Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)
József Attila
Mama
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
Szép. :)
..igen,az édesanyák ilyenek.
Mécs László: Az anyánk
--------------------------------------------------------------------------------
Hej, ti vándor vén legények,
sorsosim, vig agglegények!
Hejehujás cigány élet,
a mi sorsunk: dáridó,
vérzo szivet ámitó.
Hideg fészek ami fészkünk,
A szivünkbe ha belenézünk,
kurjantunk és fütyörészünk,
ne hallja meg senki sem,
hogy búg bent egy requiem.
És egy este lámpa lobban,
szellem-szárnyon, halk-titokban,
zárt ajtókon át betoppan,
szive szirmát szórja ránk,
ami édes jó anyánk.
Ránk tekint virágszemével,
ajka szól bölcso-zenével:
s mint szivárvány, úgy hull széjjel
minden álarc, ámitó
lötty, virág és dáridó.
Visszavedlünk jó gyereknek
s karján bölcsos szeretetnek,
mélyrol, mélyrol megerednek
tiszta, régi könyeink,
tengermélyi gyöngyeink.
O a jóság, szem-becézés,
csak csicsijjáz, csókol, néz: és
vad szivünkben minden vérzés,
bibor-csermely elapad,
átkos ének elakad.
Mosolygása édes ünnep:
rávilágit minden bünnek
gyökerére: mint kitünnek
este mint a csillagok,
hogyha holdjuk fölragyog.
Megvigasztal, fölmagasztal,
illatos lesz lámpa, asztal,
megtelünk a szent malaszttal,
és elalszunk édesen,
csoda-csoda csendesen...
Pilinszky János:
Őszi vázlat
A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.
Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:
távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.
Reményik Sándor:
Csak így...
Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek,
Az élet fölött
Elmegyek;
S köszöntöm őt,
ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor,
s örök idegen.
Ellen Niit:
Ha ismerlek gyerekkoromban
Ha ismerlek gyerekkoromban,
biztosan neked ajándékozom
sárga kis hólapátomat,
piros homoklapátomat,
s a csillagokkal telefestett
kék vödrömet,
minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket
és a leghosszabb csúszdát,
amit csak ismerek.
A hordókat csorgó ereszek alján,
feketén csillogó vizükkel,
feketén csilladozó, mély vizükkel,
a víz alatt lakó meséket is,
a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,
(a méIyben úsznak, mégis szédítő magasan!)
s arról a furcsa sajdulásról,
amely lehajló tarkómat súrolta,
mint egy madár,
vagy lélek,
vagy golyó.
Én azt hiszem,
a sárga mackót,
a szegény, kopott orrú sárga mackót,
minden titkával együtt -
neked ajándékoztam volna azt is,
utána sírdogáltam volna,
magam sem értve:
a veszteségtől-e, vagy örömömben.
Székely János:
Napszonett
Teljes valómmal nyújtózom utánad,
mint zsenge fák, ha szomjazzák a fényt.
És mint a párás földkorong, örökké
fényes felemet fordítom feléd.
Szeretném mindig azt mutatni néked,
ami bennem a legtöbb, legnagyobb.
Ha mindig szépnek, mindig jónak látnál,
szebbnek, mint mást, és jobbnak, mint vagyok.
Szeretném olykor túlragyogni álmod,
s érzem, tudom, hogy te is ezt kívánod:
ezért sütöd feléd eső felem.
S csak hogyha önnön fényed is kilobban,
csak úgy tudod meg, ki voltam valóban,
milyen sötét és milyen fénytelen.
CSAK SZÓ VAGYOK
Ha csak Rád gondolok
megáll a szívem
de nem ver soha nélküled;
előttem csillogsz
fülemhez szavad van
és szavamhoz füled.
Csak szó vagyok.
Hol is nyílhatna lényem létre
ha nem Benned, te szép?
Éled a réten a vándor
ki naptól föl nem perzselt földre
csak néha lép.
Csak szó. De annak is
tartalma tőled árad belém.
Nem érvel, csak ragyog
csak létezik. Rád nézek
és beszéd nem, csak hang vagyok.
Csak hallgatás vagyok.
Devecseri Gábor
Hiányzunk a nyárnak...
Vágyainkkal szegett
ösvényén a múltnak
hol emlékünk ma is
kéz a kézben jár,
a változás konok
titkain tűnődve
időtlen bolyong
a réges-régi nyár.
Elillant meséket
kerget lombok alján,
szél-fújta álmokat,
földre hullt csodát,
és hajnalok könnyes
ezüst-harmatában
kutatja elveszett
lépteink nyomát.
Most ősz van, az emlékek
jönnek, újra fájnak:
Érzem, hogy hiányzunk
a réges-régi nyárnak.
Kormányos Sándor
Vecsey K. Mária: Látni
Látni nemcsak mindig szemmel,
látni szívvel, szerelemmel,
az az igazi, a belső,
szerelmes legeslegelső.
Látni ne csak a szemeddel,
inkább a szíveddel vedd el!
Mert azt úgyis megtalálod,
amikor már nem is látod.
Látni így kell: szerelemmel,
ha látni akar az ember;
és, ha így lesz a sajátod,
akkor mindörökre látod.
Szabó Éva : Hét csoda
Tudod, mi volt a hét csoda?
egy újszülött kis homloka,
egy falevélen az ér,
amely a gyökerekig ér,
egy szó, mely idejében jött,
egy darab ég a csönd fölött,
egy kéz, mely utánad nyúlt,
mikor csillagod földre hullt,
télen egy jó meleg szoba,
s ha szépen érkezel ... Oda.
Faludi Ferenc: Szent István királyhoz
Dicső István, nagy királyunk,
Téged ég s föld magasztal,
Téged tisztel kis országunk,
Első szent urának vall.
Tőled vette fényességét,
Méltóságát, érdemét,
Koronája ékességét,
Hitit, kincsét, mindenét.
Elbujdostál, megkerestünk,
Áldott légyen a szent ég!
Országunkba bévezettünk,
Szivünk örömében ég!
Drága kincsünk, feltaláltunk:
Magyarország, vigadozz!
Itt van, kit óhajtva vártunk,
Ezer áldásokat hoz.
Ime a te reménységed,
Inségedben ide nézz:
Isten után erősséged,
Mególtalmaz ez a kéz.
Megvigasztal minnyájunkat,
Hatalmunkban vastagit,
Megtágitja országunkat,
Végig megtart, bóldogit.
Budán nyugszik; Buda vára,
E szentséget megböcsüld!
Atyja után, nem sokára,
Biztat az ég: Imrét küld.
István mellett itt lész fia,
Megtestesült angyalunk,
Megszerzi ezt két Mária,
Égi s földi asszonyunk.
Csuka Judit
Szelídíts meg
Szelídíts meg szavaiddal,
hogy higgyek a szavaidban,
szelídíts meg tekinteteddel,
hogy szemedbe nézhessek,
szelídíts meg kezeiddel,
hogy még egyszer
megfoghassam kezedet,
szelídíts meg mosolyoddal,
hogy mosolyogjak még rád,
szelídíts meg magányoddal,
hogy feloldjam magányodat,
szelídíts meg, hogy én is
megszelídítselek
Baranyi Ferenc
Porvers
Akit egyszer porig aláztak:
porig kell azért lehajolni,
a méltósága-vesztett sorshoz
méltósága-vesztve igazodni.
Előtted ember ráng a porban?
Megértem, belerúgni könnyebb.
Még emberibb átlépni rajta
könnyed sikkjével a közönynek.
Mentséged is van, ha a lelked
bátortalan feddése rád vall?
másokért őrzött tisztaságod
nem szennyezheted más porával.
Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
és hát derekad roppanó is,
ápolt tüdődet is belepné
a talajmenti szilikózis,
hát nem hajolsz porig, ha porból
akármi hív: kincs, ócska holmi...
Pedig akit porig aláztak -
porig kell azért lehajolni.
Barnaky Miklós
Leszel-e?
Leszel-e ház, hol lakhatom,
Leszel-e ágy, hol alhatom,
Leszel-e szó, kimondható,
Leszel-e hang, meghallható?
Leszel-e kar, hogy felsegíts,
Leszel-e nap, hogy felhevíts,
Leszel-e vágy, ami felkavar,
Leszel-e az, ki engem akar?
Szent Péter kulcsai
A mennyország kulcsa, kulcstartó-karikán
ott libegett furcsán Szent Péter derekán.
Buzgón nyitogatta a robosztus zárat,
ha érkeztek százan, beengedett százat...!
Majdan vissza rakta, a kulcs-karikára,
"haza kéne menni" - gondolta magába'...
futva indult bizony, hűséges nejéhez,
ám útjának felén így kapott fejéhez:
"Jaj nekem, bár fejem veszteném el egyszer,
ám a mennynek kulcsa megkerülne ezzel!"
Mert hogy a vágtában ez a kulcs kilazult.
az égből a földre, virágmezőre hullt.
Gyökeret vert ottan, virít mint kankalin,
gyógyhatása oly nagy, segíthet valakin!
A kulcsból virág lett, dísze a mezőknek,
orvosságos növény kórság-szenvedőknek.
A menny kapujába vissza tért nagy hévvel,
ám de kulcsa nélkül hogy nyit kaput Péter?
"Kérlek, adj egy igét!" - könyörög az Úrnak,
másképp az érkezők mély pokolba hullnak...!
Megadja a kódot, a kulcsszót az Atya,
nem tudja e titkot, csak Szent Péter maga!
Csillagos dicsfényben gondol az Atyára,
s a mennyek kapuja megnyílik a szavára!
Közben lenn a földön, virágos határban,
orvosságos ember bandukol magában.
Nála már a virág, a gyógyítás kulcsa,
kankalin, primula, zárakat nyit újra!
Szuhanics Albert
Várnai Zseni
Virágos ág
Virágos ág az asszony élete,
tavasszal könnyű szirmokkal tele,
s mikor lehullnak róla díszei,
virág helyett gyümölcse terheli.
Termése érik, pirul, gömbölyül,
pillék és méhek zsongják őt körül,
szellő ringatja, eső öntözi,
s a nap tüzén csillognak könnyei.
Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,
csupasz testét vad esők verdesik,
reszket, amikor tépázza a szél,
de nedvei forrók, akár a vér.
S mikor csillogó fátylat sző a hó,
s belepi őt e puha takaró,
már újra szép, és arról álmodik,
hogy tavaszra tündérré változik.
S az lesz belőle, tündér csakugyan,
ezernyi szép, feslő virága van,
ő bennük éli újra tavaszát,
s nyáron a nap deleje hatja át.
Így ringatja a változó idő,
a mag, ha pattan, az is újra ő,
kikél a földből, húzza őt a fény,
újjászüli az örök televény.
S ha teste már csak tűzre lenne jó,
olyan öreg, száraz és korhadó...
ifjú fákban tovább él lényege...
gyümölcsös ág az asszony élete...
Kamarás Klára:
Titok
Gyengék vagyunk és sérülékenyek,
de hogy ne lássa rajtunk senki,
öklünket rázzuk a világnak,
büszkén viseljük sebeinket,
hisszük, hogy nem tartozunk másnak,
csak önmagunknak.
Éjszaka...
vagy ha álmatlan hajnal éber
forgolódás közben talál,
megrebbenve, mint gyertya fénye
kimondjuk súgva, szinte félve
mindenkinek a titkok-titkát,
mit eltemetni végleg nem lehet:
gyengék vagyunk... és sérülékenyek...
Szabó Lőrinc: Élet
Érdemes lesz? érdemes volt?
Görbe, ami egyenes volt.
Hol van erő és szerencse?
Mi taszít ki? Ki vezet be?
Tőle, hozzá, benne, érte,
nála, néki, mégse, mért ne,
ide, onnan, ott is, itt se
majd ha, már most, úgy is, így se,
mindig, egyszer, érthetetlen,
jaj, tovább, nem, az se, nem, nem,
néha mégis, soha többé,
véle, oda, mindörökké:
mennyi megnyílt s elveszett út,
mennyi csapda, mennyi zegzug,
halni lassan, ölni gyorsan,
bent a szívben, kint a sorsban,
s úgy hinni, hogy győztes - vesztes,
eljutunk az egyeneshez:
érdemes volt? érdemes lesz?
Harcos Katalin
Mint aki hazatért…
Vendéged voltam tegnap éjjel.
Úgy fogadtál, mint aki hazatért.
Amint beléptem az esti széllel
hajam borzas volt, a szívem remélt
Karodba zártál, s hajamba fúrtad
arcod, úgy suttogtad: „Isten hozott!”
Én boldogan feledtem a múltat,
amikor rám senki nem áhított.
Kabátom letéve kék ruhámban
csinosnak, nőnek éreztem magam.
Kecses cipőmben szép volt a lábam,
s éreztem: tekinteted végig suhan,
pásztázza arcom, alakom, s bokám
és kedvtelve, jólesőn nézeget.
Úgy tűnt, nem csak te vagy a csodám,
de én is egy csoda vagyok neked.
Magadhoz vontál, és oly gyöngéden
kezdtél el ruhámból kibontani,
hogy a ránk boruló téli éjben
csak sóhajod lehetett hallani
Kibukkant a vállam, s te csókoltad
máris, öleltél, ahogyan senki még,
derekamat szorosan karoltad,
míg fölénk borult a csillagos ég.
Öleltél tüzesen, szenvedéllyel,
amíg vágyón boldoggá tettelek.
Megtöltötted az éjt új mesékkel,
s én őszinte szívvel szerettelek.
Vendéged voltam tegnap éjjel,
s úgy fogadtál, mint aki hazatért.
Soha semmi mással ez nem ér fel.
Bármit odaadnék az álomért!
Mai aktuális vers.
Ezzel köszöntöm a ma névnapjukat ünneplő Ilonákat:
Kosztolányi Dezső: Ilona
Lenge lány,
aki szõ,
holdvilág
mosolya:
ezt mondja
a neved,
Ilona,
Ilona.
Lelkembe
hallgatag
dalolom,
lallala,
dajkálom
a neved
lallázva,
Ilona.
Minthogyha
a fülem
szellõket
hallana,
sellõket,
lelkeket
lengeni,
Ilona.
Müezzin
zümmög így:
"La illah
il' Allah",
mint ahogy
zengem én,
Ilona,
Ilona.
Arra, hol
feltûn és
eltûn a
fény hona,
fény felé,
éj felé,
Ilona,
Ilona.
Balgatag
álmaim
elzilált
lim-loma,
távoli,
szellemi
lant-zene,
Ilona.
Ó az i
kelleme,
ó az l
dallama,
mint ódon
ballada,
úgy sóhajt,
Ilona.
Csupa l,
csupa i,
csupa o,
csupa a,
csupa tej,
csupa kéj,
csupa jaj,
Ilona.
És nekem
szín is ez,
halovány
kék-lila,
halovány
anilin
ibolya,
Ilona.
Vigasság,
fájdalom,
nem múlik
el soha,
s balzsam is
mennyei
lanolin,
Ilona.
Elmúló
életem
hajnala,
alkonya,
halkuló,
nem múló
hallali,
Ilona.
Lankatag
angyalok
aléló
sikolya.
Ilona,
Ilona,
Ilona,
Ilona.
Szemedben a csillagok
Nézd, bealkonyul
és este lesz újra
szemedben fáradt
csillagok
gyúlnak remegve
míg nyújtózó csendben
karodba bújva
hallgatok.
Szívdobbanásod
álomba ringat
s a felénk induló
holnapok
könnyűvé válnak
s felragyognak,
mint szemedben
a csillagok.
Kormányos Sándor
Bodó János
Amikor a világ
Amikor a világ
Elhervadni készül:
Mindenét eldobja,
Megtagadja végül-
Már-már csak az anyag
Lenne...Kivirágzik
A sárból, a szennyből
Kilép és elválik
Örökre egy dallam,
S fel a magas égre
Száll és eldalolja:
A szerelem örök...
S a föld újraéled,
S e dallamot dúdolja
Milliárdnyi ember,
Szegény öreg földünk
Sok boldog lakója!
Bodó János
Csókos éj
Tíz kicsi lábujjad-
Mindegyiknek csók jár,
Talpad csiklandozza
A csiki-csókom már.
Bokád, lábad szára
Csókomra kinyílik,
Közben a térdecskéd
Szerelmesen fénylik.
Hófehér combjaid,
Rejtegetnek titkot-
Csak az ajkam tudja,
Hova osszon csókot.
Csípőd vonalán át
Egész a mellekig
Csókba fürdik tested-
S emel a mennyekig!
Azután a nyakad,
Finom selyme-bőre
Meg az arcocskád is
Kerül csókfürdőre.
Legvégül pedig
Ajkad-két rubint kő-
Hol megpihen ajkam-
Ha csókos éj eljő!
:-))