A szívbemarkoló plátói szerelem. Ki hogyan élte meg, vészelte át? :o) (beszélgetős fórum)

"3, Gyűlölet, hibáztatás, tudatos védekezés, elzárkózás korszaka

-Remény szándékos meggyilkolása, felőrlése magamban, mint önvédelmi reakció "

Ez következik?Várom.

Ez az első színvallás végső soron fordulópontnak tekinthető, hiszen az elszállt álomvilágból hirtelen mély depresszióba süllyedtem. Már itt is a "legyünk barátok" című melodrámát kaptam az arcomba. Az akkori gyerekes felfogásommal nem is igazán törődtem ennek a jelentésével, csak egy dolgot fogtam fel belőle: elutasítottak. A mennyországból túl hamar zuhantam alá a poklokra ahhoz hogy ennél szélesebb látószögben nézzem a dolgot. Sőt azt kell hogy mondjam így utólag, hogy a lehető legrosszabb hatást váltotta ez ki belőlem. Ez az elutasítási forma elég erős ahhoz hogy az ember önbecsülését ripityára törje, de nem elég erős ahhoz, hogy a reményt az ember lelkének mélyén végleg megölje.

2,így jött az elfojtott remény fázisa, az állandó beképzelt "mintha játék". Persze "nem" reménykedek, de mintha úgy nézett volna rám, mintha féltékennyé akarna tenni, mintha jelet küldene nekem... ami persze mind csak az agyam kivetítései voltak. És közben nagyon kemény mélypontokat éltem meg a depressziómban. Tudtam hol lakik, és egy éjszaka pl végig arról álmodtam hogy oda tartok, el akarok jutni arra a mitikus helyre, mintha az az Olimposz csúcsa lenne. Arra emlékszem hogy olyan sötét benyomások voltak bennem, hogy nagyon durva élmény volt felébredni abból az álomból. A túlélés már csak "Miért ne?" alapon működött bennem.

Egy nap aztán összejött egy fiúval, és az együttléteket részben ott tartották az osztályteremben. Persze az agyam még mindig próbált behülyíteni azzal hogy "úgy" nézett rám miközben a másik fiút ölelte, hogy biztos féltékennyé akar tenni, de ez már nem működött sokáig. Elérkeztem az első öntudatra ébredés pontjára. Egyszer csak ráébredtem hogy ez a dolog nem úgy működik ahogy az agyszétcsesző szappanoperákban. Meg kell védenem magam, meg kell védenem a tudatomat, küzdenem kell a túlélésért. Ekkor kezdtem tudatos szintre emelni "önmagam megvédését", és elméleteket kidolgozni a fejemben erről. Tulajdonképpen hálás lehetek az "aktuális" srácnak, hiszen nélküle talán ez meg sem történt volna, és tovább elmerülve maradtam volna a szenvedésben. Hálás is vagyok neki, ma már semmi haragot nem táplálok iránta.

Akkor hogyan is vegyem fel a harcot az érzéseim ellen? Azt hallottam hogy ha az emberek megismerik egymást hamar meg lehet utáni a másikat, és eszembe jutott az a korábbi barátság ajánlat. Tehát azt okoskodtam ki, hogy belemegyek a barátságba, csak azért hogy megismerjem, és így megutálhassam őt.

3, így érkeztem a 3-as sorszámmal jelölt fázisba.

Folyt. köv. ...

"mezítláb","sáros a lábam"

Hát persze hogy erről is bevillant valami, pedig abszolút semmi köze nincs ahhoz amit írtál. Egy szép emlék egy osztálykirándulásról, még az elején, amikor már sarjadzott bennem ez a rémálomnak nevezhető kis mini "univerzum", de még minden olyan szép és reményteljes volt. Nyár, színek, szagok... hmmm. De nem akarok nagyon belemenni a történeti részletekbe, mert ebben a kontextusban nem akarom felismerhetővé tenni magam. Az mélyebb dolog alapján úgyse ismerne fel senki :) Vagy inkább :(

Öntudatra ébredés

Igen, ez nagyon frenetikus élmény. "Korszakok" közötti határvonalat jelenti.Ezek nálam:

-1,napsütés,tavasz, és zabolátlan remény

-Első színvallás

-2,Elfojtott remény

-Első öntudatra ébredés, remény tudatosulása

-3,Gyűlölet, hibáztatás, tudatos védekezés, elzárkózás korszaka

-Remény szándékos meggyilkolása, felőrlése magamban, mint önvédelmi reakció

-4, Totális harag elfojtás korszaka

-Második színvallás, szembenézés az igazsággal, Második öntudatra ébredés

-5, Megbánás, bűntudat korszaka

Várható még:

-Elengedés

-6, Boldog élet korszaka :)

És akkor most részletesen ameddig jutok vele:

1,A kezdetek:

Hát nem egy első látásra dolog volt, lassan indult be de annál mélyebbre érkezett. Eleinte csak olyan furcsa volt, olyan szokatlan. Nem láttam még előtte hozzá hasonlót. Aztán láttam hogy a többiekkel hogy viselkedik, hogy mennyire kedves, hogy milyen édesen tud szeretni, milyen játékos, milyen vidám, milyen jó indulatú. Aztán az a bizonyos osztálykirándulás. Utána szóba került, hogy valamelyik lány szerelmes belém, hát persze hogy rögtön őrá gondoltam, és ez elvetette bennem a remény átkos csíráját. Innentől már visszafordíthatatlan volt a folyamat. így telt el sok-sok idő hogy csendben reménykedtem, de nem mertem lépni. Ezalatt az idő alatt, hihetetlen módon megerősödtek bennem az érzelmek, mert ez a dolog önmagát gerjesztette, és szinte állandóan erre gondoltam. Aztán persze annyira hibáztattam már magam, hogy csak miattam nem történik semmi, hogy végül megejtettem az első színvallást. Mindezt az akkori gyerekes stílusomhoz híven, eleinte magamat fel nem vállalva, névtelenül.

Folyt. köv. ...

Persze nem tudsz személyes üzenetet olvasni. Leesett.íme:

[link]

Szerintem itt van ennek a helye.

Remélem ezt az üzenetet azért látod. :)

Ha nem tudod rendesen leírni hogy mi a baj, akkor szerintem inkább az oldal üzemeltetőit kérdezd. Ők tudják hogy mi "szokott" a probléma lenni, és akár nulla információból is kikövetkeztetni hogy mit akarsz mondani.

Portállal kapcsolatos témák, ott keress egy erre alkalmas topikot. Vagy írj nekem személyes üzenetet, mellékelve a probléma részletes leírását, mivel nem vagyok belsős. Egy ilyen dolognak nagyon sok vonatkozása lehet és még több oka.

A félelemről annyit,hogy egy börtönben élek, kívülről szép,tökéletes, de belülről egy rothadt "almában" lakom.Ezt persze szinte senki nem látja, hogy egy agresszív barommal élek. Tőle félek.Tudod, mikor eltelik sok év és rájössz, hogy mekkora idióta voltál!Amikor így kitisztul minden és összerakod a képeket.Na az a döbbenet, és azóta csak kattog az agyam, hogyan hagytam magam beszabályozni ennyi időn keresztül, mert én is elhittem hogy ő több nálam.Pedig már látom, hogy olyan , de olyan felszínes és önző és persze durva.

És persze ott van még hogy annyira vágyom valaki után , hogy elkezdek remegni ha meghallom a hangját a telefonba,vagy úgy elkap a vágy az én kedvesem után hogy mezítláb is utána mennék.És ő már nem csak plátói, én megléptem azt amit már rég meg kellett volna.Megmondtam neki.De nem lehetek az övé, még "sáros a lábam".

És most arról, hogy ha az ember felismeri saját sötét mivoltját, már nem is olyan félelmetes, szembe lehet röhögni magunkat.Nem vagyok egy félős típus, inkább harcos , a munkámban a legtöbb dologban. Csak épp a magánéletben hagytam magam megtörni évekig.Alárendelt voltam és elfogadtam.Csak hát az öntudat fura dolog, előbb utóbb felszínre tör.

Szóval elég nehéz dolgokon mentem keresztül, hogy tudjam mitől is kell tartani.A gondolataidtól semmiképp. Hát csak hajrá!Ahogy jön és amit kivált tessék megírni, megosztani velünk.

üdv. Anita

Ja és még valami, ismerem az ilyen típusú lányokat, akik állandóan vibrálnak, valakit nagyon idegesít, viszont van akit meg izgat:))))ez így van jól... csak a lány tudja ezt kezelni

Remélem nem keltek benned félelmet, kicsit nyersen fogalmaztam, megragadtam a hirtelen feltörő emlékeket.

Csak arról van szó, hogy azt hogy rám ilyen mély benyomást tesz, kivetítettem arra, hogy másokra is ilyet tesz(ami nem igaz). És amikor másokkal volt ilyen "bájos", akkor féltékeny voltam, és ROSSZ-nak tartottam hogy így használja az "erejét", de szexisen ROSSZ-nak. Ez olyan meghasonlásféle, hogy elfogadod hogy a gonosz az jobb, mert ő képes emberi kapcsolatokat teremteni, és minden más mit sem ér , és mélyen hiszel is ebben.

Sajnálattal hallom hogy félsz. De mitől? Remélem az olyan megszállott agyalágyultaktól mint én. :)

vidám, mosolygós, feltűnő, harsány

Most ehhez add hozzá, hogy szerelmes vagy az illetőbe, és egy osztályba jártok, tehát szinte a nap összes éber óráját vele töltöd, reggelente látod amint más fiúkat üdvözlésként puszilgat. Az órákon egy percre nem tud úgy meglenni hogy ne adjon ki valami zajt magából. Hol beszél, hol vihog, hol lélegzik. Nekem meg jó a hallásom, és ez nagyon nem jött jól. Próbáltam hogy bedugaszolom a fülem, de nem igazán vált be, mert más dolgokat meg hallanom kell. Tehát zavart, de nem úgy zavart mint másokat, hanem úgy hogy legszívesebben ott helyben megzabáltam volna, mint egy "szeretet bögöly" ami állandóan szurkálja a nyakad, vagy valami "szeretet elektrosokk" villám ami öt percenként beléd csap. Mások persze nem értették volna hogy miért "zavar", hogy miért gyűlölöm ennyire, még ő maga sem értette meg, és talán nem is fogja soha. Úgy gyűlöltem őt, hogy felsőbbrendűnek tartottam magamnál. Úgy éreztem, hogy ő a jövő. Azt kívántam bár minden ember olyan lenne mint ő, akkor tökéletes lenne a világ. Az olyanok mint én meg szemétre valók. Nem tudom ezt leírni, eléggé szélsőséges ön diszkriminatív(így mondják ezt elegánsan) világszemléletem volt. És a lelkem mélyén ez talán ma is ott van. És mind ezt miért? Mert ő jobb nálam, ő ki tudja vívni az emberek szeretetét a puszta személyiségével(vidám, mosolygós, feltűnő, harsány). A szerelem érzése teljesen összeolvadt az irigységgel. Persze nem fogtam fel, hogy csak rám van ez ilyen mély hatással. A többiek nem is értették volna hogy mi a bajom, talán most sem teljesen érthető.

Ez most kikívánkozott belőlem, vigyázz ezzel a palásttal, mert nagyot tud ütni. :)

Na mondanék erre valamit!Mármint az ismerkedéshez.

Én alapjáraton nagyon vidám, mosolygós, sőt inkább feltűnő vagyok.Naaaaaa nem a külsőm miatt, nem vagyok szőke playmate, inkább harsány a stílusom. Na ezt csak azért mondom, mert ezzel csak a félelmem palástolom, hogy meg ne lássák az igazi énem.Azt a meggyötört nőt aki alig kap néha levegőt a félelemtől.De ezt más nem látja.És nem is fogja.

Arra akarok kilyukadni, hogy te itt levetkőzöl előttünk,a lelked. És ez jó.Ledobod az agyi korlátaid és bummm olyat hozol ki belőle amit más meg nem tud, vagy nem is jutna eszébe, nem látná át. Mondom abba ne hagyd!És az ismerkedéshez vissza, lesz nő aki ezt meglátja Benned, csak hát a valós életbe is át kell ezt ültetni.Meg amúgy is itt a tavasz a csajok megbolondulnak és vágynak egy rendes srácra.Csak hát túl sok hal van abban a bizonyos nagy vízben.És te nem is egy nagy horgász típus vagy:)úgy sejtem.

Hát azt nem hiszem, hogy olyan lenne mint képzeled. Biztos zavarban lennék, és nem tudnék úgy ellazulni, hogy ilyen összetett gondolatok megfogalmazódjanak bennem. Sajnos van még mit fejlődnöm ezen a téren.

Sokat jelent nekem hogy ezt írod, már csak elvi szempontból is. Ráfér az önbizalmamra a fejlesztés. Elvi szempontból, tehát nem miattad.

A naplóim között megtalálod a pua olvasónaplót. Ez mutatja be a másik oldalamat. A tényleges továbblépéshez, valahogy el kéne kezdenem ismerkedni is. Szerintem ennek bőven itt lenne az ideje.

Apám! De meginnék veled egy kávét, de csak barátilag mert először is szerelmes vagyok, másodszor meg kész káosz az életem.

De te nagyon jó összefüggéseket írsz.Tanulok tőled, komolyan. Abba ne hagyd a filozofálgatást!

vevő vagyok rá:)

Két filozófiailag számomra igen csak vitatható kérdést is felhoztál. A felelősséget, és az akaratlagosságot. Ebből a felelősség számomra igen csak érzékeny terület, hiszen a konkrét szituációból adódóan magamat hibáztatom mindenért. A vicc az egészben az, hogy egy olyan dolog elveszítéséért/eldobásáért hibáztatom magam amelyre irányuló motivációm mondvacsinált, képlékeny, így nem is létezik.

Ha az "űrben" lebegünk súlytalan állapotban, csak úgy tudjuk megváltoztatni a mozgás állapotunkat, ha érintkezésbe kerülünk "más" dolgokkal.(Ebbe azt is beleértve, hogy az a "más" dolog származhat belőlünk is.) A kép itt arra akar vonatkozni, hogy ahhoz hogy változtassunk valamin kell egy biztos kapaszkodási pont, amihez képest változunk. Ilyen a férfi-nő barátság, és a motiváció esete. Ez akkor lehetséges, ha az eredeti motiváció, mindennek a gyökere képes függetlenné válni a "szexualitástól". Ehhez kell neki egy biztos kapaszkodó, olyan ami ténylegesen, és eredendően független. Nem érte független, nem nélküle független, és semmi más a "függetlenségnek" mondvacsinált formája nem igaz rá. Ilyen motiváció mondjuk ki NEM TALÁLHATÓ az én esetemben.

Nézzük kicsit az akaratlagosságot. Ezekről a fogalmakról regényt tudnék írni, de maradjunk csak a novellánál.

Ez az egész egy végtelennek tűnő ciklus nálam. Kezdődig azzal, hogy vagyok valahol térben és időben, és egyszer csak, valamilyen a környezetből érkező inger hatására felszakad bennem valami emlék. Eleinte csak egy gondolatok nélküli érzelmi benyomás. Ez ugye elég kellemetlen, mert csak azt érzem hogy valami nincs rendben, de nem tudom hogy mi az. Igazából nem tudom megérteni, meghatározni hogy mi a bajom. Ekkor hogy ezt az állapotot felszámoljam, elkezdek "nevet adni" az érzéseknek. így szép lassan gondolatokká alakulnak. Ezek ezek a gondolatok azonban egy olyan szellemi térben működnek, ahol minden fogalom képlékeny, indefinit, bármibe bele lehet magyarázni bármit. Egy darabig elkínlódok itt, és jár az agyam mint a mókuskerék. Aztán szépen lassan elkezdek, logikus, következetes gondolatokat építeni, és ezekkel felszámolom az állapotot. Ezeket a logikus lépéseket szoktam leírni nektek elsősorban. Ezt sem akaratlagosan csinálom, de már úgy hozzászoktam, hogy automatikusan működik, mint az immunrendszer. Aztán minden kezdődik előröl, körforgásban vagyok.

Nehéz erre bármiféle kritikát írni - a "nagy kritikusnak":) -, mert nem vagy hibáztatható ezért. Egyébként meg eddig talán épp te voltál az, aki a legjobb tanácsokat tudta nekünk adni, s a leghasznosabb pofonokat. Ahogy írtad régebben, valahogyan most is azt kéne tenned, hogy nem csak mások gondolatait téríted helyes útra, hanem a sajátjaidat is. Persze, értem én, hogy nem akarattal gondolsz így erre az egészre, éppen ezért nehéz bármiféle jogos dolgot írni erre.

De úgy látszik, mostanság mindenkit kísért a múltja. Én már éppen kijöttem ebből a bizonytalan szerelmi dologból, amit még december elején írtam le jó nagy monológban, s ráadásul éppen jól jött az, hogy szerelmem tárgyától én magam váltam el hosszú időre, s ő is ezt tette: hideg, merev mondatokkal beszélt velem. Aztán egy nap hirtelen feljön MSN-re, rám ír, közli, hogy miattam jött fel, majd azt a gyönyörű tavalyt felidézve ugyanolyan közvetlenséggel beszélt velem, mint régen. No komment.

Köszönöm.

Az a jobbik oldalam amikor magamról írok, és nem éppen kioktatok másokat. Ilyenkor szegény oldwolf jut eszembe, pár oldallal lejjebb. Ha nem ment volna el, és látná hogy mi lett ebből a fórumból! Hát nem az amire ő gondolt. Értelmes dolgokról beszélgetünk, és senki nem érzi kisebbségben magát.

Sokat számít nekem, hogy leírhatom ezeket a dolgokat valakiknek, és állok elébe bármilyen segítő szándékú kritikának.

"A plátói szerelem, inkább lelki szerelem, fizikai vágyak ebteljesülése nélkül"

Ez az "ebteljesülése" teljesen jogos! :)

Csupán kiegészítésként hadd idézzek Zizek-től:

"Az első csapda, amelyet a lovagi szerelem kapcsán el kell kerülnünk, az a tévképzet, hogy szublimációval: a Hölgy fennkölt tárggyá magasztosításával állunk szemben; itt rendszerint a spiritualizációt szokták felhozni, a nyers szexuális vágy tárgyáról való átváltást az emelkedett spirituális sóvárgásra – a Hölgyet ily módon a vallásos eksztázis magasabb szférájába vezető spirituális vezetőként látva, valahogy úgy, ahogyan Dante Beatricéjét szokás értelmezni. Ezzel a felfogással szemben Lacan olyan vonásokat hangsúlyoz, amelyek rácáfolnak az efféle spiritualizációra: igaz ugyan, hogy a lovagi szerelem Hölgye elveszíti konkrét vonásait, és elvont eszményként szólíttatik meg, úgyhogy „az írók megjegyzik: mintha minden költő ugyanazt a személyt szólítaná meg... Ebben a költői erőtérben a női objektum minden valóságos tartalomtól megfosztatik”. A Hölgy eme absztrakt jellegének azonban semmi köze a spirituális megtisztításhoz; sokkal inkább olyan absztrakció irányába mutat, amely egy hideg, távolságtartó, embertelen partnerhez illik – a Hölgy semmiféle értelemben nem meleg, együtt érző, megértő embertárs. " (Tehát hogy a Hölgy maga egy tárgy, tárgyiasított, nem egy szubjektív személy)

Olyan szépen tudsz írni, gazdag a szókincsed.És még a mondanivalója is érdekes:)

Csak szomorú.

Helyzetjelentés:

Már megint kezdtem abban a fázisba kerülni, hogy nem gondolok minden nap rá, kezdett feltöltődni az "üresjárat" hétköznapi dolgokkal. Ez még azonban eléggé instabil állapot, könnyű visszaesni. Hát persze hogy kellett történnie valami felkavaró dolognak. Az egyik kurzuson egyszer csak olvasásból felfigyeltem egy lányra aki a közelembe ült, és abból a nézetből hátborzongatóan vérfagyasztóan hasonlított a delikvensre. Egy pillanatra azt hittem hogy tényleg Ő az. Egy kicsit a motorikus viselkedése is hasonlít rá. Hát mit mondjak, "kicsit" megváltoztatta a tudatállapotom. Következő alkalommal még annyit fokozódott a helyzet, hogy láttam egy fiúval is nyalakodni. Na de miért lenne ez baj?! Hiszen ő nem Ő! Tragikomikus az egész, mint valami szürreális álom, önmagam paródiájának érzem magam. Ez egy vicc! Volt bemutatkozás, így megtudtam a nevét. Megnéztem iwiw-en a fotóalbumát. Hát ott egyáltalán nem hasonlított rá. Ez azt jelenti hogy csak az agyam szórakozik velem, rámentek a feromonok, vagy mi.

Életem végéig üldözni fognak ezek a hasonmások??! Csak !kicsit! élénk az asszociációs bázisom!

Valahol minden plátói szerelmesben él a remény, még akkor is, ha tudatban már lezárta ezt az egészet(: Én tudatban már egyáltalán nem reménykedem, a lelkem mélyén viszont még emlékszem azokra a szép időkre, mikor boldog voltam még plátói szerelmesen is, s hiába nem jöttünk össze, élveztem a társaságát. Most hogy eltávolodtam tőle, újra meg újra felidéződik bennem a szép régmúlt, s nem tudom, okoljam-e magam miatta hogy direkt eltávolodtam tőle és ezáltal megromlott a kapcsolatunk, vagy pedig örüljek hogy most legalább nem gondolok rá minden órában.

Nem is a plátói szerelem hiányzik nekem. Hanem az a szép, még barátias kapcsolat ahol egyszerűen jül éreztem magam. Most mindkettőt elveszítettem, feladtam ezt a barátias kapcsolatot csak azért, hogy ne ácsingózzak utána minden egyes nap mindne egyes óráiban. Be kell vallani, hatásos, csak nem 100%osan.

Szia!

Nagyon-nagyon ismerős az érzés (vagyis hát inkább ismerős volt). A "valószínűleg soha többé nem találkozunkra" viszont azt tudom mondnai, hogy valahol hatásos. Iszonyatosan fájdalmas és intenzív, de hatásos. Én több mint egy évig vergődtem egy ilyen szerelemben, és talán valahol még mindig vergődöm, de csak is azért, mert újra és újra felbukkan az illető, ráadásul a fájdalmat hozza, mert régen sokkal de sokkal jobb volt a kapcsolatunk, és a megromlásért csakis önmagamat okolhatom. No szóval, arra akartam kitérni csak, hogy ha nem fogod látni, egy idő után le fognak benned ülepedni az érzések, nem lesz mi felkavarja őket, legalábbis egy idő után bizts hogy nem. Így hogy benne vagy a dologban, valóban nehéz belátni, én sem látnám be ahelyedben, de ha utólag visszatekintesz rá, valószínáleg te is így fogod látni(:

Szia!

Ismerős a szitu...

De mennyi az a hatalmas korkülönbség?