Szociális- és/vagy agorafóbia (beszélgetős fórum)
Én attól is rettegek, hogy pl. a párom ismerősei vagy munkatársai hozzánk jöjjenek, mert akkor nekem kell megkínálni, meg beszélgetni és ez sem megy.
igen ez nálam is így volt a suliban mint nálad:-( Én ez miatt magántanuló lettem az érettségi utolsó évében és nem bírtam elmenni az év végi vizsgára ami miatt természetesen kirugtak.. így nem érettségiztem le. Ez a múlt tanévben volt és úgy volt hogy szeptebmertől járom újra az utolsó évet de nem így lett. Szakmám már van mert azt nehezen elvégeztem.. Úgyhogy most ott tartok hogy itthon ülök mint egy idióta minden nap .és ha a párom nem élne itt velünk akkor nem is tudom mi lenne velem. Ő mindig mellettem áll de sajnos nem tud segíteni:-(
Nekem szerencsére 1-2 barátom mindenhol volt. Középiskolában szinte csak vele beszélgettem, a többiek irigyelték és megtettek mindent, hogy eleválasszanak tőle. 4 év végére már nagyjából sikerült is, egyre kevesebbet volt velem mert at többiek szinte egy percre se hagyták magára nehogy velem legyen( nekem köszönhette a népszerüségét) de már nem bántam mert vége volt az évnek. Attól függetlenül középsulit azért szerettem, nem voltunk puszipajtások de jól megvoltunk az osztállyal. Csak ált. suliban voltak olyan agyatlan bunkók akik a saját kisebbségi érzéseiket leplezve mást bántanak.
Attól még lehet fóbia. Én is utazom egyedül simán, sőt el is intézek hivatalos dolgokat, de ha pl. a munkahelyen mondjuk pár ember előtt el kellene mondanom a tapasztalatomat valamiről, kész lennék. Ha csak négyszemközt, akkor nincs is semmi baj, de ha több szem rámszegeződik, végem.
Vagy mondjuk elkap az ellenőr, és mindenki engem néz.. És még sorolhatnám az ilyen helyzeteket. Volt is, hogy annyira rosszul lettem egy kínos sziutációban (az első munkahelyemen), hogy majdnem elájultam.
én sem szerettem volna soha a középpontoban lenni de ez meg a másik véglet volt:-(
Nekem mindig az volt a legnagyobb problémám, hogy elpirultam minden olyan helyzteben, amikor rám figyeltek. És hiába is akartam volna leplezni a zavaromat, ez mindig elárult, és ilyenkor kinevettek, de még a tanárok is. Egyszerűen még a középiskolában sem tudták megfelelően kezelni a tanárok ezt a helyzetet, és így számtalanszor lettem gúny tárgya. Ez természetesen folytatódott az első munkahelyemen is, ahol ráadásul a főnököm is egy primitív alak volt, és ezen aztán jól élvezkedett, és provokálta az ilyen helyzeteket.
én az apukámat nem ismerem sajnos:-( anyukám fiatalon 17 évesen szült:-S
Én nem tudom pontosan, hogy Nálam lehet-e fóbiának nevezni, mert pl. Én simán utazom egyedül, elmegyek a boltba...
Nálam ezek a szorongások akkor jönnek elő, amikor hivatalos dolgokat kell/kellene intézni, pl. bemenni munka után érdeklődni (ez azért is vicces, mert munkanélküli vagyok jelenleg és már a kapcsolatom is kezd emiatt megromlani) vagy ha álláshírdetést kell felhívnom (meg tudom tenni, csak...nehezen) esetleg akármilyen hivatalos dolgot kell intéznem. Az élet ezen aspektusaiban szerintem Én vagyok a halogatás nagymestere...és már Én sem tudom azt mondani, hogy szeretem Magam, mert gyenge vagyok...
Szerintetek ez mi lehet Nálam? Nem érzem olyan súlyosnak a tüneteket, hogy psz.-hoz forduljak.
Szóról szóra ilyen voltam én is. De rájöttem nekem nem is állna jól a társaság középpontja szerep, szívesebben vagyok ilyen visszafogott. Annak is megvan a hátránya az osztályban voltak ilyen csajok hát nekik sem volt fenékig tejfel az élet, azt irigyteltem bennük, hogy bármit elérnek amit akarnak nincs lehetetlen számukra. Nekem sokszor még az órára is lehetetlen volt bemenni, ha késtem. Inkább megvártam mig vége és szépen besomfordáltam a szünetben mint egy szürke kisegér. Ez voltam én :)
igen értelek én. milyen undorító emberek vannak a Földön:-(
igen én is hasonlóan éreztem a suliban magam. inkább elvoltam mindig azzal a bizonyos barátnőmmel aki éppen volt és mögé bújtam el.egész általános iskola alatt azthittem
ő a legjobb barátnőm de mint utólag kiderült neki is arra voltam én jó hogy ne legyen egyedül.és már úgy csinálunk mintha nem is ismernénk egymást..
Igen, az anyai viselkedés nagyon meghatározó. Én Anyum sem az a klasszikus mintaanya, jobbára csak fizikai értelemben tette és teszi most is a dolgát, lelkileg inkább mindig Apumra számíthattam. Amikor viszont tini lettem, akkor Apumtól meg azért távolodtam el, mert cikisnek éreztem neki elmondani bizonyos dolgokat.
Azért baj, mert a többeik általában nem azok, és ez ellenszenvet, irigységet szül, s ráaggatják a nyalizós, stréber jelzőt is.
én is sejtem hogy mitől lehet:Anyukám kicsi korom óta alkoholista sajnos. a mamámék neveltek fel minket tulajdonképpen. az igaz hogy anyukám is itt lakott velünk de soha nem foglalkozott velünk. általában a kocsmában volt,amikor hazajött akkor részeg volt... soha nem éreztem azt az igazi anyai szeretetet és borzasztóan hiányzott mindig. Persze a mamámra számíthattam mindig is de az nem ugyan az:-( a nagybátyám pedig olyan mintha az apukám lenne de így idősebb fejjel már úgy gondolom hogy az anyai és apai szerepet nem lehet helyettesíteni.
Az intim volta miatt beszéltem nehezen róla, olyan távol álltak még tőlem ezek a dolgok, szinte még babáztam akkoriban.
Engem a suliban is gyakran kiközösítettek, mert szinte soha nem mentem oda beszélgetni a másokhoz, a bandához. (minél többen voltak annál jobban féltem) Ha kezdeményeztek akkor nem volt baj, csak ha nekem kellett (volna).
Azt hitték annyira fennhordom az orrom, nagyképű vagyok és lenézem őket ezért nem közösködöm velük. Ők ezzel magyarázták. Pedig én csak féltem!
szerintem ez volt a baj hogy magadba folytottad. de mi mást tehetne egy 8-10éves gyerek ilyen helyzetben?:-(
aha. hát ezt sem értettem soha hogy mért baj az ha valaki jó tanuló?
Egy ideig nem mertem róla beszélni, teljesen magamba fordultam ahogy mondod és onnantól már szinte kerültem az embereket. Aztán beszéltem róla anyuéknak, azt is tudom a mai napig ki volt a hapsi hegyi szomszédunk de persze senki nem hitt nekem se akkor se most. Az suliban a tanárnő(onnan mentem hazafelé mikor történt) bejelentette a rendőrségen legalábbis igy emlékeszem de persze nem történt semmi. Ilyen piti üggyel senki sem foglalkozik. Én sem tudom miért okozott ez nekem akkora törést, de utána változott meg minden. Egyedül kellett feldolgoznom, anyámnak most 20 évesen jutott eszébe hogy el kéne vinni emiatt pszichogushoz hátha még nem dolgoztam fel. El is mentünk, jól elcsevegtem a nővel igaz erről még véletlenül se volt szó! Látszott, hogy vizslat de árnyalatnyi depresszión kivül nem állapitott meg mást.
nem lehetett könnyű neked:-(
én is mindig magamat hibáztatom azért hogy ilyen vagyok és sokszor nagyon utálom magam:-(
Ja, ezt én is megkaptam, mint az osztály legjobb tanulója.
egy idő után persze annyira rám ragadt ez a dolog hogy tényleg visszahúzódó lettem. mindig megbújtam a háttérben. általában mindig volt egy barátnőm de másokkal nem beszéltem szinte semmit..:-(
pedig emlékszem hogy az általános iskola elején még nem így volt. fura:-(
igen ilyenek a gyerekek. mindig találnak maguknak valakit akit csúfolni lehet.:-( nekem pedig az volt a bajom hogy soha nem tudtam megnyílni az embereknek és mindig más iránt érdeklődtem mint az osztálytársaim. ez miatt sokszor kiközösítettek. meg én inkább olyan jó kislány voltam mindig és ez miatt rám aggatták azt hogy csendes és visszahúzódó vagyok..
Talán most már kezdem kiheverni. Talán.. Sok éven át én is magamat hbáztattam, miért vagyok én ilyen béna elcsesztem az életem azzal hogy visszahúzódó vagyok. Rengeteg lehetőséget kihagytam az életben emiatt, mindig féltem belevágni. A haverokhoz se mertem lemenni a klubba(ifjusági klub csak nekünk fiataloknak) volt hogy odamentem belestem az ablakon álltam fél órát nem mertem bemenni és hazajöttem magamat ostorozva, hogy nálam bénább és szerencsétlenebb ember nincs a Földön.
És mi történt akkor? Úgy értem, hogy reagáltál, elmondhattad-e valakinek, segített-e megbeszélni és feldolgozni, és mi történt utána? Magadba fordultál vagy megcsömörlöttél az emberektől? Vagy szerinted mi változott meg utána?
hát akkor érthető a dolog.. sajnálom
szia!
Én is mindig azthittem hogy én valami idióta vagyok és hogy csak nekem lehetnek ilyen bajaim.de ezekszerint tényleg sokan vagyunk.
csak tudnám mitől alakul ez ki:-(
minden esetre örülök hogy megtaláltam ezt a fórumot és hasonló problémával küzdő emberekkel tudok beszélgetni .
Én meg kb. 12-13 éves korom óta, amikor a fiú osztálytársaim közül páran elkezdtek csúfolni, hogy nekem még nincs mellem. Akkoriban még a tornaórán kötelező volt a tornadressz, ami jól kiadta a dolgokat.
Kb 8-10 éves koromtól, egy mutogatós bácsi óta. Azelött cserfes és közvetlen kislány voltam, könnyen ismerkedtem. Azóta viszont 180 fokos fordulat :S
Olyan furcsa, hogy mennyien szenvedünk ebben a fóbiában. Én nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy nincs még egy ilyen béna, szerencsétlen (meg egyéb jelzőkkel is terrorizáltam magam) ember, mint én, pedig rengetegen vagyunk.
hát remélem hogy lesz értelme elmennem a dokihoz..
én is azt szeretném hogy kiderüljön hogy mi a bajom valójában. Csak félek attól hogy megint bogyókat kell majd szednem:-(Az a baj hogy utálom magam emiatt,úgy érzem soha nem leszek normális ember:-( Semmi öbizalmam nincs már,sokszor már utálom magam hogy ilyen vagyok.
Amikor hivatalos ügyet kell intéznem akkor is remeg kezem lábam.Ha valahova telefonálnom kell akkor azt is csak halogatom vagy ha olyan akkor megkérek mást hogy hívja fel nekem.Pedig tudom hogy semmi bajom sem lehet :-(
Nagyon belefáradtam már abba hogy azt várjam hogy majd elmúlik magától.. de ez nem ilyen egyszerű.
További ajánlott fórumok: