A szívbemarkoló plátói szerelem. Ki hogyan élte meg, vészelte át? :o) (beszélgetős fórum)

He !?

Folytatólagosan írok. Kiegészítem az előző hozzászólásomat, mert nem minden egyszerre jut eszembe, és nem is várom ezt el magamtól. Nem láttál még ilyet?

Hidd el nem véletlenül mondom ezeket neked, habár tudom, hogy számodra ezek csupán "csak" világos gondolatok. Ezek a gondolatok akkor nyernek értelmet, ha megvan hozzá az alapozásod. Úgy képzeld ezt el, mint egy kis bázist a fejedben, a megszállás elleni védekezés bázisa, oda nem szivároghatnak be buta gondolatok, viszont betöltheted a világosakat. Ez a legnagyobb disznóság ebben az egészben, hogy az ember észre sem veszi, hogy melyik ponton térítik le a buta gondolatok, a helyes vágányról. Ehhez kell a rutin. Tanítanod kell magadat, hogy minél gyorsabban felismerd a gondolataid eredetét, és minden "hadműveletet" tudj a tiszta gondolatok bázisából irányítani.

Ezen tudatosság szigorú előfeltétele, hogy harmóniában légy önmagaddal. Ha tagadsz, elfojtod az érzéseidet, akkor a tudatod eltávolodik a komplexebb önmagadtól, és az önkontroll lehetetlenné válik. Az irányítás megszerzésének leghatékonyabb módja, hogy meghallgatod önmagadat, meghallgatod a belső vágyaidat, és próbálsz a komplexebb éneddel összhangban keresni valami kompromisszumos megoldást a problémára. Néha ez lehet csupán egy jó magyarázat, amivel megnyugtatod a lelkiismereted.

A lényeg: Nem sodródni és hálistenkedni , hanem öntudatos harcot folytatni a lelki egészségedért.

Jujj nagyooon!

Imádom,mindenkiben őt keresem!A napom 95%-át ő teszi ki!Éjjel-nappal lelki szemeim előtt van az arca,a nézése,a mosolya...

Minden nap várom,hogy hívjon,vagy jöjjön!Sehol semmi,és senki!

Ezerszer átrágom,elemzem,minden mozdulatát,mondatát,szavát,amit mondott/tett!

Ha beszélek róla a sírás kerülget!Minden porcikámmal ŐT AKAROM!!!!Na abbahagyom!Arra lennék kíváncsi,mikor lesz ennek már vége,mert lassan belepusztulok!

Tudod mi a durva?Nem hiszi el,az érzéseimet!

Egyébként ha belegondolsz, az ünnep csak egy kulturálisan kinevezett dolog. Erre akartam célozni. Te társítod hozzá a dolgot, mert azt halottad hogy ez a "szeretet ünnepe". Tehát ez tudatos választás a részedről.

Jaj, remélem érted mire gondolok, kicsit kacifántosan fogalmaztam.

Ezt az idézetet épp most olvastam, és tetszik, és valamilyen szinten kapcsolódik ide:

„Szerintem nagyon fontos és teljesen kézenfekvő, hogy egyetlen olyan ember van, akit ismersz, akinek a tapasztalatait megérzed, megérted. És az te magad vagy. Senki más élményeiről nem fogsz tudni soha semmit… Soha nem fogom tudni, hogy tulajdonképpen mi egy másik ember élménye, még akkor sem, ha imádom. Nem lehet elhinni, hogy az ő élménye olyan, mint az enyém. Még azt sem tudjuk, hogy milyen színeket lát a másik. Csak én tudom, hogy mi az élményem.” FA

Kikérem magamnak!

Nekem is volt ilyen korszakom, sőt álmaimban még most is fel-fel bukkan, és kitörő szeretettel gondolok rá. írtam is hogy ez egy olyan háború, amit megnyerni sohasem lehet, de ez nem azt jelenti, hogyha kicsit keserédes fájdalommal is, de ne tudnám élvezni az ünnepet a szeretteimmel. Meg egyébként is, senki sem mondta, hogy én jól csinálom, csak osztom itt az észt, hogy mi LENNE a helyes megközelítés.

Szerintem te nem éltél át viszonzatlan szerelmet.

Amikor a szerelmedet látod magad előtt,vajmi ke-

véssé érdekel a család, az ünnep, egyebek.

Valószínüleg sok "sorstárs" ,úgy tesz mintha

minden rendben lenne, de belül ez másképp van.

Lehet felejteni, kitörölni azonban soha. Ez van.

Én sem hinném, hogy a hibák felnagyításával el lehetne feledtetni valakit. Biztos lehet, nekem nem igazán sikerült eddig. Több mint egy éve rendszeresen járunk ki kettesben, így elég sokat megtudtam arról az emberről, akit a mai napig szeretek (és akiről ugye elég hosszan írtam úgy fél hónapja), negatívumot és pozitívumot egyaránt. Én nekem még a "nem látom, nem beszélek vele" dolog is a visszájára sül el, pedig önszántamból nem keresem a társaságát, hogy végre feledtetni tudjam, de ha ez nem segít, mi segít?

Persze, kinek melyik módszer válik be ...

Különösen hogy fingod sincs róla, hogy mi lett volna ha...

Bármit is gondolsz, ezt egyszerűen nem tudhatod, kizárt dolog.

Sírjunk vaze:

[link]

"Istenem...milyen boldogságot adhattunk volna egymásnak ha valahogy egymásra találunk mondjuk tíz évvel ezelőtt."

Na ezek azok a gondolatok amit messziről kerülj el. "Mi lett volna ha a nagymamámnak áramszedői lettek volna? Villamos lett volna?" típusúakat. Az alternatív valóságok nem részei a valóságnak. Ez vagy te, a múltaddal együtt, ebből kell kihoznod valamit.

... hááát Téged azért nem irigyellek. Az én helyzetem se az, amiről a lányok a rózsaszín párnájukon álmodnak, de Tiéd übereli! :)

Fogalmam nincs hogy mászhatsz ki belőle... valahogy meg kellene utálni... hülyeség, de nemtom. :/

"Fájdalmas ünnepek,nem hittem volna,hogy ilyen is lehet."

Csak te csinálsz belőle azt. Ennek semmi köze a karácsonyhoz. Ő mióta tartozik a családodhoz?(csupán költői kérdés)

"Egyedülállóként szerintem csak egy beteljesült szerelem lehet az, ami kiemelhet az epekedésből."

Én hiszek benne, hogy ez talán így lehetne. Csakhogy ez sem működik, mert "a nők radarja kiszúrja a defektes pasikat". Amíg így szégyellem magam, az meglátszik.

"többszörös győztes plátói harcos"

Ehhez nekem is van 1-2 szavam. Az igaz hogy sokszor megnyertem már ugyanazt a csatát, de a háborút soha. Ráadásul ugyan azt a csatát, ugyan azt az elkeseredett küzdelmet a túlélésért. Olyan vagyok mint egy robot. Van egy üvegfal előttem, nem látom, nekimegyek beverem a fejem. Felállok, nekimegyek, beverem a fejem, felállok, nekimegyek, beverem a fejem... és így tovább. És egyszerűen már undort érzek magam iránt, hogy képtelen vagyok megtanulni azt az üvegfalat. Vagy akarom egyáltalán? Az is lehet, hogy szándékosan provokálom ki ezt a gyötrelmet, mert ez ad "életérzést". Szóval lehet hogy egy megrögzött mazochista vagyok.

Sok tapasztalatot szereztem már, de állandóan ugyan azt a csatát "megnyerni" nem nagy dicsőség. A háborút meg lehetetlen.

Épp nem rég volt osztálytalálkozó. Utána egy napig, konkrétan idegileg sokkos állapotban voltam. Szóval ennyit rólam, meg a "győzelemről". Már én szégyelltem magam, én éreztem megalázottnak magam, hogy a történtek után, még mindig így érzek. Most ezen a szégyenérzeten nehéz túltennem magam.

Már magam sem tudom,őt szeretem-e vagy a szerelembe vagyok szerelmes.Eltelt fél év,csak a blogképeit láthatom.Mindent átéltem, az érzések felső és alsó

pontján amit csak lehet.Itt a karácsony,itt a dilemma is,

küldjek-e üdvözlést.Már valóban kockáztatom a méltó-

ságomat,de mardos a vágy,meg kell szólítanom,pedig

bízton tudom,nem jön válasz.Fájdalmas ünnepek,nem

hittem volna,hogy ilyen is lehet.

Szerintem próbálj meg minél többet együtt lenni vele, hogy megismerd, és bízzunk benne, hogy rájössz hibáira, mert amíg csak epekedsz utána, egy idilli képben látod, és így nehéz lesz eltávolodni tőle.

Most úgyis jön a Karácsony, több időt fogsz együtt tölteni a családoddal, és még jobban fogsz ragaszkodni hozzájuk!

Persze azt hinné az ember,könnyebb ha bevallhatja,

mint ha magában tartja.Kimondani egyszerűen kényszer

,az elutasítás is fáj,de a legfájdalmasabb a némaság

.Valószínű,hogy a válasz hiánya egyenlő az elutasí-

tással,az esetemben azzal álltatom magam,hogy nem

mert válaszolni.Tudom,hogy nem szeret,de fordított

esetben nem tudnám válasz nélkül hagyni.Te rosszabb

helyzetben vagy,ha naponta látod.Ne tudd meg naponta

járok a feszülethez,és kérdezem az Urat,miért

súlytott ezzel a múlni nem akaró érzéssel.Ha ez

jelent neked valamit,kívánom győzz!

Nem tudom, lehet-e valaki plátói győztes harcos...szerintem nem. Az a baj, hogy amíg csak "epekedsz" valaki után, addig minden pozitív dologgal felruházod és még jobban vágyódsz utána. Egyedülállóként szerintem csak egy beteljesült szerelem lehet az, ami "kiemelhet" az epekedésből.

Vagy vele v. mással.

Amíg minden nap látod...valaminek nagyon meg kell változnia, hogy ne kedveld tovább. De pl. gondolj arra, hogy valószínűleg nemsokára gyerekük lesz, és elmegy a cégtől. Akkor is fogsz úgy vágyódni utána?