Dalban mondom el neked... (beszélgetős fórum)

Ne hagyd el soha azt, ki téged szívből imád,

lásd be, hogy néked is van számtalan kis hibád!

A rózsa tövise is megszúrja a kezed,

s az áldott napfénytől is könnyes lesz a szemed.

Ha néha bántalak, gondolj az első csókra,

gondolj az első édes, halk szerelmes szóra!

Egy percre könnybe lábad akkor majd a szemed,

rádöbbensz arra, hogy itt a helyed.

Tudom, hogy jöhet egy másik, aki követ,

ki szebben mondja neked, hogy csak is téged szeret.

Ne adj a szóra, mert holnap virradóra

rájössz, hogy elrontottad már az életed.

Hát jól vigyázz, hogy ne hibázz!

És mi arra születtünk, hogy a föld sebeit begyógyítsuk,

életünkön át, életünkön át,

Arra születtünk, hogy mindig menjünk, meg ne álljunk,

induljunk tovább, induljunk tovább.

A holnapoknak minden kulcsa két kezedben van,

Nyitott szemmel álmodom, de nem vagyok magam.

Arra születtünk, hogy tiszta szívvel szerethessünk,

boldogok legyünk, boldogok legyünk,

Arra születtünk, hogy mégse dobjuk el hitünket,

hogyha szenvedünk, hogyha szenvedünk.

Mint a mécses világítson egész életed,

Fordulj felém, ha megérted, mit mondok neked.

Arra születtünk, hogy napsugárba kapaszkodjunk,

nem baj, hogyha fáj, nem baj, hogyha fáj,

arra születtünk, tiszta legyen még a szívünk,

s játszunk még tovább, játszunk még tovább.

arra születtünk, tiszta legyen még a szívünk,

s játszunk még tovább, játszunk még tovább.

/LGT/

Gyöngyvirágos kiskertedben mosolyog a napsugár is,

Gyöngyvirágos kiskertedhez hasonlít a mennyország is.

Temelletted úgy érzem én, gyönyörű szép álom ez az élet,

A neveddel az ajkamon meg is tudnék halni érted.

Szeretném a homokórát megállítani

Szeretném az emlékeim elfelejteni

De a homokóra csak pereg, pereg...

A régi mániám

Végig hajtani a Stefánián

Egy fess fiákeren

És a gomblyukamban virág terem

Rövid az élet, futnak az évek,

nem tudjuk melyik, mit ígér.

Melyik hoz könnyet, melyik lesz könyebb,

hogy jó, vagy rossz, ha véget ér.

Rövid az élet, de amíg élek,

gyűjtöm a szépet veled én.

Megbecsült percek, évekké lesznek,

emberhez méltó sors az enyém.

És ha mégse, hogyha minket valami érne,

ami rossz, ami fáj, ami bánt.

Nem fogunk összetörni, jöhet bármi

le fogjuk győzni, le fogjuk győzni,

és kéz a kézben megyünk tovább.

Lá lá lá lá - lá lá lá lá - lá lá lá - lá lá lá.

Rövid az élet, ez az élet, arasznyi élet.

Futnak az évek, vajon melyik mit ígér.

Rajtunk is múlik, hogyan is múlik,

hogy jó, vagy rossz, ha véget ér.

Rajtunk is múlik, hogyan is múlik,

hogy jó, vagy rossz, ha véget ér.

(Toldy Mária)

Balaton, Balaton, náddal van kerítve

Annak a közibe száz rózsa ültetve

Száz rózsa levele, ősszel mind lehull a vízbe

A rózsám a régi most jutott eszembe

Szeretlek én, jöjj vissza hozzám,

Jó volna becézni, csókolni újra a szád,

Úgy sír a nótám, Nélküled borongós ősz van,

És nincs többé nyár.

Elvitted tőlem az álmaimat,

pedig az élet csak gyertyaláng

Lassan felőrlöd a vágyaimat,

S mire felébredsz késő lesz már...

Tudtad, hogy fáj, mégis elmentél,

bíztál a nyárban és azt hitted, sosem lesz tél,

hull már a hó is,

te hívnál most vissza, de szívemben más képe él.

1. Ne gondold, ó ne, hogy tied a világ,

Nem fog mindig a szerencse könyörögni hozzád

És ha még most tied a szó,

Ne hidd, hogy így marad örökre,...

Jaj de jó a habos sütemény

Mogyoró van az ő tetején

Ilyet én nem kapok, s ha ezért zokogok

Tudom sajnálnak az angyalok

Nekem nincs apukám, anyukám

Csak egy fél kifli az uzsonnám

S közben jó édes krém illata száll felém

Jaj de jó a habos sütemény.

"Minden kincsem odalett,

Nem hozhattam mást neked.

Napot hoztam, csillagot,

Nézd a két kezem, nézd csak, hogy ragyog."

Piros rózsák beszélgetnek, bólintgatnak, úgy felelnek egymásnak.

Találgatják, hová jutnak, mely sarkába ennek a nagy világnak.

Szép asszonynak hókeblére, vagy egy gyászos temetésre,

Koszorúba fonják?

Vagy talán az éjszakában, valahol egy kis kocsmában,

Egy szép lányra szórják.

És egy napon útra kelnek, ágaiktól búcsút vesznek a rózsák,

Mert énnekem virág kellett, letéptem egy holdas este száz rózsát.

Piros rózsák illatával, halkan síró muzsikával,

Üzenem tenéked:

Szegény vagyok, semmim sincsen, a száz rózsa minden kincsem,

Add érte a szíved.

Minden piros, fehér rózsát neki vittem,

A világon egyedül csak neki hittem,

Mégis elment messze tőlem,

Elvitte a szívemből a sok-sok nótát

Elvitte a sok-sok piros, fehér rózsát.

Piros rózsa, fehér rózsa

Mondjátok meg mi van véle, mi hír róla.

Most már bizony szegény vagyok, semmim sincsen,

Csak pár hervadt rózsaszirom minden kincsem.

Nem maradt más csak egy álom,

Álmaimban gyakran látom halvány arcát,

Meg azt a sok-sok piros, fehér rózsát,

Piros rózsa, fehér rózsa

Csak egy szál is jut-e majd a koporsómra.

Te ugyanúgy akarsz, ahogy én téged,

És éjjel az ágyban is ugyanazt érzed.

Én látom a szemeden, ha nem is mondod;

Őrültek vagyunk és nem bolondok!

Nem kell más, úgy csókolnám a szádat,

Letépném az összes ruhádat,

Ahogy azt nem csinálta még más!

Nem kell más, amikor a szemembe nézel,

majd attól a tűztől égsz el,

Amit te bennem gyújtottál,

És nem kell más!

Ugye játszottál már a gondolattal,

Hogy egyszer majd mellettem ér a hajnal?

Édes hangod a fülembe súgja:

Nem volt elég, csináljuk újra!

Nem kell más, én mint egy állat

elevenen felfalnálak,

Miközben szétszakítanál.

Nem kell más!

Én nem sokat kérek:

Nyelvem hegyén a véred,

Te pedig a torkom harapd át,

És nem kell más

Édes hangon a fülembe súgod,

engem akarsz a régit unod...

Nem kell más, úgy kívánom a szádat,

Csókolni a kezed, a lábad,

Érezni a bőröd illatát,

Nem kell más

Jó a kocsiban, a kádban,

Jó a fűben, az előszobában

Nekem mindegy hol jön ránk

Nem kell más!

Nem értek a szóból,

Sose legyen elég a jóból,

Örökre elcsábítottál!

Nem kell más!

Úgy akarlak téged

Nem érzed, megőrülök érted,

Adj hát nekem egy éjszakát!

És nem kell más!

Úgy kívánom a szádat,

csókolni a kezed a lábad,

érezni a bőröd illatát.

Szécsi Pál - Pillangó

Mosolyog a nap,

nincs felhő csak a sugarak,

Köröttünk nevet a világ:

a zöld mező, a fű, a fák.

Gyönyörű az ég,

az élet végre a miénk.

De nézd csak, vihar közeleg,

a perceket ki menti meg?

Pillangó, tarka szárnyú pillangó,

vígan száll, ha forrón tűz a nyári napfény.

Pillangó tarka szárnyú pillangó,

eltűnik a semmibe, ha arra jár a szél.....

Piros tulipán, te vagy már csak nekem

Tegnap elhagyott az a hű kedvesem

Mint ahogy a lepke tavasszal

Elrepült egy másik kamasszal

Piros tulipán tűnj el mint a szivárvány

Vigyen a víz, ne lássalak, ne legyen semmi belőled

Ha elhagyott, ne lássam őt, ne kapjak hírt se felőle

Piros tulipán veled most mi legyen?

Nem nyújthatlak át, ha nincs kedvesem

Beszélni sem tudsz, hogy vigasztalj

Vízbe doblak én egy grimasszal

Lebegj a Dunán, mint a gyermek a hintán

Vigyen a víz, ne lássalak, ne legyen semmi belőled

Ha elhagyott, ne lássam őt, ne kapjak hírt se felőle

Piros tulipán neked is így a jobb

Ne haragudj rám, feledni akarok

Leszámolok majd az egésszel

Jó vendég tesz így a zenésszel

Piros tulipán ugye nem haragszol rám?

Beszélni sem tudsz, hogy vigasztalj

Vízbe doblak én egy grimasszal

Lebegj a Dunán, mint a gyermek a hintán

Vigyen a víz, ne lássalak, ne legyen semmi belőled

Ha elhagyott, ne lássam őt, ne kapjak hírt sem felőle

Egyedül úszom az árral szemben

Segítség nem kell

Minden rendben

Sok jó és rossz volt, amit tettem

De a múlt az marad

Úgyhogy tovább kell mennem

Kívül egy csillag, de belül az űr

Sokan vagyunk így, túl sok a zűr

Kikészít minden egyes nap

Vajon mit hoz majd a holnap?

Mosoly az arcon, sebek a szíven

Mind azt várják, hogy elveszítsem

Amit magamból összekapartam

Pedig csak keveset akartam

Keresd meg bátran, hogy ki vagy belül

Az igaz ember úgyis ezért becsül

Lesz sok gondod, de hidd el, megoldod

Nincs rosszabb annál, ha nem tudod a dolgod

Ne hallgass a rosszra, sok lesz belőle

Ne foglalkozz vele, csak lásd, van előre

Tudd, nem lesz könnyű, de csak magadra számíts

Egy életed van, úgyhogy csakis te irányítsd

Dalold el ezüst gitár szívemnek sóhaját,

De jó lenne szeretni, gondtalanul nevetni

Az egész élten át.

Dalold el ezüst gitár lelkemnek bánatát,

Járkálok a tavaszban, olyan csodás tavasz van,

Szerelmet mégsem ád.

Lenéz rám a holdsugár mámoros éjszakán.

Úgy kínoz valami, egyszer csak valaki

Felfigyel dalomra tán.

Dalold el ezüst gitár, hogy életem így sivár.

Oly jó lenne szeretni, vidám szívvel nevetni.

Dalolj csak ezüst gitár!

Mért szép nyáron a táj,

a magányosság ősszel miért fáj?

Egy-egy emlék mért csábító,

mért esik jól néhány kedves szó?

(Mert) minden ember boldog akar lenni,

a szívünk előtt száll a kék madár.

Ha téged látlak, úgy érzem már,

oly szép az egész világ!

Mért szép kéken az ég,

mondd, mért szép egy derűs messzeség?

Egy-egy álom, mondd, miért jó,

a tavasz íze miért csábító?

(Mert) minden ember boldog akar lenni,

a szívünk előtt száll a kék madár.

Ha téged látlak, úgy érzem már,

oly szép az egész világ!

Iszom a bort - Kollár-Klemencz László

Iszom a bort, ölelem a babámat

Úgysem érem keresztül, a hazámat

Úgysem érem keresztül a világot

Elengedem most már

Nem őrzöm a lángot

Csak annyit még, neked s nekem elég

Világítsa be az erdő közepét

Arcodat láthassam, ha leszáll az este

S kezed teszed kezembe

Iszom a bort, ölelem a babámat

Úgysem érem keresztül, a hazámat

Úgysem érem keresztül az

Erdő felett a csillagos eget

Ebbe a kis gyertyába

Lehozni tudom neked

Egy esős vasárnap délután,

Elbújni jó,jó, jó

Te véled még egy kis magány,

Oly roppant csábító

Ne gyújtsunk lámpát,nézzük az esőt

Köröttünk lágyan zümmögő a csönd

Nekünk mesél az esőkoppanás

Nem érti más, szelíd varázs

Egy édes esős vasárnap délután,

Kettesben könnyű ám

Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen,

sohase mondd, hogy tovább már nincs nekem.

Mindig van új s még újabb, hát várd a csodát,

de sohase mondd, hogy nincs tovább.

Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen,

nem jöhet új az életben hirtelen.

Sohase mondd, hogy vége, hogy nem érdekel,

a mindenen túl a minden jön el.

Sohase mondd, hogy vége,

csak azt mondd, hogy ennyi megérte.

S ha megérte, jöhet egy pont,

mit mondanod kell, ó, mondd!

Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen,

sohase mondd, hogy tovább már nincs nekem.

Mindig van új s még újabb, hát várd a csodát,

de sohase mondd, hogy nincs tovább.

Vége, vége, vége már, elmúlt már a nyár.

A mi szerelmünknek is régen vége már.

/:Ide, ide, ide, ide rózsám a te szíved legyen régi hozzám,

De ne, de ne, de ne csalogasson,

Hogy a szívem nehogy meghasadjon.:/

Vége, vége, vége már, elmúlt már a nyár.

A te fénylő két szemed másra ragyog már.

/:Ide, ide, ide, ide szentem ne hitegess csak te szeress engem

Édes kincsem te leszel a párom

Boldogságom nálad megtalálom:/

Járom az utam, macskaköves úton,

Sok régi barát köszönt énreám,

Itt minden öreg haver nevét tudom,

Mert én itt születtem, ez a hazám.

Ha nem tudok aludni éjjel,

És nem jön az álom felém,

Veszem a kalapom, s a kaput becsukom,

S fütyülve indulok én.

Mert én itt születtem, ez a hazám

Megállok én egy neonlámpa alatt,

Egy egész élet emlékeivel,

Azt, ami még az életemből maradt,

Szép csendben, békén már itt töltöm el.

Én örökifjú angyalföldi gyerek,

Járom az utam, s füttyre áll a szám,

Bár sok a hibám, itt mindenki szeret,

Mert én itt születtem, ez a hazám.

Ne gondold, ó ne, hogy tied a világ,

Nem fog mindig a szerencse könyörögni hozzád

És ha még most tied a szó,

Ne hidd, hogy így marad örökre,

Ajánlom, tűnjél el a színről sietve.

Ne hidd azt, ó, ne, hogy letagadhatod,

Mások dolgoznak helyetted, míg szerepedet játszod.

Egész más most ez a világ,

Jobb lesz, ha végre már megérted,

Az idő lassan, lassan eljár feletted.

Ne gondold, hogy az a tavasz amikor a rózsa nyit az ágon,

Fű, fa, virág újra zöldül, dalos madár csicsereg a fákon,

Ne gondold, hogy az akácfa csak tavasszal bontogatja szirmát.

Az a tavasz amikor a szív a szívnek megtalálja titkát.

Amikor egy ablak alatt elsétálgatsz Isten tudja hányszor,

Amikor a kéz a kezet, lopva, titkon megtalálja százszor,

Amikor a rét virágát valakinek letépnéd egy szálig,

Az a tavasz, amikor egy asszony neve imádsággá válik

Annyira rég várok rád

Mitévő legyek istenem?

Olyan rég elment már

De még most is őt keresem

Tudod, te vagy az, kérlek ne tagadd

Emlékszem régen még a teraszon

Egy gitárra dúdoltad el a dalom

Annyira hiányzik, hogy nem tudom elmondani

A válladon sírtam el a gondokat

Megígérted, hogy ez köztünk marad

És ott leszel mellettem mindig

Sosem találom meg a helyem

Úgy érzem, néha sok nekem

Az emléked a kenyerem

Talán ez volt a szerelem

Próbálok másra gondolni

És minden nap letagadni

Hogy hiányzik még valaki

Annyira rég várok rád

Mitévő legyek istenem?

Olyan rég elment már

De még most is őt keresem

Tudod, te vagy az, kérlek ne tagadd

Féltékeny voltam és ostoba is

Ahogy szerettél, sosem volt hamis

De te elmentél, és minden emléket eltettél

Büszkén mutattál be mindenkinek

Én voltam neked az egyetlened

De te itthagytál, azt hitted könnyebb út vár rád

Akarom, de tagadom, hogy kellesz

Nehéz ez az élet tudod, egytől egyig elvesz

Hiába próbáltam tagadni, de érzem

Maradj mellettem, hiába kértem

Akkor is már bonyolult volt minden

Most pedig az életem naponta más csónakra billen

Nem tudok veled tiszta lenni

Mert ha indulnom kell, el kell menni

Annyira rég várok rád

Mitévő legyek istenem?

Olyan rég elment már

De még most is őt keresem

Tudod, te vagy az, kérlek ne tagadd

Zalatnay Sarolta - Nem vagyok én apáca

Hogyha én a körúton megyek

Mert ez nékem apró élvezet

Egymagamban sétálok csupán

Mégis rám szólsz, ó, te furcsa lány

Nem vagyok én apáca

Nem élhetek bezárva

Te sem vagy kedvesem börtönőr

Engedj ki hát a hűvösből

Téged várlak mindig jól tudod

Más után egy percig sem futok

Érdekelhet közben annyi más

Egymagamban ülni nagy csapás

Nem vagyok én apáca

Nem élhetek bezárva

Te sem vagy kedvesem börtönőr

Engedj ki hát a hűvösből...

Ott túl a rácson egy más világ van,

amelynek érzem bűvös illatát.

Ott túl a rácson virulnak a rózsák,

melyeknek kelyhe édes mézet ád.

Ott túl a rácson van a mennyország,

minőt nem látott senki még soha!

Ott túl a rácson tündérek élnek,

Oda kívánok menni én, oda!

Mindenkit elfelednek egyszer,

Örökké semmi se fáj.

A régit visszasírjuk,

De mással is kibírjuk,

Ha egyszer úgy muszáj.

Mindenki helyére már várnak,

Az élet soha meg nem áll.

Úgy megfakult a múltunk,

Csalódni megtanultunk.

Sokszor csúnyán becsapott a nyár.

Sírig tartó szerelem az nincsen,

Még akkor sem, ha százszor elhazudjuk.

Az életünkben azon múlik minden,

Hogy azt az igazit feledni tudjuk.

Mindenkit elfelednek egyszer,

Örökké semmi se fáj.

A régit visszasírjuk,

De mással is kibírjuk,

Ha egyszer úgy muszáj.

A szerelem szép,

De hidd el, nem minden.

Van még rajta kívül annyi más.

Az élet sok örömét csak észre kell venni,

S már nem fáj az elbúcsúzás.