Szerelmes versek, idézetek (beszélgetős fórum)

Szemedbe nézek - kezedhez érek

Halandó a test, de örök a lélek.

Nézem az időt, miként pereg

Mint homokóra falán a homokszemek...

Telnek az órák és múlnak a percek

Engem az örök szerelem tüze éltet

De én csak nézem két csodás szemed

Mellyel szívem rabul ejted...

Mint tiszta nyári éjen a fellegek,

Most úgy ragyog arcod, s csillog szemed

Mint halandó testben az örök lélek

Úgy éltet engem csupán a léted...

Megfogom kezed, őrzöm szerelmed

Inkább meghalok mintsem elveszítselek

Mert mit sem ér az életem Nélküled

akit,... mindig s mindenkor

Szerethetek!!!

VÁRLAK

"Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, egyedül olyan iszonyatos..."

Latinovits Zoltán levele Ruttkai Évához-részlet

reszketek,a szívem hevesen kalapál,

vérem kihűlt, de szívem meg sem áll.

körülöttem síri csend,én is hallgatok,

és hirtelen levegő után kapkodok.

kiáltanék, de nem tudok,

szívemben minden remény elhullott!

egy érzés, mit még sosem éreztem,

őrjítően fáj, de meg newm fékezhetem.

apró szívem repedezik,

s miközben varjuk csipegetik,

egyetlen életet adó szervem elvérzik.

megnyugszom.......

nincs szükségem több levegőre.

élettelen falevelekkel együtt hullok a földre,

szívemben a remények kifogytak örökre!!!

SZERETNÉM MOSOLYGÓS ARCODAT LÁTNI

SZERETNÉM HALLANI,HOGY CSAK TÉGED TUDLAK SZERETNI

TE AKI SZERETSZ ENGEM

TE AKI BOLDOGSÁGOT ADTÁL NEKEM

A SZIVEMBEN LAKSZ

ÉS ÖRÖKRE OTT IS MARADSZ

SZEDTEM NEKED EGY CSOKOR VIRÁGOT

AMIBEN ODAADOM AZ EGÉSZ VILÁGOT

MELLETTED LEÉLNÉM AZ ÉLETEM

ÉS NEM FOGNA EL A FÉLELEM

MERT ÉRZEM HOGY TE SZERETSZ

ÉS ÖRÖKRE ITT A SZIVEMBEN LEHETSZ

SZERETNÉK MINDIG MELLETTED ÉBREDNI

ARCODRA CSÓKOT ADNI

ÉLNI ÉS MEGÖREGEDNI

ÉS ABBAN A TUDATBAN,HOGY SZERETTÉL

MEGHALNI!!!!!!!!!:)

most szívből jövö verset írok neked,

avval kezdem milyen jó volt veled.

azt hittem eltudlak felejteni de rájötem ez nem fog menni,

félek én hogy igy is marad ,sírok és szenvedek miattad.

már nem látalak régota,telik az idő azóta.

te már engem felejtesz,mint egy pohárt elejtesz.

hiába is kereslek ,

csak egyre jobban szeretlek

Hiányzol...nagyon szeretlek!

MATILDE,

EZ A NÉV KŐÉ, BORÉ, NÖVÉNYÉ

Matilde, ez a név kőé, boré, növényé,

mindené, ami földből lesz és maradandó,

szó, melynek sarjadzásában a nap kel,

melynek nyarán kirobban a citrom ragyogása.

E névben fabordás hajók suhannak,

körülvéve tengerkék tűzrajoktól,

s e betűkben egy folyó habja árad,

mely elszenesedett szivembe torkoll.

Ó, név, mit egy virágzó szulák tövén találtam,

mint kijáratot egy nemismert alagúton,

mely kivezet a kinti illatos napvilágra !

Ó, boríts el egészen perzselő ajkaiddal,

sötét éj-szemeiddel, kérlek, kutass fel engem,

hadd hajózzak s aludjak mindig a te nevedben.

SOMOLYÓ GYÖRGY fordítása

Mit tegyek, ha megöl a hiánya,

Mit tegyek, ha szívem ég de hiába,

Mit tegyek, ha nélküle üresek a napok,

Mit tegyek, ha mindennap róla álmodok,

Mit tegyek, ha mindenről ő jut az eszembe,

Mit tegyek, ha fényképét nézem könny szökik szemembe,

Mit tegyek?Valaki mondja meg mit tegyek??

Hogy csak egy napot az ő emléke nélkül éljek meg....!!!!

Minden este hazudok magamnak.

Azt gondolom itt vagy és átkarolsz

Csókot hintesz az arcomra

Becsukom a szemem és símogatsz.

Azt hittem szeretsz,pedig csak játszottál velem,

Minden,amit hittem romokba hever.

Össze tört szív,ennyi volt a boldogság,

Nehéz könnyes szememen,uralkododni most már.

Éjjelente,mikor már minden alszik,

Valaki sír és nagyon szomorkodik.

Könnyei szívből jönnek és csak magának.

Mert nem akarja, hogy más meglássa, meghallja.

Ó, pedig legszívesebben űvölteném a világba,

Hogy mindenki meghallja, szívemnek bánatát

Ordítanám a Világba,hogy Hiányzol nekem,

De össze roskadva érzem,hogy már nem érdemes .

Megint egyedül vagyok,s nincs ki fogja kezem,

Pedig oly jó lenne ha itt lennél velem ,

Némán hallgatom a választ bár jól tudom,

Talán szíved mélyén, ott vagyok valahol.

Segíts felejteni!!

Nem rég még valóság volt, ma már csak álom,

Forró csókodnak már csak emléke él számon.

Nem rég még öleltél, becéztél Kedvesem,

Ma már csak keserűség van a szívemben

Nélküled kelek, emlékeddel fekszem,

Már csak emlékeimben lehetek veled.

Megtanultam hazug mosollyal élni,

Elmúlt a szerelem már nem fáj semmi.

Hazudom, hogy vége, s már nem fáj emléked,

Magamnak is hazudom, hogy feledtelek Téged.

Ha este, álomra hajtom le a fejem

A magányom csendje űvőlt a messzeségbe.

El kell hogy feledjelek, el kell engedjelek,

Úgy érzem a szerelem, keserűség nekem.

Űres lelkemben, csak néma sóhajok.

Csak álmodni akarok, ugy nem fáj hiányod.

Soha nem hallod meg többé, hogy nevetek,

Úgy érzem most már magányos leszek örökre.

Nincs többé álom, s nincs többé ébredés,

Nincs álombéli szavak,s nincs képzelt ölelés.

Ó Idő! Nagy Gyógyító! Segíts felejteni!

Hogy a fájó múltból tovább tudjak lépni

Segíts, hogy feledjem az álomvilágot,

Hogy megleljem végre az igaz boldogságot

Van egy hely, ahol minden megvalósul,

Ahol akármilyen álmod van, lelked sosem búsul.

De egy dologra vigyázz kérlek nagyon:

Gondold meg kit engedsz be, ne bízz senkibe vakon.

Én is rossz embernek nyitottam ki a zárat,

Ezért, ezt a kis helyet elöntötte a bánat.

A szív az a hely, melyet félts mindennél jobban,

Rejtsd el jó mélyre, hogy azt se lássák, mikor dobban.

E rút világban már nem szent semmi.

Van, ki kedvtelésből akarja összetörni.

De ne hagyd, hisz a fába is, ha beütsz egy szöget,

Hiába kihúzod, nem gyógyítod be a sebet.

Volt, hogy úgy éreztem, nem csukom be. Minek?

Ennél rosszabb úgysem lehet. Tessék, törd össze. Vigyed.

De akik szeretnek, óvnak, féltenek,

Azt mondták nekem: Nem értenek.

„Azt hiszed üres vagy, s nem leszel boldog soha.

De sokan szeretnek, és vigyázz: Az élet hamar elszáll, tova.

Mindenki kap pofonokat: akár te, akár én,

De egy örökre megmarad nekünk: a Remény!”

Igaz, igaz! S ezt mind elfeledtem???

Női büszkeségem szikráját is megöltem.

Ha összetörte szívem, én még jobban szerettem,

Ha a sárba tiport szavával, én csak nevettem.

Ha nem becsülöd meg szerelmem,

Nincs más választásom: el kell felednem.

Megélem én még azt a szép napot,

Mikor, mit velem tettél, ind visszakapod!!!

Az első és legszebb emlékem rólad,

Mikor egy nap megláttalak, igaz, csak futólag.

Szemed színében láttam egy csillagot,

Azóta is keresem, ha az ég felragyog.

Sosem felejtem el mikor először rám néztél.

Ha szomorú Vagyok, csak erre gondolok, ez minden pénzt megér.

Első beszélgetésünk is csodás volt,

Beteg voltam hiányodtól, s a te hangod ápolt.

Először csak köszöntél nekem,

Majd azt mondtad:,,Lenne kedved eljönni valahová velem?”

Emlékszem, mintha csak tegnap lett volna,

Zavarodban elsiettél, mintha a csengő szólna.

Az első randinkon először érintettél meg.

Emlékszem, azt mondtad: Nem haragszol meg, ha megfogom a kezed?

Nem is válaszoltam, csak rádnéztem,

S a legszebb pillanat volt, amit átéltem.

Megfogtad kezem, szemedből gyönyör áradt.

Látod, szíved kicsi kalapácsa nem hiába fáradt.

Az első csókunk? Hmmm… Az maga volt a mámor.

Irigységben biztos sírva fakadt Ámor.

Sétálgattunk este, s én azt mondtam: Nézd! Ott az én holdam!

Tudtam, mit akarsz, s te a hallgatásért megfogtad az ajkam.

Kérdően néztél ám, s én válaszul lehunytam a szemem.

Megcsókoltál lágyan, lassan s én tudtam. Ez a szerelem.

Az első vitánk maga volt a pokol.

Utálom, ha valaki mindenért engem okol.

Persze az édes békülésért mindig sokat tettünk,

Szerelmesek voltunk, mégis mindig veszekedtünk.

Rájöttünk, hogy már csak fájdalmat okozunk egymásnak,

Nem így akartuk, mégis. Útjaink most elválnak.

Az első kapcsolat, az első szerelem,

Életem „első”-it sosem feledem.

Egyszer minden első véget kell, hogy érjen,

S ha rossz volt, a másodiktól nem kell, hogy féljen.

Kapsz majd hideget-meleget, ez így megy régóta,

De te menj tovább! Felejtsd a rosszat, s gondolj a jóra

Egy szomorú történet ez, semmi más,

Szerelemről szól, miben égett egy gyönyörű lány.

Cudar valóság ez, az élet kegyetlen showja,

Nem dönthetjük el mi lesz földi létünk sorsa.

Enny volt a neve ennek a széplánynak,

Kivel a szülei mindig rosszul bántak.

Nővére, Niki volt a kincs, a világ közepe.

Sokszor gondolt arra, hogy saját magát megölje.

Így élt a lány. Álmodott és bízott,

Bízott, hogy megkapja mire mindig áhított:

,,Egy fiút kívánok, aki megérdemel”

De nem tudta, hogy ki szerelmet áhít, szenvedésre lel.

Gyönyörű nap volt ez, egy vasárnap reggel,

Ilyen szép napsütésre Enny mindig felkel.

Kisétált az ajtón, nézi, jött-e már az újság,

S abban a pillanatban mintha szíven szúrnák.

Meglátott egy fiút, aki a lányon csak nevet,

Enny zavarában elejtett minden levelet.

Szerelem ez? Tetszés? Vagy kapkodás?

Első látás? Tűzben égés? Vagy miegymás?

Beszélgetni kezdtek, lassan ismerkedtek,

Két nappal később már kéz a kézben mentek.

Szerették egymást napról napra jobban,

Úgy égtek a szerelemben, mint bűnös a pokolban.

Enny szülei nem nézték jó szemmel-e frigyet,

Boldogságuk felhalmozott sok-sok irigyet.

Összesúgtak hátuk mögött halkan.

,,A gazdag lány és a szegény fiú egy karsztban?”

Az anya tiltotta a szerelmet,

Enny térden állva kért kegyelmet.

,, Könyörgöm anyám, ne tilts el tőle,

Ha nem látnám többé, a bánat megölne.”

Az édesanya gondolkodott, s nem tehetett mást,

Nem tudná elviselni a társaságban a szégyenvallást.

Egy nap mikor a lány a szobában búsult,

Az anya bement, a lány csak meredten bámult.

,, Beszélnem kell veled lányom.

Amit mondok, már most szánom, bánom.

Atyád úgy döntött elhagyjuk otthonunk,

Messze megyünk, el, míg nyugalmat nem kapunk.”

,, Ne tedd ezt anyám, megölöd a lányod,

Inkább porrá leszek, minthogy elhagyjam-e várost.”

Meghallotta ezt Enny édesapja,

Bejött, s ráförmedt a könnyben úszó lányra:

,,Azt meglátnám én te kis pimasz!

Egy szalmalángért elhagysz minket? Taknyos kamasz.

Majd ha testemet már féreg szedi szét,

Akkor hagylak itt buta cseléd!”

,, Márpedig én maradok. Ha hiszi, ha nem.

Ki nem lépek innen, vagy tőből vágják le a kezem.”

,,Megmondtam Enny, ha láncra verve viszlek,

Akkor is jössz, s szót fogadsz, ha kérlek.”

Eljött hát a reggel, az indulásnak napja.

Néma csöndben áll a város apraja és nagyja.

Valami történt. Valami félelem honol a tájon,

A madarak is hallgatnak, a köd is fennmaradt a fákon.

Készen áll a kocsis a nagy utazásra,

Enny anyja a lépcsőn áll, hogy a házat utoljára lássa.

Körbenéz, s eszébe jut mik történtek,

Összegyűjtött megannyi, megannyi emléket.

Észrevette, hogy résnyire nyitva van Enny ajtaja,

S mikor bement, hogy felkeltse, ott feküdtek egymás mellett vérbe fagyva.

A búcsúlevélen:,, Sajnálom, tőletek most elválok,

Szeretlek apám s anyám, de ezt ti akartátok.”

Enny anyja ájultan esik össze,

Az apa felszalad, de a látványtól ő is lehull a földre.

Egy percre mintha megállt volna az élet,

A szülők levegőt sem vesznek, ahogy egymásra néznek.

Összeborulva sírnak, s egymástól azt kérdék:

,,Miért nem hagytuk, hogy az életüket éljék?”

Elcsendesedett a ház, mindenki gyászban.

Csak egy női hang zokog méla búslakodásban.

Enny anyja a szobában súrolja a véres padlót,

Kisírt, fáradt szemmel föltekint, s mintha látna egy álmot.

Enny áll előtte. Ez nem álom, látja,

Nem hisz a szemének. Mit keres itt az ő halott lánya?

,, Biztos csak álmodom” és lehajtja a fejét,

Enny lehajol, s megfogja anyja kezét:

„Drága anyám, ki óvtál, s neveltél engem,

Tudom, jót akartál, s bocsásd meg mit tettem,

Szeretlek, én is megbocsátok minden rosszat,

De az életemnek csak rossz pillanatai voltak.

Mióta megszerettem őt, mindent másképp látok,

Nem érdekelt az sem, hogy velem rosszul bántok.

De kérlek anyám, most eressz el engem,

Míg bűntudatod van, nem lesz helyem a mennyben.

Apámnak is mondd meg, szeretem, s óvd őt,

Követni akar engem, azt hiszi, hogy megölt.

Most drága édesanyám, csókolom a kezed,

Ne sírj, hisz a síron túl én boldogságba leszek.

Ne félts engem, a szerelmem vigyáz rám,

Ó anyám, egy ölelésért mindenem odaadnám.

Most mennem kell, az Isten áldjon meg titeket,

Nagyon szeretlek, ezt soha, soha ne feledd!”

A zongoránál ült, s játszott.

Csak egy dallam volt, mégis vallomás.

Melyet csak mi értettünk,

és senki... senki más.

Átölelt e dallam

lebegtetett pihés szárnyain.

Táncot jártam rá

múltam ködös árnyain.

Elfelejtettem mindent,

ami megsebzett, vagy bántott.

A játéka rám font

egy rózsszín fátyolt.

E vékony fátyol védett

a világ mocskától.

Két karja pedig

a rideg valóságtól.

Lehunytam a szemem,

csak sodróttam az árral.

Nem foglalkoztam,

az intő tanáccsal.

Aztán hideg zuhany ként

jött az ébredés.

Olyan fájdalmasan,

mint a szívbe hasító kés.

Megcsalt, elhagyott,

nem szeretett már.

Nem ölelt, szorított,

nem csókolta szám.

Hiánya égeti,

mardossa a szívem.

Azt a dallamot

most is hallani vélem.

Már nem röpít, nem óv.

Csak a kín gyötör.

Földbe döngöl, eltemet,

bűne össze tör.

Most másnak játsza

azt a dallamot.

Más táncol rá.

Másé már a fátyol.

A holdfény fülembe súgta titkodat,

pedig szád eddig hazudta:

Szeretni nem szabad!

Most mégis itt fekszel a karomban,

szád csókomtól nedves,

lélegzeted miattam akad.

A holdfény fülembe súgta titkodat,

pedig szád eddig hazudta:

A függés gyöngeség!

Most mégis megremegsz,

ha hozzád érek,

részegít a közelség.

A holdfény fülembe súgta titkodat,

pedig szád eddig hazudta:

Nincsenek titkaim!

De nem kell félned!

Én szívembe zártam,

s hűen őrzöm titkaid.

Szét tépet szív!

Fájt már neked valami úgy,

hogy majd kiszakadt a szíved?

De neked menned kellet,

mert már nem kívánta a lényed!

S te ott akkor inkább meghaltál volna,

minthogy azt mondtad szeretlek ?

De akkor is csak az volt a válasz,

majd máskor kereslek!

Tépte szíved, majd bele hasadt,

S összetörten a lelked ott is maradt.

Képtelenség mondtad, s mentél újra vissza,

S más voltál már lelke, s a szívének a titka .

Egy bűn, egy harc és a megcsalás vétke,

A fájdalom és a halál kegyetlen emléke.

Futottál volna hozzá de most úgy érzed mégsem,

Ha ennyit jelentett a szerelmem akkor viszlát,

mert ebből nem kérek mégsem..

Remegő kézbe veszem a tollat hogy leírjam neked a búcsú szavakat,

Mert én ezt nem képzeletből teszem.

Hísz te voltál aki összetörte a szívemet,

Mikor koporsomon dübörög a föld.

Akkor legyen neked fényes esküvőd,

Csendes kis templomba térdre borova esküdj.

S nézz fel az égre,

Látni fogsz egy csillagot ami régebben neked ragyogott.

Mert fájni kell a szívnek ha igazán szeret,

Mert fájdalom nélkül szeretni nem lehet!

Halálos szerelem

Volt egy szőke lány, ki hitt a mesékben,

Hitte, hogy lesz egy álom, miből fel nem ébred.

Örökké tart majd, s Ő csak várta...

Hitte, hogy többé nem marad már árva.

Szeretetre vágyott, megértésre, és két ölelő karra,

Arra, hogy viszont szeressék, semmire... csak arra...

Nem értette miért kér olyan nagyon sokat,

S miért nem talál valaki mellett végre oltalmat.

S egy szép nap úgy tűnt az álom végre valóra vált,

Hisz találkozott azzal, kire már oly régóta várt.

A fiú büszke volt, hiú, s naív,

De a lány olyat érzett, mint még soha addig.

Rájött a fiú is, ez még több is lehet,

Lehet ez még igaz szerelem.

Bízott benne, hogy ez így lessz,s feledteti a régit.

Ki nem hagyott maga után mást, csak örök talányt.

Szomorú volt, félt, szenvedett,

Hisz az dobta el, kit igazán szeretett.

De a gönyörű lány csak oltalomra várt,

Így Ő is feledni kezdte a mély gyászt.

Rájöttek, hogy Ők talán egymásnak lettek teremtve,

S a szerelem örök oltárára szentelve...

A lány megkapta az áhított oltalmat, s szerelmet,

A fiú pedig gyógyulni érezte a fájó sebeket.

Szerették egymást, együtt voltak, míg a nap ragyogott az égen,

Úgy hitték, nem éreztek ilyet már nagyon régen.

De minden álom elmúlik egyszer... hát igen.!

S a gyönyörű tavasz helyére hideg tél köszönt be.

Mégis hitték, hogy egymással minden jó lehet,

S hogy együtt, ketten legyőzhetetlenek lesznek.

A szerelem csodákra képes, ezt el kell ismerni,

Olykor tudni kell a másikat oroszlánként védeni.

Mert ki egyszer már Tiéd lett,

S úgy érzed, örökre Őt szereted,

Nem hagyhatod, hogy elmenjen, Érte küzdeni kell,

Ha már egyszer megszerezted, nem engedheted el.

A szerelem erős lánc,

Örökké tartó, szédítő tánc.

Úgy fűz magához, hogy észre sem veszed,

S úgy táncol, hogy elveszted az eszed.

Örökké remél, örökké bízik,

S megtanít Téged örökké hinni.

Hinni a másikban... s ezt el is éri,

Hisz elhiszed, hogy örökre mellette fogsz élni.

Így hittek Ők is egymásban,

S vakon bíztak a szeretett társban.

Hisz az igaz szerelem elvakít,

S hiszed, hogy szép, amíg a másik el nem taszít.(eldob)

S akkor jön a fájó ébredés,

A mindenkori tiszta reszketés.

Hisz egyedül félsz, együtt bármi könnyebb,

De Ő akkor már nincs melletted..(?). helyette más van..(?). a fájó könnyek!

Ez történt a gyönyörű lánnyal,

S a hiú, naív sráccal.

A fiú nem bízott az érzéseiben, mindent tagadott,

S a lány szemei előtt is ködként szállt el az édes oltalom.

Az oltalom, mit annyira áhított, mire annyira vágyott,

S közben nem tett mást, csak kergetett egy álmot...

Szép volt a fiúval, de nem tehetett mást,

Érezte, vissza már nem jön, elengedte hát!

A fiú rájött, még mindig a másikat szereti,

Akár hogy is bánt Vele, soha nem felejti.

A gyönyörű lány hívta, kérlelte, maradjon Vele...

Hisz Ő nem tenne mást, csak igazán szeretne.

De a fiú hajthatatlan volt, vissza se fordult,

S a lány nem értette mit csinált ennyire rosszul.

A fiú csak rohant, szaladt messze már,

Úgy érezte, ha kell, a halálból is visszahozza a másik lányt.

Hisz szerette, csak Érte élt,

De nem tudta, hogy a gyönyörű lány csak Miatta remél.

Eltelt egy hosszú idő, s a fiú egyedül maradt,

Nem találta meg a lányt, kit annyira akart.

S a fiú újra csak szaladt, szaladt vissza...

De a lány ekkor már búcsúlevelét írta.

Mire a fiú odaért, a lány már a földön hevert,

S véres, gyenge kezében szorított egy levelet.

A fiúszólította:

"Szerelmem!",

De a lány akkor már semmit sem felelt...

S ekkor a fiú észrevette a papírt,

Alig tudta olvasni... csak sírt...

De erőt vett magán, s kezébe vette a levelet,

S közben végigsimította az erőtlen, puha kezet.

Ki nem olyan rég még forrón ölelte, s szerelmesen,

Az nem lehet már Vele többé sohasem.

A borítékra csak ennyi volt írva:

"Anak a fiúnak, kit már nem feledek soha!"

A fiú,

Lassan, könnyeitől szinte alig látva kibontotta, s olvasta...

"Drága Egyetlenem! Kedves édes Szerelmem!

Még mindig kimondhatatlanul szeretlek, pedig egy párhét telt el a búcsúnk óta,

De még mindig előttem lebeg az utolsó óra.

Az utolsó, édes pillantás, mit rám vetettél,

Gyönyörű szemed, mivel egyszer, utoljára szemembe néztél.

Bárhová megyek, és bárhol is járok,

Mindenhol egy emléket találok...

Azt hittem, az átsírt éjjeleknek vége,

S hogy szívem elfelejt már Téged végre.

De hallottam csengő hangod, láttalak, s életre kélt az édes múlt,

Hiába küzdöttem, egyedül kevés voltam ellene,

így az emléked lelkem mélyén mindent feldúlt.

Legszívesebben menekülnék előlük, és előled is, de nincs hely hova bújjak,

A régi, szép emlékek újra meg újra feltörnek, s nem kellenek már újak!

Hiszen Te jelentesz mindent nekem, s az életemet,

Mindenemet odaadnám azért, szívemet, lelkemet...

Hogy csak messziről is, de újra lássalak, s hogy érezzem létedet...

Hogy újra fülemben halljam édes hangod, egyetlen mondatod.

Mondd! Miért nem értik meg, hogy Nélküled élni nem akarok?

Hisz, ha nem vagy velem, fáj a levegővétel, szinte belehalok.

Nem akarok már Nélküled élni, Nélküled nem is létezek,

Nem megy már semmi... minden fáj... Nélküled nem élhetek!

Mikor megyek az utcán lehajtott fejjel, kísér a halál,

Hiszen két szemem szüntelen keres, de sehol nem talál...

Boldogtalan életemből hiányzik a törődés,

S hömpölygő lavinaként zúdul lelkemre a feledés.

Nincs már szerelem, boldogság, s édes, tiszta öröm,

Mindent, mit Veled éltem át, már örökké magamban őrzöm.

Nélküled szívem nem nyugszik, szüntelen csak az álmatlanság hál velem,

Félek, rettegek attól, hogy egy rossz emlékké kell lennem...

Gyilkolnak, szinte marcangolnak az elhangzott utolsó szavak,

Fájdalmamra csak gyengéd ölelésed nyújtana vigaszt.

Bár elmondhatnám, hogy öl meg lassan ez az érzés,

De megfagynak a szavak, s kínná lesz a légzés.

Most félek! Félek, hiszen örökre elvesztettem tekinteted,

Nem sírok már inkább... elfojtom magamban minden emlékedet.

Hirtelen a végtelenből rám zuhan a fájdalom,

S önmagam felett gyűlöletté nő a szánalom.

Szánom magam, hisz akit bárminél s bárkinél jobban imádtam,

Annak ellenére, hogy megbántott, mégsem tudtam feledni... nagyot hibáztam!

Óh, Istenem!

Hányszor mondták, hogy felejtselek el Téged!

Hányszor mondták, értsem meg már végre: többé sohasem leszek Véled!

Istenem! Mikor kimondtad azt a szót, hogy.....

Mintha minden álmom, s vele az életem is véget érne.

S már a halállal sem küzdök,

Most már csak bátorságot gyüjtök...

Csak a halál csókját érezném már végre... ennyi csak, mit remélek...

Le akarok lépni az útról, mit már oly régóta járok,

Hisz többé már soha nem lesz velem, kit annyira várok.

El akarok végre menni, de nem tudlak búcsú nélkül itthagyni...

Hát ég Veled! De egy valamit tudnod kell: a síron túl sem foglak feledni!

Búcsúzok,

talán így jobb, hisz nem gondoltam, hogy ilyen gyenge is vagyok.

Hogy Nélküled ugyanúgy már soha többé nem tudok nevetni!

Zárom soraim örökre... de még így is szeretlek mindig,

Csodás emléked magammal viszem egyenesen a sírig..."

Ekkor a srác lecsukta a levelet,

Melyre búcsúzásként még egy könnycseppet ejtett.

Képzeletben még újra látta szerelmét,

S mégegyszer, utoljára szélesre tárta két kezét.

Ölelni akarta a lányt, de már nem tudta,

Csak könnyei folytak tovább, újra meg újra...

Keserves könnypatak áztatta puha, gyermeki arcát,

Majd örökre magára zárta a fájdalom végtelen ajtaját.

Majd édes, lágy szellő támadt váratlanul,

Kérlelte a fiút fáradatlanul...

Leszállt az éj, s a fiú elhagyta otthonát,

Az édes szellő a temető felé vezette két lábát.

Két szemével sírva kutatta a sírt,

Vérző szívére már semmi nem nyújt írt.

Ekkor elsuhant a szellő, s csend borult a tájra,

A fiú keservesen zokogva borult a fejfára.

"Ne sírj, kérlek Drága, ne sírjál,

Már nem fáj, hogy akkor eldobtál.

Már nem fáj semmi... végre megnyugodtam...

Szerettelek, imádtalak jobban minden másnál,

S Veled bátrabb voltam a halálnál...

Nem is Ő keresett engem, én kutattam utána,

S én leheltem csókot mérgező ajkára.

Tudd, hogy bennem élsz... most már örökre, s én is Veled maradok,

Védeni foglak mindörökké, én leszek az őrangyalod!

Óvni foglak végig az utadon, hűen vigyázlak,

Hisz a síron túl is

MINDÖRÖKKÉ IMÁDLAK..."

A fiú csak fájdalmasan zokogott,

Tudta, hogy saját magának ezzel mekkora űrt okozott.

A szellő a sír felől egy halk, őszinte szót hozott:

"Szeretlek!"

S a fiú csak ennyit súgott sírva: "Soha nem feledlek!"

Bárcsak előttem lehetnél,

Csak a kezedet foghatnám meg.

Belenéznék a szemedbe,

S azt mondanám:szeretlek!

Szerettelek,de már nem tudom,mit érzek,

Mi ez itt belül,szánalom,sajnálat,vagy ezért élek?

Nem kérek sokat,nem vagyok telhetetlen,

Nem kérek sokat,de ez is lehetetlen.

Már nem számolom a perceket,miket nem tölthettem veled,

Már nem nézek a naptárra.

A percek órákká váltak,

És az órákból lassan hónapok lettek.

És rádöbbentem,már nem vagy mellettem.

Rájöttem,hogy az idő elszaladt,engem itthagyott,

most egyedül vagyok.

Dehogy!!

Még messze nem adom fel,nem hagyom veszni,

Akiért tényleg érdemes élni!!

Volt egy lány, ki nagyon szerlemes volt;nagyon szeretett egy barna férfit.

De a férfi őt becsapta,jót szórakozott vele,aztán eldobta.

A lány egész nap csak zokogott,s pirosra sírt szemekkel, egy sarokba kuporodott.

"Én tényleg szerettelek és sohasem hitegettelek!"

De a férfi csak nevetett.

A lány nem bírta tovább, úgy érezte meg kell ölnie magát magát.

Kiállt a sínre, s a vonattal ütette el magát.

S pont ezen a vonaton utazott régi szerelme, kinek odasúgta még utoljára:

"csak téged szeretlek"

S lecsukódott örökre, szép lassan gyönyörű két szép kék szeme.

Egy lány megkérdezett egy fiút, hogy csinos-e?

A fiú azt mondta nem.

A lány megkérdezte tőle, szeretne-e velelenni örökké?

A fiú válasza nem.

Megkérdezte hogyha ő elmenne , akkor sírna?

A fiú válaszolta, hogy nem.

Eleget hallot, ezért elment, könnyek csorogtak Le AZ arcán, de hírtelen a fiú elkapta a lányt és azt mondta:

"Te nem vagy csinos, te gyönyörű vagy!Nem szeretnék veled lenni örökké, veled AKAROK lenni örökké!És ha elmennél akkor nem sírnék hanem...meghalnék

Próbálom össze szedni a gondolataimat,

De valahogy most nem találom a szavakat.

Nagy levegőt veszek mert tovább kell mennem,

És maradjon meg minden az emlékedbe.

Szenvedek,nem tudom hogy kerüljem el,

Hogy ne sírjon ujra a szívem.

Keresek a szobámba egy sötét helyet,

Ahol a fájdalmamal egyedül leszek.

Gondolj majd rám egy csöndes éjszakán,

Hogy volt egy lány ki oly sokat várt reád.

Örizz a szívedbe mint egy szép emléket,

Mert a tündér mesének itt lett a vége.

Ha majd egyszer szembe jösz velem az utcán.

Majd rád köszönök hogy tud Én voltam az a lány,

Talán eszedbe jut akkor majd minden,

Szíved sóhaja mesél egy emlékröl neked.

El megyek hogy meg lásd hogy ez voltam ÉN neked,

Hogy számomra nincs olyan hogy lehetetlen,

Könnyeimet TE már látni nem fogod,

A szívemre is tétetek egy jó nagy lakatot

Régebben még erőt őntöttél belém,

S azt mondtad hogy a szíved örökre enyém.

Hittem szép szavadnak,pedig már tudtam,

Hogy is lehettem ilyen vak és ostoba.

Eljött az idő mikor mindenek vége,

Nem ég már a tűz kialudt a fénye.

Sajog, még fáj, vérzik a szívem,

De eljött a perc mikor fájó emlék leszel.

Fájdalom csak ez maradt a szerelem helyén,

Hosszú bánat,sírás és szenvedés.

De fel kell a nap és elmullik a bánat,

Mert minden eltünik az éjszakába.

Ha ÉN nem is vagyok boldog,másokat azzá teszek,

ÉN mosolygok mindig amig csak lehet.

A mosoly az ami nekem meg maradt,

Igy nem látják belül a fájdalmam

Van egy fiú nem is oly messze,

Tudja hogy szeretem de félek elvesztem.

Fáj a szívem érte,folyton csak Rá gondolok,

Az nem érdekli,hogy szívem érte dobog.

Senki sem fogja ugy szeretni mint ÉN,

Miért könnyü feledni neki mindig.

Könny folyik szememből ha meglátom,

Róla szól az álmom és írásom.

Hiánya már régen össze törte szívem,

Ha meg kérdezte néha,mibánt nem feleltem.

Mert féltem hogy meg tudja hogy ŐT szeretem,

De ez az igzság,és soha nem feledem.

Szerelmet vallani nem is könnyü dolog,

El mondani néki hogy szíved érte dobog.

Félek ki mondani amit ÉN érzek,

Ezért van az hogy több sebből vérzek

Az első és legszebb emlékem rólad,

Mikor egy nap megláttalak, igaz, csak futólag.

Szemed színében láttam egy csillagot,

Azóta is keresem, ha az ég felragyog.

Sosem felejtem el mikor először rám néztél.

Ha szomorú Vagyok, csak erre gondolok, ez minden pénzt megér.

Első beszélgetésünk is csodás volt,

Beteg voltam hiányodtól, s a te hangod ápolt.

Először csak köszöntél nekem,

Majd azt mondtad:,,Lenne kedved eljönni valahová velem?”

Emlékszem, mintha csak tegnap lett volna,

Zavarodban elsiettél, mintha a csengő szólna.

Az első randinkon először érintettél meg.

Emlékszem, azt mondtad: Nem haragszol meg, ha megfogom a kezed?

Nem is válaszoltam, csak rádnéztem,

S a legszebb pillanat volt, amit átéltem.

Megfogtad kezem, szemedből gyönyör áradt.

Látod, szíved kicsi kalapácsa nem hiába fáradt.

Az első csókunk? Hmmm… Az maga volt a mámor.

Irigységben biztos sírva fakadt Ámor.

Sétálgattunk este, s én azt mondtam: Nézd! Ott az én holdam!

Tudtam, mit akarsz, s te a hallgatásért megfogtad az ajkam.

Kérdően néztél ám, s én válaszul lehunytam a szemem.

Megcsókoltál lágyan, lassan s én tudtam. Ez a szerelem.

Az első vitánk maga volt a pokol.

Utálom, ha valaki mindenért engem okol.

Persze az édes békülésért mindig sokat tettünk,

Szerelmesek voltunk, mégis mindig veszekedtünk.

Rájöttünk, hogy már csak fájdalmat okozunk egymásnak,

Nem így akartuk, mégis. Útjaink most elválnak.

Az első kapcsolat, az első szerelem,

Életem „első”-it sosem feledem.

Egyszer minden első véget kell, hogy érjen,

S ha rossz volt, a másodiktól nem kell, hogy féljen.

Kapsz majd hideget-meleget, ez így megy régóta,

De te menj tovább! Felejtsd a rosszat, s gondolj a jóra!

Nézek, csak nézek a messzeségbe,

Te vagy ki szívemnek hiányzik régen.

Tudom, hogy már rég elfeledtél engem,

Mond, mit is kellett volna akkor tennem.

Fáj az érzés, hogy ily rideg vagy,

Hogy soha egy szót sem mondasz,

Talán ha egy kicsit is beszélgetünk.

Nem történik oly sok minden meg velünk.

Sokan mondják ne a múltba, nézzél,

A kitűzött célért küzdjél,

De mit ér már ez mind nélküled,

Kivel nem oszthatom meg az örömet.

Már nem érzed szívem szerelmét,

Ó de el sem mondtam neked soha még,

Akartam elmondani, hogy szeretlek,

De sajnos ezzel egy kicsit elkéstem.

Most más lány van az életedbe,

Talán Ő majd elmondja neked.

Talán Őt jobban megérted,

És Ő rá egy kicsit jobban oda figyelsz.

Hullatom könnyem, mert fájdalmam oly nagy,

Szívembe az érzés mély nyomot hagy.

Magányom néha már elviselhetetlen,

Most úgy érzem, meg sem kellett volna születnem

Csillagos este volt,minden oly csodás ,

És Én hittem, hogy nem csak álmodás.

Azt mondtad szeretsz,de mégis becsaptál

De már rájöttem, hogy minden hazugság....

Forró napalok,csodás éjszakák

Ilyenek voltak a Veled töltött órák.

Most egyedül vagyok, rossz Nélküled.

A napalok ridegek, a hajnalok szörnyűek

Bárcsak itt lennél újra velem,

Karjaiddal ölelnél,ugy mint régen.

Visszajösz e még?csak Te tudhatod!

Ha akarok szívem újra meg kaphatod!

Egy percre lettem volna végre boldog,

Hogy mondhassam,mosolyogni milyen jó dolog!

Hogy milyen szép az élet, ha érzed, hogy éled,

Hogy átjárja tested,s forr benned, a véred!

De mind ez már a múlté, mert szívemet dobtad,

Szívemben a sebek soha nem gyógyulnak.

Fájnak, a percek, s fáj minden egyes óra,

Mert Te voltál ki a vigasz nyújtottad.

Te nem látod milyen, mikor az arcom kezembe temetem,

Te nem látod mikor este könnyesen csukódik le szemem.

Te nem tudod mi az, amit itt belül, érzek,

Mikor te elfordulsz tőlem, de én még nézlek.

De te tudhatod csak, hogy mennyire tudok szeretni,

Azt pedig nem, hogy milyen nehezen feledni…

Most más lánynak mondod, mit régen nekem,

Nem tudom megérteni, miért tetted ezt velem?

Minden este, csak rólad álmodom,

Senkit nem szerettem még ennyire a világon.

De te eldobtál könnyedén,s nem néztél vissza.

A zsebkendő csak a könnyeimet issza.

De nem tehetek semmit, már elmentél tőlem,

És a szívemet apró darabokra törted.

Kérdezném én, miért tetted ezt velem?

Te csak annyit mondanál: mert megérdemeltem.

A büszkeség, ami megállít mindkettőnket,

Nem valljuk be magunknak mi ledöbbent.

Nem valljuk be hogy még szeretjük egymást

De a bánat szívünkben egyre mélyebbre ás.

Az a borzalmas nap után egyre azt gondoltam

Minden könnyebb lesz mikor már meghaltam.

De menekülni, mindenki tud, cselekedni nem,

Semmi értelme nincsen itt hagyni mindent.

Mert vannak, akik még ugyanúgy szeretnek

És értünk nagyon sok mindent megtesznek.

Hiszen mit érnénk mi barátok nélkül?

Az egész életünk, csak erre épül.

Zavar minden egyes pillanat, mikor rám nézel

Mert nem tudom olyankor éppen mit érzel.

S én nem merek visszanézni,a szemem elárulna mindent

Nem akarom, hogy tudd, még szeretlek téged…