Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Aranyosi Ervin: Az élet lépcsőjén

A test megöregszik,

benne nem a lélek,

hiszem, hogy én ma is

ifjú szívvel élek!

Éppolyan lelkesen

járom a világom,

s amíg lelkes vagyok,

gyönyörűnek látom!

Nem hagyom lelkemet

öreggé facsarni,

mint a lombtalan fát,

fűrész által marni!

Keresem a szépet

a hétköznapokban,

létemet csodálom,

a kikelő magokban!

Hiszen mindig van új,

amit még nem láttam,

napjaim földjében

csillogó gyémánt van!

Szeretet tüzéből

sok erőt merítek,

életem vásznára

új filmet vetítek.

Öregszik a testem,

de nem vagyok beteg,

gyógyít a világom,

s benne a szeretet.

Belőlem is árad,

mást is boldogítva,

mások fáradt lelkét

szépen gazdagítva.

Keresem a szépet,

minden egyes napban,

s meglátom, átérzem

mesés pillanatban.

Fényes tükröt tartok,

te is lásd a szépet,

ne tegyen koldussá

téged sem enyészet!

Minden egyes új nap,

meglépendő lépcső,

egyre feljebb vivő,

szinte égbe érő.

Amikor lenézek,

tegnapomat látom,

emelkedj hát velem

te is, jóbarátom!

Ma is lét-lépcsőmön

jutok egyre feljebb,

s kapok ezer okot,

hogy veled ünnepeljek!

A szebbik oldalát

keresem a létnek,

s akarom, hogy te is

lásd életed szépnek!

Találj okot mindig,

eggyel feljebb lépni,

folytonos haldoklást

életre cserélni!

Keresd meg a módját,

hogy szépítsd világod,

s ha megleled, attól

gyönyörűbbnek látod!

Ma valahogy minden egészen más

Méz-arany fényben fürdet meg a nap

Pajkosan fülembe sugdos a lágy szél

Mialatt játékosan a hajamba kap.

Bőrömön táncolnak a meleg sugarak

Mint gyengéd szerető ébredés után

Ha a vágy újra fellobban benne, s játszik

Testemen, akár egy dalt a zongorán.

Most valahogy már nem is fáj semmi

Mi bántott, rongyos ruhaként foszlik szét

Mintha hosszú rémálomból ébrednék

Ujjongva látom, hogy a világ milyen szép.

/ Sun Belle/

Dóró Sándor: Van, lesz

Van amikor sírunk,

van amikor nevetünk.

Van amikor gyűlölünk,

van amikor szeretünk.

Van amikor maradnánk,

van amikor mennénk.

Van amikor éheznénk,

van amikor ennénk.

Van amikor aludnánk

van amikor ébrednénk.

Van amikor meghalnánk,

van amikor léteznénk.

Van amikor mindegy,

van amikor fontos.

Van amikor késik,

van amikor pontos.

Lesz mikor nem sírunk,

lesz mikor csak nevetünk.

Lesz mikor nem gyűlölünk,

Lesz mikor csak szeretünk.

SZABÓ LŐRINC: ŐSZ AZ ADRIÁN

Félig vízben, félig a parton

fekszem az őszi ég alatt;

egyszerre ringat és melenget

a tenger és a déli nap:

szikrázó ujjai becéznek,

gyúrnak, gyötörnek édesen,

húnyt szemmel és borzongva tűröm,

hogy paráználkodnak velem.

Húnyt szemmel és borzongva tűröm

a nap s a tenger csókjait

s testem gyönyörűsége némán

könyörög és imádkozik:

Ragyogj át, napfény, moss ki, tenger,

ragyogj át, mint az üveget,

bent moss ki, mélyen, ahol annyi

fáradt sötétség didereg;

ragyogj át, fény, öblíts ki, hullám,

hogy meggyógyuljak odabenn,

világítsatok át egészen,

hogy lelkem új és friss legyen;

ősz van, – fűtsetek át sietve,

jóságos, erős sugarak,

hadd vigyem magammal a télbe

e tiszta, kései nyarat!

Zelk Zoltán

Ez már az ősz

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök

dalt próbál szegény, a füvek között.

Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -

nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.

Közelg a rozsdaszínű áradat.

Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -

elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk -

hogy kortyolnánk még a nyár melegét!

Be üres is volt idén a pohár,

be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák

az őszi ég keserű sugarát.

Hiába isszák, nem ad már erőt,

csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit. -

Ó, ha az ember is a bűneit

így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,

de állhatnék telemben bűntelen!

Dideregve didergő fák között

úgy tűrni deret, havat, vak ködöt,

tudni, tavasszal élni támadok. -

Nehéz a szívem. Mást nem mondhatok.

Dsida Jenő: VÁGYOM EMBEREKRE

Eddig csak csodáltam a gyümölcsöket,

most szeretném mind leszedni már.

Eddig beszéltem a fájdalomról,

most szeretnék meggyógyulni már.

Elég volt a látomás, a pokol,

az ismeretlen, polipkarú mélység,

melyet bejártam derengő, vérpiros

lámpással: most már napfényre vágyom.

És vágyom emberekre, jó emberekre,

ruhákra, mozdulatokra, melyek olyanok

mint a többieké. S vágyom, vágyom

a koldusok egyszerű, szelíd dalára.

Babits Mihály: A veranda hűvös már

A veranda hűvös már

vadszöllőlomb vörös már.

Fanyar bor az asztalon

Lelkünkben az unalom.

Megtörött a bor színe

mint a haldoklók szeme.

Iszunk apró kortyokat

hallgatunk rá nagyokat.

Nézzük a vén telkeket

a vetkőző kerteket.

Aki maradt, bús levél,

fázik mind és fáj és fél.

Fázik mind és fél és fáj

valami rossz vándort vár.

Jön a vándor mogorván

köpönyegét vonszolván.

Köpönyege föllege

betakarja az eget.

Lehellete csúnya szél

akit ér az meg nem él.

Jaj levelek, hol bújjunk?

Mit csináljunk, lehullunk.

1919-1920

Kun Magdolna: Lelketlen lelkek

Lehet, hogy az élet bársonyszékbe ültet,

s palotád is fénylő kincsektől lesz teljes,

de egyet ne feledj, bárhogy csillog kincsed,

semmit sem érnek, ha lelketlenné tesznek.

Mert egy nap, te is ott állsz azon hosszú sorba,

ahol lelketlen lelkek égnek a kénköves pokolba,

s ahol emberséget, szeretetet, hiába remélsz,

nem oldoz fel bűnöd alól az áldott Istenkéz.

Kik szegényen halnak, ámde szeretet adnak,

még a gazdagoktól is sokkal gazdagabbak,

mert az ő lelkük csillagként fénylik odafenn,

míg salakként azoké kit Isten a pokolban felejt.

Kun Magdolna: Béke volna jó

Béke volna jó, Uram, egy szebb és jobb világ,

olyan világ, hol ismernék a szeretet szavát.

Ahol minden ember tudná milyen érzés az,

mikor beléd vetett hitünk virágot fakaszt.

Jóság kéne, Uram, mely a gonosz fölé nőne,

s akkor bizalommal nézhetnénk jövőink elébe,

és oly boldogan élhetnénk ezt a röpke életet,

mintha magunkénak tudnánk évezredeket.

Szív kellene, Uram, sok-sok embernek,

hogy megtöltsék érzelemmel a szívteleneket,

és megtanítsák nekik, az a bátor hős,

ki méltósággal hajol meg a szeretet előtt.

Pirkad a lomb, nyaram elmúlt,

Elmúlt epedve nyaram,

A hold bőség-szarujában

Szeptember aranya van.

Ez a nyár volt a legszebb,

Mert legszomorúbb nekem.

Elmúlt. Most eldalolom majd

Szeptember éjjeleken.

Mert ez az én sorsom, üdvöm,

Tűnőben szép a nyaram,

Mikor a holdon, a szőkén,

Szeptember aranya van.

Juhász Gyula

Zanner Anikó: Intelem

Megtaláltad lelki békédet?

A célodat végre elérted?

Ne hallgass a sok "jó" tanácsra,

csak szíved tiszta parancsára!

Foglalkozz ifjú életeddel,

meríts szépet szerény éneddel!

Vigyázz jól a megnyert csatádra,

óvd meg kincsed, ne vesszen kárba!

Sok ember sajnos, bánt és gonosz,

ki másokat kéjjel ostoroz.

Védd magadat mindig és bárhol,

ne félj a kínzó megbánástól!

Légy hát bölcs, bátor, leleményes,

de maradj mindig emberséges!

Nyárvégi randevú 🍂

Amikor a nyár,

Már végórára' jár,

Közeleg az ősz

S mosolyunk elidőz

Szép randevújukon,

Mely csodás alkalom,

Hol esőkönnyeken

Az érzés megpihen,

Amelyben oldott ez a nász

S az emlékre vigyáz.

A múlt forró hónapok,

Az ősznek irigyelt dolog.

Mert jöttén hűvösül,

Az élet búba' hidegül.

Ám mégsem szomorú,

Mert bronzán múl' ború,

S most a nyár felzokog,

Mert látja, aranyban ragyog

A vidék, őszi színein,

A nyár is gyönyörkönnyein

Az ősznek nyakába borul,

S ölelőn' állnak szótlanul...

Könnyekkel búcsúzik a nyár

S mindkettő búsan sirdogál.

Ám lelkük boldogán,

A szívem ámul e csodán,

Látva e kézfogó hevét,

Megélem létem lényegét.

Hogy én is vélük könnyezek,

S e szépen tanú lehetek...

Arcomon esőként terül,

És lényem hálán szenderül.

Mindannyi' múló nyár után,

Sárguló levélként a fán

A lelkem bronzba öltözik,

Amíg e gyönyör ölelkezik.

E múló tündöklés során,

A nyárnak búcsúmosolyán...

Molty

ÁLOMŐRZŐ

Jó éjt kicsim

Éjszakánként letakarlak

hogy az álmok el ne hagyjanak

bármilyen nyom a testén

Az intim pillanataidban

Mindig ott leszek

mint egy különleges báj

amikor az álmaid homályosak

Jó éjt kicsim

Simogatom a hajad

Szorosan foglak

ahogy a szerelmet keresem

Álmodban jövök

hogy megérintsen, mint lélegzik

utat nyitok neked

az angyalok fényén keresztül.

Kányádi Sándor:

FELEMÁS ŐSZI ÉNEK

Építsd föl minden éjszaka,

építsd föl újra, s újra,

amit lerombol benned a

nappalok háborúja.

Ne hagyd kihunyni a tüzet,

a százszor szétrúgottat,

szítsd a parazsat: nélküled

föl újra nem loboghat.

Nevetségesen ismerős

minden mit mondtam, s mondok,

nehéz nyarunk volt, itt az ősz,

s jönnek a téli gondok.

Már csak magamat benned és

magamban téged óvlak,

ameddig célja volna még

velünk a fönnvalónak...

Aranyosi Ervin: Varázsszavak

Mik azok a varázsszavak,

melyek csodát tesznek?

Amik méltóságot adnak,

szépen tisztelegnek?

Kifejezik a jó érzést,

s hálaképpen járnak,

varázslattal lökést adnak

bennünk élő vágynak?

A szavaink teremtenek,

vágynak szárnyat adnak,

ne légy fösvény, szép szavaid

ne tartsd meg magadnak!

Udvarias, szép beszéddel

simogathatsz lelket,

az emberek szívéhez

az utat meg kell lelned!

Hétköznapi apróságért

szóval lehetsz hálás,

megtisztítja a lelkedet

is a megbocsájtás.

Könnyebb másnak jónak lenni,

csak biztatás kéne,

s nem azt nézni, hogy a másik,

mit ad majd cserébe!

Varázsszóval hálás lenni,

szeretetet adni,

sokkal könnyebb általuk

a jó úton haladni.

Használd a szép anyanyelved,

bátoríts, emelj fel,

szép szavakkal induljon el

minden áldott reggel!

Egy dallamot sodor az őszi szél.

Sárgul már, hull a fákról a levél.

Megpendíti szívemnek húrjait.

Felrepíti lelkemnek szárnyait.

Ha meghallom a régi dalt,

mely olyan sokszor vigasztalt.

Egy régi nyár emléke visszajár....

Fülemben hallom szívem ritmusát.

Egy régi dal, - egy régi nyár....

Itt él a szívemben újra már.

Elrepült régen az ifjúság.

Mégis úgy érzem, most újra,

csak nekem szól a gitár.

/ Ismeretlen/

Tóth Enikő: Szeptemberben

Élnek a szívünkben fényei a nyárnak,

iskolakapuknál már gyerekek állnak

szeptemberben.

Gyümölcsök boldogan ringnak még az ágon,

nem érzik, hogy egyszer véget ér az álom

szeptemberben.

Fákon a levelek sárgába fordulnak,

nyári pillanatok lassanként elmúlnak

szeptemberben.

Gyermekkorod tiszta éveit átlátod,

sok becsengetésről szerzel tanúságot

szeptemberben.

Megmaradni mindig kezdő kisdiáknak,

hittel javítani mindegyik hibánkat

szeptemberben...

Márai Sándor, Zsoltár verse

A gyönyör fáj,

kéjes a bánat,

erős sodrával

örökre árad.

Ha elhord messze,

visszahoz egyszer,

mély folyóteste

úgyse ereszt el.

Partok dalolnak,

a fák jó zöldek,

ne bántsd a csöndet.

Ki gondja a holnap?

Karikakörbe útját

e görbe pályán

tán járja a Föld,

talán nem.

A célt ne kérdjed.

A Nap talán áll.

Az élet régibb

a halálnál.

Ámen

Zelk Zoltán: Ez már az ősz...

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök

dalt próbál szegény, a füvek között.

Szakad a húr, szétfoszlik a vonó –

nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.

Közeleg a rozsdaszínű áradat.

Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött –

elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk –

hogy kortyolnánk még a nyár melegét!

Be üres is volt idén a pohár,

be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák

az őszi ég keserű sugarát.

Hiába isszák, nem ad már erőt,

csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit. –

Ó, ha az ember is a bűneit

így hullatná! S lomb nélkül, meztelen,

de állhatnék telemben bűntelen!

Eljött az Ősz, eljött megint,

a Nyár, mint vándor búcsút int,

átadja most kihűlt helyét.

Kitöltötte az idejét.

Elsápadnak a levelek,

kis életük most lepereg,

színük fakul s kitudja, tán

egy sem marad ott fenn a fán.

Rajtuk tapos az őszi szél,

körtáncba kezd pár holt levél,

s ahogy a bús, vén ősz fütyül,

táncot ropnak a fák körül.

Az útra szép szőnyeg kerül,

amint az avar szétterül.

Süvítve fut a szél tovább,

s hajbókolnak az őszi fák.

Az őszi szél, bizony nagyúr,

hol elcsitul, hol megvadul.

Néha felhőket tol fölénk,

lucskos esőt loccsant közénk,

néha még langyan simogat,

vagy napokon át sír sokat.

Mikor kifárad megpihen,

fodrot simítva a vízen.

Aranyosi Ervin

Kun Magdolna? Volt egy kedves otthon

Volt egy kedves otthon, gyermekkorom háza,

ahol az érzések kapuja sosem volt bezárva,

mert mind nyitottak voltunk a jóságra, a szépre,

s mindarra mi megtanított az igaz emberségre.

Megtanultuk, hogy érzés nélkül élni nem lehet,

hiszen mit sem ér a szív, ha fagyos, jégderes,

ha nem olvasztja fel azon könnyek melegsége,

mely olykor-olykor megcsillan az emberek szemébe.

Egyre többször előfordul, hogy a múltba révedek,

hogy tisztán lássam magam előtt a régi képeket,

s mind-mind azon szeretteim kiknek érző szíve, lelke,

jóravaló emberségük énbelém nevelte.

Kiknek szíveibe nevelték az igaz emberséget,

azok sosem feledik el az otthon melegséget,

mert a múlt újra láttatja majd azokat a régi képeket,

melyekben értékkel bír ma is az otthon és a szeretet.

Garai Gábor: Szeptember

Régóta érzem én: az évek

ilyentájt indulnak velem,

mikor megérkeznek a tépett

fák s levetkőznek nesztelen.

A nyár csodával volt adósom.

S vakul az ég lencséje már,

nem süti át a hit s a hő sem.

Tűnődöm: se csoda, se nyár.-

Marad az esély, a valódi,

a tettel megteremthető,

amiben meg tudok fogódzni,

mi fölmagzik majd s újra nő.

És megédesedik tevékeny

gyöngeségem, gyümölcs a fán:

int maga-megváltó reményem,

mint nyúlánk, szőke-fürtű lány:

dér angyala int, hogy kövessem:

fény s pára ő kívül-belül.

Hív, halálnál hűségesebben:

végképp elérhetetlenül.

Juhász Gyula: Milyen volt...

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár

S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,

De ha kinyílnak ősszel az egek,

A szeptemberi bágyadt búcsuzónál

Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,

De tavaszodván, ha sóhajt a rét,

Úgy érzem, Anna meleg szava szól át

Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

(Nagy kedvencem, a hajléktalan költőné emlékére)

Tánczos Katalin : Az én miatyánkom

Mikor a szíved már csordultig tele,

Mikor nem csönget rád soha senki se,

Mikor sötét felhő borul életedre,

Mikor, kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe,

Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba, reményteljesen,

S fohászkodj: MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!

Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,

Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,

Mikor körülvesz a durva szók özöne,

Átkozódik a rossz: – Merre van Istene!

Ó lélek, ne csüggedj! Ne roppanj bele!

Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:

Uram, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!

Mikor mindenfelől forrong a nagyvilág,

Mikor elnyomásban szenved az igazság,

Mikor a Pokol szabadul a Földre,

Népek homlokára Káin bélyege van sütve,

Ó lélek, ne csüggedj! Ne törjél bele!

Nézz fel a magasba, hol örök fény ragyog,

S kérd: Uram, JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!

Mikor beléd sajdul a rideg valóság,

Mikor életednek nem látod a hasznát,

Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,

Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!

Ó lélek, ne csüggedj! Ne keseredj bele!

Nézz fel a magasba, hajtsd meg homlokod,

S mondd: URAM, LEGYEN MEG A TE AKARATOD!

Mikor a kisember fillérekben számol,

Mikor a drágaság az idegekben táncol,

Mikor a gazdag milliót költ: hogy éljen,

S millió szegény a nincstől hal éhen,

Ó lélek, ne csüggedj! Ne roskadj bele!

Nézz fel a magasba, tedd össze két kezed,

S kérd: URAM, ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!

Mikor életedbe lassan belefáradsz,

Mikor hited gyöngül, – sőt, ellene támadsz,

Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,

Minden lázad benned, hogy tagadd meg ŐT,

Ó lélek, ne csüggedj! Ne egyezz bele!

Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet:

Uram, segíts, S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!

Mikor hittél abban, hogy téged meg becsülnek,

Munkád elismerik, lakást is szereznek,

Mikor verítékig hajszoltad magad,

Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak…

Ó lélek, ne csüggedj! Ne ess kétségbe!

Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:

Uram, MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!

Mikor a nagyhatalmak a békét tárgyalják,

Mikor a béke sehol, csak egymást gyilkolják,

Mikor népeket a vesztükbe hajtják,

S kérded: miért tűröd ezt? ISTENEM, MI ATYÁNK?!

Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!

Lelkünket kikérte a rossz, támad, s tombol…

URAM, MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!

MENTS MEG A GONOSZTÓL! Ámen

·

Kányádi Sándor: Mint öreg fát az őszi nap

mint öreg fát az őszi nap

lemenőben még beragyog

és elköszön a szerelem

jöhetnek újabb tavaszok

hajthat még rügyet lombokat

gyümölcsöt többé nem terem

felejtgeti a titkokat

miket senki sem tudhatott

őrajta kívül senki sem

fészke is üresen maradt

elhagyták kiket ringatott

üresen ing-leng üresen

de boldogan föl-fölsusog

ha valaki még néhanap

gyér árnyékában megpihen

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van újra

Itt van az ősz, itt van ujra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szeméből is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpenditem,

Altató dalod gyanánt zeng

Méla csendes énekem. �

Kedvesem, te űlj le mellém,

Űlj itt addig szótlanúl,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergő természetet.

Ezt a verset Erdődön írta 1848. szeptemberében.

Garajszki Istvánné Rozika: Szeptember

Szeptember van, véget ért a forró nyár.

Talán nem is lesz negyven fok körül már.

Ablakodon hűvös szelek zörgetnek,

a talajra hullott lombot görgetnek.

Önfeledten játszik a szél és a nap.

Ha árnyékod van, a szelek elhallgatnak.

De ha napnak fénye már nem cikázik,

Szél hoz esőt, a természet elázik.

Hűvös széltől egész tested megfázik.

Kicsi gyerek iskolából hiányzik.

Korán kelés, reggelente a suli,

pedig jó lenne helyette egy buli!

Azért lehet, ezt első nap érzi így,

mert egy barát minden arcot felvidít.

Van is élménybeszámoló temérdek,

most nem gépen, hanem szóban mesélnek.

Sokat ér a mosoly és az érintés,

online módon nem volt meg ez az érzés.

Van már öröm, boldogság és induló,

Mert vírus nélkül a suli is bombajó!

Kányádi Sándor:Valami készül

Elszállt a fecske,

üres a fészke,

de mintha most is

itt ficserészne,

úgy kél a nap, és

úgy jön az este,

mintha még nálunk

volna a fecske.

Még egyelőre

minden a régi,

bár a szúnyog már

bőrét nem félti,

és a szellő is

be-beáll szélnek,

fákon a lombok

remegnek, félnek.

Valami titkon,

valami készül:

itt-ott a dombon

már egy-egy csősz ül:

Nézd csak a tájat,

de szépen őszül.

Aranyosi Ervin: Éld meg az életet!

Éld meg az életed, hiszen azért kaptad!

Nem hiába forog ez a Föld alattad!

Keresd az örömöt, csodáld a világod,

– keserű az élet, ha a végét várod!

Élvezd ki a percet, ne hagyd elszaladni!

A pillanat varázsát próbáld megragadni!

Szavakkal, tettekkel teremts gazdagságot,

formáld gyönyörűbbé a fásult világot!

Utadon szeretet kísérje a lépted,

a virágot öntözd, le sohase tépjed!

becsüld, ami élő, csodáld gazdagságát,

hagyd hogy színesítse szép Földünk világát!

Másokkal csak úgy bánj, ahogyan szeretnéd,

hogy veled bánjanak, ahogy te is tennéd!

Használd jó célokra az energiádat,

legjobb, ha szívedből a szeretet árad.

Légy a világodnak gondos, jó gazdája,

hadd hozzon gyümölcsöt a világ szép fája,

ne legyen éhező, lakjon jól mindenki,

ne legyen pazarlás, ne éhezzen senki!

Ám nemcsak a testet kell majd jóllakatni,

lelkek táplálékát, jó szót is kell adni!

Adj hát a világnak, s légy boldog a mában,

lelkedet fürdesd meg a jólét áramában!

Berze Tünde: Szeptember

Búsan emeli kalapját a nyár,

s lassan búcsút int, mint öreg diák,

ki elkoptatta már az iskolapadját.

Őszi szélben rőt levél ring a fán,

a nyáridő oly víg paripái tovafutnak,

magukkal húzva boldog idők szekerét.

Reszketve öltözik minden fa, s bokor,

hisz parádés dísze tudja nem tart sokáig,

szürke szemfedőjét fürge kezek szövik.

A Nap álmosan nyújtózva ásít az égen,

utoljára még kicsit játszik bágyadt fényével,

a szerelmét ráleheli természet érett ölére.

Gyermekei majd reszketve megbújnak,

Tavasz álmot álmodnak színes takaróban,

termékenység angyalát várva hideg hóban.