Sokan dolgoznak háztartási alkalmazottként. Még belegondolni is rossz, hogy valaki elmegy külföldre cselédnek !"

Ez is igaz és ezt egy szülőnek megélni, látni, tudni katasztrófa. Elhiszem, hogy bele vagy betegedve.

De ha és amennyiben a "cselédséget" ott klasszisokkal jobban megfizetik mint itthon a diplomást vagy a magasan képzett, tapasztalt szakembert?

Nem tudom, hogy megéri-e, nem tudom, hogy tud-e félretenni, nem tudom, hogy a nagy spórolásban nem éhezik, nem nélkülözik-e. Remélem, nem.

Igen ez nagyon igaz, nem az a lényeg, hogy ott és átszámítva mennyit keres hanem, hogy mennyit tud belőle félretenni, megalapozni, elindulni, megállapodni, az életét építeni, gyarapodni, sokasodni, előre haladni. Ez kint is évek és évek és évek hosszú sora. Ott is lemondás, spórolás. Van ahol a lakhatás, megélhetés, van ahol a közlekedés, élelem kerül sokba.

Egyébként meg valljuk be, akiknél a szülők nem tudnak segíteni, útra indítani a fiatalokat vagy nincs olyan tudása, tapasztalata, munkahelye amit gazdagon és jóval az átlag fölött megfizetnek valóban keserű kenyér és nagyon nehéz elindulni ma egy fiatalnak. De kettőnek sem könnyű.

A másik: a szakképzett, tanult jó szakember kimegy dolgozni mert a szakmájába 5-7 x fizetést kapna. Kapna! De előbb " meg kell tanulni a nyelvet" így a szakképzett, tanult, jó szakember mivel nem veszik fel még a szakmájába mert nincs olyan szintű nyelvtudása elmegy raktárba csomagolni, árút feltölteni. De ott nem az angollal és a némettel, hollanddal, svájcival dolgozik napi 10-12 órát hanem a lengyellel, szlovákkal, ukránnal, románnal. Tőlük fogja a nyelvet elsajátítani? Lehet.

A legtobben mindent szeretnenek szinte egyszerre.

Egy eletet nem lehet 2-3 ev alatt felepiteni: "biztos"munkahely, berendezett modern lakas, auto, hazassag, gyerekek, tanittatas, utazas, stb. "Letbiztonsag" nem letezik.

Sajnos nagy „divat” lett ez a menjünk külföldre dolgozni, mert itt minden sz*r .

Olyan ez egy kicsit, mint az ’56. Akkor is sokan menekültek, mert tényleg üldözték és még többen elmentek, mert miért ne nyitva a határ, itt a szegénység, ott a kánaán.

Sokan kimentek külföldre mostanában, de nem esik arról szó, mennyien jöttek vissza csalódottan, még szegényebben, elveszített családdal, becsülettel, összetört szívvel, lélekkel.

Persze van jó példa is és erről szólnak a történetek.

Kevés, aki elmondja, hogy magányos, kirekesztett a „bennszülöttek” által. Vándorol esetleg országról-országra. Szégyell visszajönni HAZA, pedig vágyódik rá.

Nem az a lényeg, hogy ott mennyit keres, hanem az, hogy mennyit tud megtakarítani, mire tud haladni. Sok diplomás kétkezi, esetleg „alantas” munkát végez ott. Nem diplomás vagy alacsony végzettségűekről ne is beszéljünk. Sokan dolgoznak háztartási alkalmazottként. Még belegondolni is rossz, hogy valaki elmegy külföldre cselédnek !

Gondolkodjatok már ! Énekeljétek el a Himnuszt, a Szózatot ! Ha nem szökik könny a szemetekbe, akkor maradjatok, de ha igen, akkor gyertek vissza, nem kell szégyellni és félni. Van már itthon is munka, elég jók a szociális juttatások és itthon otthon vagytok. Idős szüleitek, rokonaitok, barátaitok örülni fognak. Felnéznek a nyelvtudásotokra az eredményeitekre, - ha van. Írom ezt úgy, hogy minden szava a fiamnak szól, róla szól Neki akartam elmondani, talán olvassa. Szerencsére a lányom itthon van, nem akar elmenni. Itt is jó munkahelye és keresete van. Tudnak haladni és boldogulni.

Azt mondod, hogy imádjátok és együtt van a család.

Ez a lényeg!

Azt ne hidd, hogy itthon nagy általánosságban nem ez a helyzet, hogy megbízol valakiben, aztán kiderül, hogy ő is csak egy bohóc a cirkuszból és hátbatámad, csalódnod kell.

Lehet, hogy lassan már ezért becsüli jobban az ember az internetes ismeretségeket :)))

Sziasztok!

Ha látnánk, hogy javulnak otthon a bérek, hogy egyről a kettőre juthatnánk, akkor pakolnánk össze és jönnénk haza.

Érdekes dolog ez. Pedig rengetegen elmentek és szerencsét próbálnak külföldön. Azért még reménykedek, hogy javulni fog itthon a helyzet.

Nyugodtan "beledumálhatsz". Ez egy nyílt fórum és nem is az enyém:)

Igazad van, politikailag én sem tudnék arra érdemest.

De azt gondolom, hogy jelenleg sehol nincs kolbászból a kerítés semmilyen tekintetben. Aki elmegy annak keményen helyt kell állni és bizonyítania kell.

Mint ahogy olvassuk, halljuk amit nyerünk a vámon, elveszítjük a réven.

Sajnos nincs minden együtt az életben itt sem, ott sem. Valami mindig sérül.

Hogy a magyar paradicsom íze, az akácfa illata elég lesz-e?

Reméljük:)

Bocsi, ha beledumálok!

Az utolsó mondatoddal igen-igen egyetértek! Csak az a baj, hogy egyelőre hiába tekingetek jobbra-balra, nem látok senki olyat, aki... nem tudok már hinni egyiknek sem, mert igérgetni mindenki tud, és esküdözni, hogy majd ő... aztán minden marad a régiben, vagy még rosszabbra fordul...

Én nagyon megértem, aki megy, ha teheti. És igen, jó lenne, ha vissza is jönne pár év után, mert a gyökereik itt vannak, a magyar föld szaga, a magyar nap sütötte paradicsom íze, a magyar szó, az akácfa illata, hiszem, hogy kellő kapocs!

Minden egyes embernek onmagaban kellene megvaltoznia; nem masoktol varni a valtozast.

En mar megtettem ezeket a lepeseket.

Es megteszem nap mint nap.

Tudod, engem is foglalkoztat manapság ez a téma. Persze nem úgy mint titeket a mai fiatalokat. Nem vagyok, nem vagyunk kényszerhelyzetben hál' Istennek. 52 vagyok, van egy lányom és két gyönyörű unokám. Mindketten aktívan dolgozunk a férjemmel. 30 évvel ezelőtt az első férjem azt mondta menjünk Ausztriába. Mondtam: nem, nem hagyom itt a szüleimet. Maradtunk. Mondjuk már akkor, 20 + évesen meg volt a lakásunk, autónk.

Nem rég megtudtam a vejem is mondta a lányomnak menjenek Svájcba. A lányom ugyanazt válaszolta mint akkor én: "nem hagyom itt anyát". Ennyi, nem volt vita, nem volt kérdés, csak felmerült mert volt lehetőség. Kicsit elfacsarodott a szívem. Pedig nem kellene. Meg van mindenük, meg van mindenünk. Sikeresen útnak indítottuk a lányom. Most vettek egy házat. Nem okoz gondot sem nekik, sem nekünk a nyaralás, mozi, színház, hosszú hétvégék, hogy beüljünk valahová, hogy leugorjunk a Balatonra, vagy bárhová ha úgy szottyan kedvünk, amit akarok megveszem magunknak és nekik is. Nem élünk nagylábon, nincs hitelünk.

A szüleim élnek. Szeretem a családom. Mostanában (és tényleg csak mostanában gondolkodom el ezen, mi lett volna ha akkor megyünk) Mondjuk nem ismertem volna meg a második férjem és azt nagyon sajnálnám:)

De érted mit akarok mondani? lehet, hogy az unokáimnak jobb lenne egy másik országban? De akkor a család? Az itthoniak? Az is biztos, hogy ha ők mennének (de erről most / már nincs szó, remélem nem is lesz) én is eladnám mindenem és mennék velük. Mert ők az én gyerekeim és tudom, hogy segítségükre tudnék lenni. Az nálam nem opció, hogy évente 2 x lássam őket.

Mondom is a gyerekeknek, két dolog nagyon fontos: sport és a nyelv. Mindkét unokám tanulja a nyelveket és sportol. Iszonyat plusz energia és idő, de muszáj.

És az is nagyon igaz amit fincsi ír: muszáj, hogy megváltozzanak itthon a dolgok:)

Nem érzem úgy, hogy valami nagy dolgot tettem/teszek. Kerestem a megoldást, lehetőségeket. 42 évesen belevágtam egy teljesen új, idegen nyelv tanulásába és 43 évesen megérkeztem egy idegen országba, ahol minden más. Más a kultúra, a hagyományok, az életforma... Csak az jár a fejemben, hogy így meg tudom oldani az otthoni gondjaimat és a fiamnak talán egy kicsit könnyebb elindulást tudok majd biztosítani.

És csak teszem a dolgomat. 😃

Értem. És megértem.

Kívánok neked minden jót és, hogy sikerüljön úgy haza érkezned, ahogy eltervezted. Sikeresen, testben, lélekben egészségesen és emelt fővel:)

Tudod most azt gondolom, hogy le a kalappal előtted.:)

Szívszorító, amit írtál.

Nagyon erős nő lehetsz, ezt a fogyis fórumon is gondoltam már.

Szívből kívánok neked még több sikert, könnyű, boldog életet!

Nagyon tetszik amit írtàl.Néha szomorú és elkeseredett az ember akárhol él,főleg ha épp kényelmetlen a szituáció amin épp átmegy,de azért jobban elviselhetőek ezek a dolgok ha tudja,hogy megtesz mindent a családjáért ami tőle telik és főleg,hogy látja az eredményeket.Magyarország mindig a hazám lesz,de otthon állandóan csak a panaszkodást hallgattam.Akik küzdenek azok se mindig látják az eredményt.Ez elég fárasztó tud lenni egy idő után és persze az ember más utat keres ilyenkor még ha kényelmetlen is ,de megy tovább,mert eredményeket kap.Jobb lenne szerintem együtt nevetni mint együtt panaszkodni állandóan mint otthon.Legalábbis ahogy én megéltem mikor még otthon éltem Magyarban.Van terv arra,hogy majd hazaköltözünk egy biztos háttérrel...sok kérdés kering a fejemben és sok válaszom is van amik sokszor ellentmondásosak.Próbálom megérteni magam.Sok évnek kell még eltelnie...

Az az egy biztos,hogy barátokkal és családdal körülvéve sokkal,de sokkal könnyebb lehet.

Mondani szoktam,hogy nem mi vagyunk rossz helyen,hanem mindenki más.Ez kicsit nagyképű,tudom,de ha egy csomó kérdést beledobálok a koponyámba utánna ez jön ki válaszkén.

Az a jó, hogy bennünk fel sem merült. Bár mindenki így lenne.:))

Régen én kimondottan haragudtam azokra, akik elmentek. De ők nem úgy, mint Katus, hogy azért 3 havonta jön haza, hanem akik örökre. De egyre jobban kezdem megérteni őket.

Mert aki itthon még egy jó krémet, netán jó ételeket sem tud magának megvenni, ott gond van. Nem benne, aki sokat dolgozik, de mégsem marad a csekkek után semmi, hanem ahol él. Olyan ország lettünk.:((

Reméljük, hogy Katus is hazajön kb. 10 év után, ahogy a közös ismerősünk is.:))) Mert jó hely ez, meg mégis a hazánk, ettől jobban sehol nem lehet otthon egy magyar sem. Csak pár éve rosszra fordult, de megfordul, mert muszáj.

Nem kapsz hideget, meleget... Hosszú út és önmarcangolás vezetett idáig. Nagyon nehéz döntés volt. :( A második férjem begyűjtött egy újabb barátnőt. A ház amiben laktunk, az övé volt. Persze én kerestem jobban és sok pénzt költöttünk a házra, de hát én abból semmit nem kaptam. :( Költöztünk anyukámékhoz a gyerekkel. Öcsém is ott él. Sajnos még hitelem is volt. Kihúztunk így egy évet, volt 3 munkahelyem. Félrerakni egy saját lakásra nem igazán tudtam, még albérletre sem futotta... Aztán jött ez a lehetőség... Igen sokat gondolkodtam, hogy mi legyen. Megbeszéltem a gyerekkel, anyukámékkal, a gyerek apjával. Aztán nem léptem... Majd egy fél év múlva igen.

És igen, nagyon rossz, hogy nem vagyok mindennap a gyerekemmel. És sok mindenből kimaradok. Okosodik, komoly témákról is lehet vele beszélgetni. De nem vagyok ott vele. Nagyon nehéz. Mondhatnám, hogy napi kapcsolatban vagyunk, de hát nagyon elfoglalt a fiatalember és általában minden és mindenki fontosabb. Persze, ha történik valami, sokszor előbb tudom, mint az apja.

Anyagilag megéri ugyan, de hogy egyébként... Majd az idő eldönti. :( Bár nem tudom. Egyelőre még nem tudom eldönteni (most még a nem felé hajlok...)

Na lehet, hogy most ezért kapok hideget-meleget de felteszem a kérdést mert őszintén érdekel. Félre ne érts...mi kell ahhoz, hogy egy anya hátrahagyja a gyerekét? Komolyan érdekel.

Nem félsz attól, hogy a legszebb, legfontosabb, legérzékenyebb években nem vagy mellettük? Jobban mondva nem te vagy mellettük? Nem látod, ahogy fejlődnek, növekszenek, ahogy alakul a személyiségük, stb.

Komolyan érdekel és ne vedd bántásnak.

Megéri? Megérte?

Az utolsó kérdésed a lényeg. Ezt mindenki maga tudja, maga érzi. Van akinek megéri és van akinek nem. Van akinek van az a pénz, van akinek nincs.

Azt írod "magyarban nehéz". Mihez képest? Minden relatív. Lehet, hogy ott neked most több pénzed, több mindened, több anyagi javad van. De ennyi év után is érződik benned a szomorúság, bizonytalanság és elkeseredettség. Még sem vagy boldog. Valami hiányzik. Tudod te, hogy mi. Nem kerek az életed. lehet, hogy itthon sem lenne, de máshogy nem lenne tökéletes.

Ki tudja...

A kérdésedre a válaszhoz még sok évnek kell eltelnie. De lehet, hogy még akkor sem tudod megválaszolni, vagy nem lesz teljesen pozitív, vagy csak nem lesz egyensúly az idegen ország anyagi javai és a lelked érzelmei között.

Nekem unokanővérem jött haza svédből. Pedig még dolgoznia sem kellett, a férje eltartotta, mégis itthon vannak évek óta gyerekestől, mindenestől.

Miért? Nem tudjuk. Igazából nem mondta el őszintén.

A férjem szokta mondani, bárhová megy az ember a hazáján kívül mindig és mindenhol idegen lesz.

Van ismerősöm németbe, csak és kizárólag magyar, lengyel, olasz, orosz, stb "barátaik" vannak. A németek nem fogadják be őket. Persze kedvesek, meg segítenek a melóban, de amint közelebb akarnak hozzájuk kerülni, magánélet, család, lehúzzák a rolót és hátralépnek.

Itthon itthon vagyunk. Itthon, itthon vagy.

Máshol idegenben? Nem tudom...én itthon maradtam. Nem tudni ki mikor, hogy dönt helyesen. Ebben sem vagyunk egyformák.

Értem. :))

S mennyi időnként szoktál hazajönni?

A fiam remélem jön. :) Ha elöbb nem, majd egyetemre. :)

Apukája nem hiszem, 9 éve elváltunk. A viszonyunk szerencsére nagyon jó, ezért is mertem meglépni ezt. Meg persze ott van a nagymama is, akivel együtt laknak. És persze a szüleim, tesóim is besegítenek nekik ha szükséges.

Milyen furcsa így elsőre, mert általában a férfi ha kimegy, az rendben van, ha a nő, kicsit furi.:)

Mennek majd?