Szociális- és/vagy agorafóbia (beszélgetős fórum)

Hát az biztos, hogy itt is, mint bármelyik orvosnál, nem könnyű megtalálni a megfelelőt, akár emberileg nézzük (pl. szimpátia, modor), akár szakmailag, akár anyagilag.

Talán ha olyan ajánlana egy nevet, akinek jó tapasztalatai voltak már.

Hát kiváncsi leszek, milyen élményed lesz vele, mindenképp írd meg!

pszcihiáter szerintem,én jártam pszcihologushoz is,de az nagyon gagyi volt,vagyis az enyém az egy olyan volt mint ha az utcáról hivtam volna be egy nőt,hogy hallgasson meg.okosabb voltam mint ő,már amikor feltett egy kérdést,tudtam h mi áll a kérdés mögött...meg volt olyan hogy egy foglalkozás alatt annyi dolgom volt,h a kezembe nyomott egy 200 kérdéses feladatlapot h töltsem ki.és eltelt vele a 45 perc:@:S tiszta szégyen volt

bocsi h hosszu lett.:D

szerintetek az ilyen esetekben a pszichiáter vagy a pszichológus a jobb?

én pszichiáterhez megyek...

Igen tudom hogy igazad van. Tudom hogy nem várhatom el hogy megértség pl a családtagjaim.Ezért nem is beszélek nekik erről semmit sem. Egyedül a párom tudja azt hogy mi van velem és ő maximálisan mellettem áll mindenben és próbálna segíteni de hát ehhez ő kevés sajnos. Eleinte szerintem még ő is azt hitte hogy eltúlzom de aztán számtalan példa bizonyította neki és sajnos nekem is hogy ez egy betegség. Ezért döntöttük el együtt hogy el fogok menni egy szakemberhez és megpróbálok minden erőmmel azon lenni hogy meggyógyuljak.

Különben ez is olyan érdekes mert van olyan amikor úgy fekszek le hogy na majd holnaptól más lesz minden,holnaptól nem foglalkozok semmivel stb. szóval érzek valami elhatározást de másnap mégis minden ugyan olyan,minden folytatódik tovább és akkor meg már nem érzem azt az elhatározást.Akkor már azt érzem hogy egy szerencsétlen idióta vagyok aki soha nem lesz normális ember. Nagyon fáj hogy ez miatt sok lehetőséget elhalasztottam.

Szerintem nem szabad elvárni, hogy megértsék a problémánkat azok, akik nem küszködnek hasonló gondokkal. Ezt csak úgy lehetséges, ha valaki már átélt ilyet, és tudja miről van szó.

Mi sem értjük meg azokat, akiknek mondjuk eltört a lába egyszer és azóta minden időjárás változáskor fájdalomra panaszkodnak. Vagy mi sem értjük meg azokat, akik mondjuk 200-szor mosnak kezet, mert kényszercselekvésben szenvednek. Vagy azokat, akik félnek a mozgólépcsőn, vagy a sötétben, vagy nem mernek beülni egy moziba és még sorolhatnám.

Aki nem szenved ugyanebben, annak természetesek azok a helyzetek, amik nekünk nem, s ezért nem tudják átérezni. Ők nem látnak ezekben a helyzetekben olyan "veszélyt" (ami persze csak lelkileg jelent nekünk veszélyt, vagyis egy téves jelzés az agyunkban), mint mi, amikor elmenekülünk a számunkra kellemetlen vagy elviselhetetlen szitáció elől. Szerintem ezért nem kell rájuk haragudni, sem elvárni az együttérzést.

Inkább ahelyett, hogy tőlük várnánk sajnálkozást, nekünk kell kezünkbe venni a dolgokat, amennyire csak lehet: elmenni orvoshoz, elmenni terápiára, biztonságos környezetet teremteni, és valahogy mindig picit kitolni a határainkat és így "gyakorolni". Tudom, hogy ez nagyon nehéz, és csakis akkor lehet sikeres, ha megfelelő lelki támaszt és szakszerű segítséget kapunk ehhez. De nem szabad belenyugodni abba, hogy a betegség és ez az állapot beszűkítse az életterünket, igenis fel kell ismerni és kezeltetni, mert utána mindig nehezebb lesz megbírkózni a következő problémákka.

És mondja ezt egy olyan, aki szociális fóbiában szenved gyerekkora óta, de a javulás (gyógyulás) ösvényére lépve már sokkal-sokkal jobban érzi magát!

nekem se sok erőm van ahhoz hogy segítsek magamon. de el kell határoznom magam mert ez így hosszútávon nagyon nem lesz jó. és ezt én is tudom hogy nekünk kellene megoldani a magunk baját. én is mindig ezt kérdezem magamtól hogy mégis hogyan oldjam meg? ez nem olyan egyszerű mint ahogy azok gondolják akik még nem voltak ilyen cipőben.

én megértem a te bajaidat mert én is ezeket érzem..

de valahol azért bízok benne hogy egyszer még jobb lesz minden.

nekem pedig a déd nagypapám halt meg mostmár 3éve. ő velünk lakott és nagyon megviselt a halála...az ő koporsója is nyitva volt és láttam őt ott. még most is látom magam előtt ha rá gondolok. szörnyű:-(

nagyon szerettem őt. kicsi korom óta velünk lakott