Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Horváth M. Zsuzsanna: Hazavágyom

Kanyargós, poros út a mezőn át vezet,

hajdanán legelő, akácerdő mellett.

Nézem a bókoló pipacs virágot,

társát a vetés szélén már nem találom.

Búzavirág tengerkék színe elbűvölt engem,

mezei csokorba mindig örömmel szedtem.

Szülőföld hívogat, az emlékek élnek,

gondolatban gyakran kis falumba érek.

Gyermekkor varázsa múltam egy darabja,

vadvirág koszorú illatozott hajamba`.

Lehunyom szemem, szüleim arcát látom,

dolgos két kezük ölelésére vágyom.

Langyos szellő kócolja, borzolja hajamat,

pipacsmező, madárdal hív, magam maradtam.

Labdarózsa ágán madárka trillázik,

harmat csillan szirmán, gyöngyszemként világít.

Ó, drága szülőföld, nem felejtlek téged,

ha tehetem, örömmel mindig hazatérek.

E drága földön útravalót kaptam,

szívem zugába, egy burokba bújtattam.

Az intő szavakat el nem felejtem,

köszönöm, hogy általa tipegő

gyermekből felnőtt lehettem.

Kanyargós utam mára már révbe ért,

az évek szállnak, nem felejtem, honnan indultam

s hova értem én. Szellővel száll üzenetem hozzád,

apró csodák, álmok, otthon kincsekre találok.

Ismerős utakon szeretett falumba vágyok.

Várnai Zseni

Vénasszonyok nyara

Talán egy kicsit magamról beszélek,

mikor szívem e fényért lelkesül,

végsõ sugára ez a nyár hevének,

mielõtt még az alkony rámterül.

Ez õszi nap a szõlõ érlelõje,

s piruló alma issza melegét,

e fénytõl várok én is új erõre,

magamba szívom forró delejét.

Fáradt szívem csókjától újraéled,

csontomig ér a gyógyító sugár,

talán bölcsebb ez õszbenyúló élet,

s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.

Horváth M. Zsuzsanna: Őszapó

Szürke, fázós, ködös éjjel

Őszanyó jön hűvös széllel.

Levéleső hull a fákról,

bíborszíne elvarázsol.

Ritka vendég Őszapó,

a kicsinyke szőrcsomó.

Ugrándozó, népes család

kertemben fészkel ma már.

Kalitkába sosem tenném,

bús énekét nem élvezném.

Fiókáit óvja, félti,

rovarokkal etetgeti.

Tollal bélelt fészekaljba`

puha szárnnyal betakarva.

Összebújva alszanak,

sötét az éj, hallgatag.

Ősz közelít, színes varázs,

palettája színkavalkád.

A természet oly csodás,

levélszínes álomvilág.

Ha valaki megkérdezne most, azt mondanád: elfáradtál.

Úgy érzed a világ összes fáradtsága a testeden, a lelkeden, az életeden. Fáradt vagy. Nem tudod, hogy meddig tudod magad tartani.

Hisz erről szólt az életed. Igaz?

A tartásról.

Tartottad a szavadat, ott voltál, ha kellettél, de tartottad a távolságot azoktól, akikben nem volt tartás. Tartottad a hátadat másokért és csak te tudod mekkora erő kellett, hogy egyenesen tartsd a fejed, amikor azt akarták, hogy lehajtsd. Tartottad a tempót, és bármennyire erőtlen voltál, tartottad azt is, akinek nem maradt semennyi. A karjaidban tartottad a kisbabád egész nap, közben otthon mindent te tartottál kézben. Eltartottad a családot. Nyitva tartottad másnap a szemed, mikor egész éjjel nem aludtál, de nyitva tartottad a lelkedet akkor is, mikor rég be kellett volna zárni.

De leginkább tartottad mindig magad, amikor nem volt más választásod, mint kitartani.

Tudod mit nem tartottál soha? Szünetet. Sosem tartottál egy pillanatot, ami csak rólad szól. Nem tartottál egy csendes lélek pihenőt.

Kérlek. Állj meg egy pillanatra. Csoda, hogy fáradt vagy? Állj meg és pihenj. Minden megvár.

Eddig mindig te tartottál valamit, vagy valakit. Most vegyél egy mély levegőt és hagyd, hogy téged tartson tenyerén az Isten.

Lőrinczi Emese

Ady Endre: Akarok!

Egy kemény rövidke szó

ebben benne van az egész életem!

E szó mögött sok, nehéz harc rejtőzik,

e szó miatt még sokat könnyezem.

De történjék bármi,

ha az egész világ fog ellenállni,

vagy ha egyedül is maradok

mindent legyőzve mégis AKAROK!

Kristina Calu - Játszótársak

Jössz-e velem csak úgy menni

Játszadozni, ténferegni?

Kérdezted, s hozzá kacsintottál

Fogtad kezem, s tüstént indultál

Nem akartam tiltakozni

Mégis illett volna megvárni

Hogy legalább válaszoljak

Tán nekem jobb lett volna a holnap

De te egy percet sem vártál

Kezedben kezemmel máris úton voltál

Önfeledt vidámsággal vezettél

Nem árultad el, mi az úti cél

Egyszer csak hirtelen megálltunk

Már volt egy sejtésem, hol vagyunk

Meglepett mosollyal rád néztem

Arcodról leolvastam, hogy jól értem

Jössz-e velem Életet játszani

Jót és rosszat együtt átélni?

Bánom is én, feleltem kacagva

S ugrottam azon nyomban a nyakadba

Régóta játsszuk már együtt az Életet

A legjobb játszótársat kaptam, kit lehet

Ha egyszer majd újra kell választanom

Akkor is te leszel az én játszópajtásom

Aranyosi Ervin: Életre álmodva!

Élni akarok,

dalolni bátran,

helyet találni

a zajló világban!

Megnyitva szívemet,

tisztábban élni,

elfásult tegnapom

jobbra cserélni!

Álmodott vágyaim

valóra váltva,

teremtve holnapom,

két lábon állva!

Szívemet megnyitva,

élőn szeretve,

jóérzést öntve

megfáradt szívekbe!

Élni akarok

csak derűsen, bátran,

helyemet meglelve,

egy boldog világban!

Akarnám, jobb legyen,

s tennék is róla,

s akkor az életem

a jóról szólna!

Álmodnám holnapom,

s tennék is érte,

kihúznám magamat,

s nem esnék térdre!

Lehetnék önmagam,

akivé váltam,

megkapnám álmaim,

amire vágytam!

Élni akarok,

szebb létbe vágyni,

amit még nem mertem,

mind kipróbálni!

Álmodva holnapot,

boldogan élnék,

elveszett perceket

újra cserélnék!

Töltekezés

Még néhány óra jóidőre...

Ne légy lusta! Ne légy dőre!

Készülj fel a télidőre,

Szánj pár percet napfürdőre!

Nyáridéző őszi mustra,

Ne hallgass másra! Nem vagy lusta!

Az irigység a restek jussa,

Legyints hát a sok butusra!

A macskasors, nem leányálom...

Az ellenségnek sem kívánom!

Pusztulkodni' napvilágon,

Eltűrni terhét, bármi áron...

Mert töltekezni, nehéz munka,

A jólét dolgát hátrahagyva!

Ám vállaljuk, mert ez a szakma,

Csak macsekokra van kiszabva...

Molty

Kristina Calu - Majd holnap

Majd holnap

Kidobok minden elhervadt virágot

Majd holnap

Elfogadom, hogy nem válthatom meg a világot

Majd holnap

Elsírom még megmaradt könnyeim

Majd holnap

Bánkódom a sors gonosz viccein

Majd holnap

Elengedem az összes dédelgetett álmot

Majd holnap

Már nem keresem a boldogságot

Majd holnap

Elhiszem, hogy nincsenek csodák

Majd holnap

Félelem nélkül nézem meg, mi van odaát

De most még ma van…

Kun Magdolna: Mikor nem lát senki...

Mikor nem lát senki, bizony, Én, is könnyezem.

Siratom az ifjúságom, régi életem,

s mindazt, mi a múltban megtörténhetett,

mert nekem a jó, s a rossz is sokat jelentett.

A rosszból tanultam, a jóból reményt nyertem.

Így minden kapott percet élhetővé tettem,

mert tudtam, egy nap majd minden múló perc,

megfizethetetlen értéket jelent.

Mikor elérjük, az idős kort vissza-vissza, nézünk,

mindazon időre mit egykoron megéltünk,

s mikor nem lát minket senki könnyet ejtünk érte,

tudván azt, hogy az életnek is hamarosan vége.

Minden egyes múló napból reményt nyerhetünk,

és esélyt is arra, hogy boldogok legyünk,

hiszen minden egyes múló napban lehet valami,

ami így idősen is képes célokat adni.

Aranyosi Ervin: Szeretet-magokat vetettem!

Szeretet-magokat vetettem,

és képzeld el, az mind kikelt!

Fénylő korong repült felettem,

a jóság álma szárnyra kelt!

Lám csak, a szívek ébredeztek,

érezték, ébred a csoda,

zarándokokként útra keltek,

s együtt indultak el oda…

Szólni akartam: – Álljatok meg,

el ne induljon senki sem,

hiszen a csodák földjén élünk,

én érzem, tudom, és hiszem!

Mi kaptuk ezt a gazdagságot,

csak másoknak fáj rá foga!

De ezt a földet birtokolni,

csak nemzetünknek van joga.

Szeretet-magokat vetettem,

hát ébredjetek magyarok,

a jövő itt él lelketekben,

s hozzá hűséges maradok!

Foggal, körömmel védem népem,

s ígérem nekik, van jövőnk,

csak tegyük a dolgunkat szépen,

s legyen hozzá elég erőnk!

Évszázadok mocskát lemosni,

csak tiszta szívvel van esély,

ne engedd magad eltaposni,

s tegyél azért, hogy szebben élj!

Teremtsd meg az utókornak

módját, boldog hogy legyen,

hogy fénylő Kánaán viruljon,

itt, ezen a szent helyen!

Reményik Sándor : Mi mindíg búcsuzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el,

Minden szótól, amit kimond a szánk,

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtől, mely fájt és égetett,

Minden képtől, mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,

A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.

Hidegen hagy az elhagyott táj, –

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

És mégis mondom néktek:

Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Este volt s a nyári égről

Rohanó, tüzes vágyak estek belém,

Mikor a bőrünk össze-összeért,

Egész életemmel ott éltem én,

Azon a kicsi, darabka helyen,

Ahol a bőrünk,

A bőrünk összeért.

"A legnehezebb dolog ma (szerintem), embernek maradni minden körülmény között.

Úgy, hogy közben folyamatosan zúdul ránk a rosszindulat, az irigység, az elfojtott frusztrációk egész sorozata.

Őrült nehéz kedvesnek lenni, miközben a tisztelet leghalványabb porfoszlányát sem mutatják felénk. Megmaradni jó embernek és értékeket képviselni úgy, hogy most tényleg ők jönnek, a rútak és a tehetségtelenek.

Őszintének lenni, mikor emberek egész életeket hazudnak el, olykor még önmaguknak is.

Nagyon fárasztó folyamatosan védekezni, olyan támadások ellen, amiket nem mi magunk generáltunk.

Önbizalmat verni magunkba, még mások minden igyekezetükkel próbálják eltiporni azt.

Átkozottul nehéz ma embernek maradni.

Nem magunkra venni mások szemetét és hinni abban, hogy ez a jó út.

A jó úton maradni, akkor is, ha látjuk, hogy a másikon sokkal könnyebb.

Mert azon a másikon csak ítélkezni kell. Csak hazudni kell. Ártani és rombolni. Belekötni, kifigurázni. Játszmázni és kétszínűsködni. Köpködni és egót fényezni.

Mégis hinni akarom, hogy valódi eredményeket csak azon az úton lehet elérni, amelyik nem a másoknak szánt ártásokkal van kikövezve."

(Horváth Szilvia - Lélekhatár

Reviczky Gyula: Imakönyvem

Aranykötésü imakönyvet

Hagyott rám örökül anyám,

Kis Jézus ingben, glóriában

Van a könyv első oldalán.

Sok év előtt egyik sarokba

Beírta jó anyám nevét,

Lehajtom a betűkre főmet,

Hogy fölidézzem szellemét.

Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer

Fehér ruhában láttam őt.

Tavasz volt ép', a kedves ákácz

Virágozott a ház előtt.

A lemenő nap fénysugára

Reszketett ajkán, zárt szemén.

Apám ott állt a ravatalnál

És velem együtt sírt szegény.

Hogy elmosódtak a betűk! Mily

Sárgák s kopottak e lapok.

Rég' volt, midőn ez imakönyvből

Még az anyám imádkozott.

Kék selyemszállal összekötve

Van itt hajambul egy kevés.

Aranyos fürtyeimhez akkor

Nem illett még a szenvedés.

Irott imádság töredéke

Mellett van az anyám haja,

Emitt egy szentnek vézna képe

S egy régi, halvány Mária.

Elnézem... Épen így viselt meg

A sors azóta engemet.

Sokszor szeretnék sírni, hogyha

Nem szégyelném a könnyeket.

Az Ur imádságát ütöm fel

(Kisérőm a nehéz uton)

S vigasztalást vegyít a kínhoz

A te imád, óh Jézusom!

Imádság kell a szenvedőnek,

Akit a sors árván hagyott.

Úristen, én nem zúgolódom:

Legyen a te akaratod.

Föl nem panaszlom a világnak,

Csak szellemednek, jó anyám,

Milyen kopár volt ifjuságom,

S hogy mennyi bánat szállt reám.

Türtem, reméltem, megalázva

Idegenek közt éltem én;

De azt a régi imakönyvet

S emléked szentül őrizém.

,,Míg sétálok, rám mosolyogsz, ősz. Rám mosolyogsz a

sarkon a gesztenyeárus síró tűzparazsából,

rám mosolyogsz az esőből; és ha megállok a hídon:

ellocsogod, minden titkod kibeszéled a szürkés-

sárga habokból; és a szelekből hogyha fülembe

súgsz nagy pajkosan illetlen szavakat, ugye, akkor

el ne csodálkozzál, amikor zavaromban az arcom

is kipirul tőlük. - S ha a Fellegvárra fölérek:

sárgálló levelek tömegét küldöd föl utánam,

mik titkos szövegét mikívülünk senki sem érti.

Sok leveledre, ha későn is, de küldöm a választ.

Halld meg hát: szeretem bágyadt meleged ragyogását,

mely a nyári remények dús kiteljesedését

hozza magával; és szeretem hűvös nyugalommal

elvánszorgó napjaidat, mert széllel-esővel

késztik az embereket, hogy egy kissé melegebben

nézzenek egymásra; szeretem, ha a ködsüvegekkel

ellátott havasokra telepszel, s nézed a távolt:

van vajon-é sok időd még itten időzni minálunk:

jő-e a tél már, és elkerget, s hóborította

országában átveszi-é az uralmat, avagy még

hagyja, hogy elkészítsd egy évre előre lakásod:

béleljed bíbor szőlőkkel, aranysugarakkal...,,

ŐSZI SÉTA

SZILÁGYI DOMOKOS

Sárhelyi Erika: Az én csendem

Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye,

vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,

hideg és kőkemény, mint késben a szándék,

legforróbb szavad is megdermedt ajándék.

Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,

s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,

szívós és kitartó, akár földben a mag,

gyökeret ereszt, mint a felszított harag.

De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,

mint éjben a neszek, mint ringató mesék,

végtelen és áldott, mint templomok csendje,

mintha némák lelke együtt énekelne.

Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,

mikor az égre az első fény fellobog,

s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,

hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.

Áprily Lajos

Az őszre várj

Nyáron ne járj az erdőn. Őszre várj,

mikor fel nem verik turista-szók,

arany ruhába öltözik a táj

s a magasból megjő a halk pirók.

Szél jár feletted, hosszú sóhajú,

bágyadt sugár becézi vén szíved,

s a bronz erdő, a Tizian-hajú,

füledbe súgja: Most vagyok tied.

Őszirózsa

Fehéren és lilán búsong a kert mélyén,

Mint esküvő előtt elhagyott ara.

Szegény őszirózsa, tavaszt sohse látott,

Az őszirózsának ősz a nyara.

A télnek csontkeze ott setteng körötte,

Ökörnyál hurkolja, mint ezüst bilincs.

Holnap a tél, s a szél ront rá, hogy letörje,

Az őszirózsának még csak ősze sincs.

Falu Tamás

Ady Endre: Add nekem a szemeidet

Add nekem a te szemeidet,

Hogy vénülő arcomba ássam,

Hogy én magam pompásnak lássam.

Add nekem a te szemeidet,

Kék látásod, mely mindig épít,

Mindig irgalmaz, mindig szépít.

Add nekem a te szemeidet,

Amelyek ölnek, égnek, vágynak,

Amelyek engem szépnek látnak.

Add nekem a te szemeidet.

Magam szeretem, ha szeretlek

S irigye vagyok a szemednek.

Zelk Zoltán : Őszi mese

Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.

– Miért nem hintázol velem? – kérdezte a szellőcske.

– Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!

A falevél erre sírva fakadt.

– Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!

A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.

Nem baj, ha meghalok – gondolta – úgysem ér már semmit az életem.

De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:

– Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?

De a falevél bizony nem tudta.

Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.

– Ott van a kismadár – ujjongott a falevél, – akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!

Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.

– Menjünk utánuk-könyörgött a falevél.

A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.

– Most már boldog vagyok – sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.

Október

Sokáig vártalak, messze mentem.

A magány útjai közt eltévedtem.

Most megállok egy pillanatra,

Hagyom, hogy utam ősz takarja.

Míly fáradtak a vén park sóhajai,

Mindenhol hörgő leveleket hallani.

Elaludt a nyár, ne ébresszük fel,

Napkorong sem izzik szerelemmel.

[Nemes Andrea]

Aranyosi Ervin: Őszi bú

Hull a fákról a sok levél,

már mind halott, már egy sem él,

és mégis őrzik a nyarat,

emléke így örök marad!

Befogadja őket a föld,

s mi nyáron zölden tündökölt,

most rozsda ette, léttelen,

és földre hullni kénytelen!

Hol fenn, hol lent, a lét forog,

és változnak az évszakok,

mi is tán velük változunk,

jó, vagy épp rossz kedvet hozunk!

Ágainkról, mint levelek,

szívünk reménye lepereg.

bennünk is csupasz ág marad,

s nem vár dalolni madarat.

Hull a fákról a sok levél,

tavasz, a nyár még bennem él!

Azért is hinni akarok!

Beérhetnek még a magok,

beérhet még a szeretet,

amit megosztok teveled,

s talán tavaszba átviszed,

ha jövőt remél szép szíved!

Várnai Zseni – Fáradt a szívem

Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,

Csak jó úgy hosszan ülni a napon,

Nézni a fákat, és nézni az eget,

A messziről kéklő nagy hegyeket,

És lesni a fájó csöndet itt belül,

Amint a könnyhúrokon hegedül.

Hallgatni: ver-e még dalt a szívem,

Meghalt talán, vagy alszik, pihen?

Vagy, mint a hernyót gubózza selyem,

Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen?

Tud-e még sírni, könnye van-e még?

Sikoltani tud-e, ha kínok-kínja ég,

Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek,

Ha zúg fölötte vészes förgeteg?

S altatónótát, zengőt, édeset,

Dalol-e majd, ha elterül az est,

S a kisfiú álommesére vár,

Mely aranykertből aranyszárnyon száll,

Át a nagy, fénylő mesetengeren,

A fáradt, csöndes szívemet lesem.

Aranyosi Ervin: Merengés az őszben

Még néhány kedveset mosolyog ránk a Nap,

amíg mosolyogni még ereje marad.

Gyakran, szégyenlősen felhők mögé bújik,

s tán ott is maradna a zord télen túlig.

Mikor látjuk arcát, szívünk átmelegszik,

s akkor ébredünk rá, hogy mennyire tetszik,

ha éltető fényét szórja a világra,

mikor levelet fest bokorra, faágra.

A szeretet fénye árad ránk felőle,

s jobb, ha a szívünkbe elteszünk belőle,

hiszen a jeges szív könnyebben felenged,

ha a napsugárral másik szív melenget.

Szél jön, s erőszakkal tépkedi a fákat,

jeges kezeivel simít minden ágat,

didergő levelek bele is pirulnak,

ahogy hideg kezek a testükhöz nyúlnak.

Megborzong némelyik, de mind útra készül,

általuk a vén ősz színarannyá szépül.

Levelek felszállnak, pillangókká vállnak,

majd a szél dalára, körben táncot járnak.

Gyönyörködünk benne, az ember csak ámul,

csodás színkavalkád, ami elénk tárul.

De nem haldoklás ez, csak az élet része,

s tavasszal megújul a világ egésze.

Addig, itt az idő, lelkünknek pihenni,

kicsit begubózni, pillangóvá lenni,

mire jön a tavasz a csodás kikelet,

újra táncra keljek, szeretettel veled.

Még néhány kedveset mosolyog ránk a Nap,

s érezteti velünk, hogy az idő szalad.

Ám itt van az idő, le kell hogy lassuljunk,

hogy jövőt teremtő merengésbe hulljunk.

Kaffka Margit: Nem hiszek

Egy fáradt pille ringott haldokolva

Tarlott gallyon, barnás levél alatt.

Sápadt falombok halovány árnyéka

Remegve űzött őszi sugarat.

Nagyon szomorú mese volt az élet.

A fán már útrakészült száz madár.

És mind nekem csacsogta búcsúzóra,

Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.

Bealkonyúlt keserves sóhajomra,

És csillagkönnyel lett tele az ég.

Azon az éjen álmok látogattak,

Oly teli fénnyel, mint tán soha még.

Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,

Mégis egész tündérország befért.

- És álmodtam merész, nagy boldogságrul,

Álmodtam nagy, boldogságos mesét.

Álmodtam én már sokszor égiszépet

És mindig fájó szívvel ébredék.

Elég! Álmodni nem akarok többet,

Se húnyt reményeket siratni még.

Tudom: jő majd a józan, szürke reggel

És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.

Jöhetne már maga a boldogság is,

Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.

Juhász Gyula:

OKTÓBER

A fény arannyal öntözi még

a szőke akác levelét,

de ez a fény - megérzem én -

már októberi fény.

Az alkony lila fátyla alatt

tarka tehenek hada halad,

vígan elbődül, hisz haza tart,

de ez már őszi csapat.

A kertben tarkán égő színek,

virágok: dúsan vérző szívek,

rajtuk az este harmata ring,

de ez már őszi pompa mind.

Fényt, krizantémet, dalt, harmatot

lelkemben vígan elringatok;

megszépül lassan, ami rég volt,

de ez már októberi égbolt!

Babits Mihály : Őszi csengő

A drótcsengő a parkban

megszólal lágyan, halkan,

mert rázza az őszi szél;

zöld fönn a kapubálvány,

de sárgul, hulldogálván

fáról a gyenge levél.

A drótcsengő a szélbe

oly szomorún zenél be

s a szívnek bánata kél.

Fenn zöld a kapu rácsa,

de zörg az év harácsa

a földön: őszi levél.

S a csengő csengve mindég

mert rázza durva vendég,

hivatlan északi szél,

bejő a zárt kapún át,

s hordozva hosszu gúnyát

söpörget, sárga levél.

Kristina Calu - Könyvek

Néha nem vágyom másra

Csak egy jó könyv társaságára

Lapozni, érezni, kezemben tartani

Varázsos lapjain messze kalandozni

Szobámban fekve hegyeket mászni

Másokért hősiesen harcba szállni

Kilőtt golyók elől megmenekülni

Felhők fölött szabadon, messzire repülni

Drukkolni a lánynak, hogy jól döntsön

Izgulni a fiúért, ne várjon rá börtön

Siratni azt, kit megszerettünk

S az író egyszer csak elvette tőlünk

Nevetni a bolond baklövéseken

Fanyar humorral megírt jeleneteken

Várni, hogy a gonosz büntetést kapjon

A jó pedig végre megnyugodhasson

Úgy az igazi, ha boldogság a vége

Ha mégsem, akkor is mondhassam, megérte

Nem baj, ha utána kicsit még könnyezem

Én a könyvekben ezt is ugyanúgy szeretem