Öngyilkosságról (beszélgetős fórum)

Nagyon fiatal vagy még, butaság lenne.

Szép vagy és szerelmes, előtted az élet...ne csinálj baromságot.

Ígérd meg nekem, hogy 42 évesen, mikor annyi éves leszel mint most én, újra átgondolod a dolgot, okés?????

Akkor máris nyertél 20 évet...:))))

Leni, hátborzongató dolgokat írtál le, bár magam is tudnék mesélni, mert én meg 22 évig dolgoztam kórházban, igaz nem osztályon,csak laborban. Szakmabeli vagyok hát, szervusz kollega.

És végeztem piackutatást öngyilkosokkal nem is olyan rég, tudok jómagam is egy-két házi praktikát, amit én sem osztanék most meg a nagyérdeművel, nehogy még valaki "lekoppintsa" .

Igen. A csukló felvágása önmagában kutyagumi, minimum a nyaki aortát illik elnyesni, vagy az ágyéki verőeret, de azt is pontosan és mélyen, ha lehet, szóval ez macerás ügy így.

A gógyszeres verzió meg azért nem annyira nyerő, mert hányós vagyok, kiboáznám( bocsánat), aztán annyi, hacsak nem aspirálnék közben, megmaradnék szépen.

Akasztani nem merek, nehéz vagyok és ügyetlen, ergo vagy leszakadnék a francba, vagy nem jó helyen szorítana a kötél...ahogy ismerem magam.

A vonatos fiút sajnálom, én mégis ezt tartom a legnyerőbbnek, de nem eszetlenül, csak higgadtan, hideg fejjel, fejet a sínre hajtva.

Na nem feszegetem itten a húrt tovább, mert a végén le fognak tiltani minket, hogy tippeket adunk.EZÚTON KÉREK SZÉPEN MINDEN OLVASÓT, HOGY

SENKI NE CSINÁLJON ILYEN FENTEBB VÁZOLT MARHASÁGOKAT!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! ÉS MÁST SEM!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Az Élet drága kincs,ne tékozoljuk hát el,inkább legyünk boldogok,és ne akarjunk mindenáron magunk meghalni, egyszer úgyis csengetnek mindenkinek( még ez a szerencse....)

A többit priviben Leni, de nem most, majd reggel.

Nagyon kösz az őszinte--brutálisan őszinte--szavakat, igazad van teljesen abban amiket leírsz.

Reggel vagy nappal megy a folyt, "négyszemközt."

Üdv: Fáni

Azt hiszem, élek a lehetőséggel, és hamarosan írok Neked privit :)

Most egyébként (már pár hete) visszanyertem a kiegyensúlyozottságomat, és nagyon várom a picurkát.

Nálam az utóbbi időben egyre ritkábban jönnek a mélypontok, azután hosszabban maradnak a harmónikus, boldog időszakok.

Még annyit akartam itt leírni, hogy 3,5 évig dolgoztam baleseti sebészeten. Sok meghiúsult öngyilkossági kísérlet áldozatait láttam időről időre hajnalonta. Sokszor töprengtem, hogy miért hajnalban akar az emberek többsége öngyilkos lenni. És sokszor szidtam Őket, hogy miattuk felébresztettek az ügyeletemben... És azután mindig sajnáltam is őket.

A legöbb ilyen meghiúsult öngyilkossági kísérlet ebből a csuklófelvagdosásból volt, ami úgy tűnik elég divatos forma, bár a dokik szerint ez csak figyelemfelkeltés, mert ezen a módon elég nehéz meghalni. Sokszor közölték velük, hogy innentől kezdve nem fogják tudni használni a kezüket, mert elvágták a hajlító vagy a feszítő inat, és annyira csonkolódott, hogy kevés esély van arra, hogy össze lehet úgy varrni, hogy később rendesen tudják használni. És ilyenkor mindig sírva fakadtak szegények. Az érzéketlen orvosok meg sokszor rájuk rivalltak, hogy: "Akkor nem gondolt erre, amikor átvágta a csuklóját?".

Persze, hogy nem gondoltak, ki gondol ilyenekre, amikor öngyilkos akar lenni?

Aztán volt egy vonatos férfi is. A hideg kiráz, ha eszembe jut, még ma is... Azért mesélem most ezt is el, mert írtad a vonatot, és eszembe jutott. A férfi ugyanúgy gondolta mint Te, hogy majd szépen a vonat elé fekszik. Igen ám, de arra nem számított, hogy ahogy jött a vonat, egy hirtelen olyan sokkot kapott, hogy megindult az életösztöne és a teste menekülni próbált. Így végül életben maradt, de a vonat mind a két lábát teljesen levágta. A mentősök pedig egy szemetes zacskóban hozták utána a lábait, hátha még vissza lehet varrni. Persze, azt már nem lehetett, de még most is a hideg kiráz, ahogy eszembe jut a férfi, aki az átázott kötésű vérző csonkjaira próbált felülni, és hitetlenkedve nézte, hogy többé nincsenek lábai. És zokogott. Az ajtó mellett pedig ott voltak a lábai a zacskóban. Emlékszem, hogy túl kicsi volt a zacskó, és kikandikáltak a cipői... Iszonyatos volt. Nem is tudtam aznap már aludni, bármilyen fáradt is voltam.

Volt egy férfi, aki tényleg mindent megpróbált. Begyógyszerezte magát, átvágta az ereit és kiment a fagyba meghalni, mert a felesége megcsalta és el akart válni. A felesége viszont rátalált, és kihívta a mentőket. Behozták. Alig volt vérnyomása, nem hitte volna senki, hogy életben marad, de a dokik mindent megpróbáltak, és valahogy mégis életet leheltek bele. A felesége állítólag mellette maradt végül...

És volt egy öreg nénike, aki egy lakásban élt az unokájával és annak a férjével. Semmi kilátásuk nem volt arra, hogy saját lakásuk legyen. A nagymama pedig úgy gondolta, hogy majd hozzásegíti őket a lakáshoz úgy, hogy Ő felakassza magát. Pedig az unokája is és a srác is nagyon szerette, és biztosan nem kívánták a néni halálát. De a néni úgy gondolta, hogy ez egy önzetlen cselekedet, és ezt megteszi az unokájáért...

A fiatalok viszont váratlanul hamarabb hazaértek, és még le tudták vágni a nénit a kötélről, kihívták a mentőket, és a néni életben maradt.

Ez igazán megható történet volt, mert annyira látszódott rajtuk, hogy aggódnak, és fogadkoztak, hogy most már többet fognak törődni a mamikával, nehogy még egyszer ilyen az eszébe jusson.

Szóval csak annyit akartam mondani, hogy azért nem árt gondolni arra is, hogy mi lesz, ha nem sikerül az öngyilkossági kísérlet...

Azt viszont inkább nem írnám le, hogy nekem milyen "tuti" ötleteim vannak, több közülük olyan, amit az orvosok mondtak, mint valóban legtutibb öngyilkosságot, amikor egy-egy ilyen öngyilkossági kísérlet után beszélgettem velük.

Inkább nem írom le ezeket, mert nem szeretnék senkinek sem segíteni ebben.

Az biztos, hogy mivel én véralvadásgátlót kell, hogy szedjek, ha valami véres dolgot tervezek, mindenképpen nagyobb esélyem van, mint más átlagos embernek... főleg, ha egyszerre beszedem az összes véralvadásgátlómat, vagy beszúrom a véralvadásgátló injekcióimat és ezek után teszek valamit...

De ezek csak gondolatok. Bízom magamban, hogy ha már eddig végigcsináltam, ezek után nem fogom feladni a harcot. Valahogy majd csak megbírkózom a démonnal, ha újra jelentkezik.

Most meg tudnám tenni,de gyáva vagyok hozzá...

Igazán nem is tudom, megölni magam gyávaság vagy bátorság lenne

Te éppen annyi idős vagy mint az én nagyfiam, kedves Angyal-lány.

Igazad van, nem szabad eldobni az életet, bűn, halálos bűn.

Látom az adatlapodon hogy nagyon csinos vagy és szerelmes, maradj is ilyen,és ne tudd meg soha mekkora fájdalmak lakoznak egyesekben....abból aztán nem limonádét lehet csinálni, hanem kötelet fonni a nyakunk köré...sajna.

De ezt SOSE kelljen megtapasztalnod! SOSE!!!!

Üdv: Fáni

Leni, döbbenetes volt olvasni a soraidat, nagyon elgondolkoztattál és meg is hatottál egyben.

Köszönöm hogy ilyen őszintén megírtad az életed fájdalmait, Anyukád öngyilkosságát, és mindent, amit gondolsz életről és halálról.

Igen, Te tényleg értesz, ez átjött, mert ami Benned van, azt érzem én is pontosan.

Az a rész különösen illik, hogy mikor mélyponton vagyok, akkor ellökök magamtól minden segítő kezet, utána meg annyira szégyellem magamat...

FIGYELJ!!!! Azt viszont, hogy most, egy ártatlan magzattal a pocakodban tegyél valami visszafordíthatatlant, azt nem hagyhatom szó nélkül.

NEM SZABAD, NEM ETIKUS!!!!!!!!!!!!

A baba nem tehet semmiről, és a tetteddel Őt is megölöd, esélyt sem adva neki az esetleges boldogságra. ILYENT NEM SZABAD TENNI!!!!!!!!!!

Értem, amit írsz, hogy ha majd gyerekként marad anya nélkül, akkor úgy fog szenvedni mint ahogy Te tetted--borzalmas lehetett, szegénykém---mégis, legalább esélyt kap egy boldog (avagy boldogtalan) életre.

Az általad említett könyveket olvastam, igen, nagy bölcsességek vannak bennük valóban.

Nekem még a "szeretetkönyv" is nagyon tetszik Müller Pétertől.

Anyukád gyógyszer túladagolásban halt meg??????

Gondolom igen, ahogy írod, hogy fehér volt az ajka.Borzasztó élmény lehetett mellette ébredned, szegénykém, a kis gyerek eszeddel mit érezhettél....

Nekem a konkrét terv a vonat elé guggolás, ahogy József Attila tette anno. Nem lennék szép hulla, de legalább tuti biztos lenne hogy kinyiffanok, meg gondolom nem fáj, csak egy villanásra( remélem)

Brrrrr...ilyenekről írni, őrület, szégyellhetem ám magam én is. Itt van 3 egészséges, aranyos fiam, rendes párom, szüleim, házam, munkám, egészségem...mindenem, amitől egyenként is boldognak kéne lennem.

Mégsem vagyok az.

Én is sokat fenyegetőzöm, sajnos a gyerekek előtt is, bár tudom hogy ezzel a lelküket taccsra vágom.

Leni, én nem hiszek Istenben, meg az újjászületésben sem, én nem hiszek SEMMIBEN csak a halál szépségében, és abban, hogy ott már nem fáj ennyire, mint most itt.( vagy semennyire nem fáj, mert nincs semmi...)

Ha van kedved, írj nekem privit, nagyon értelmes lány lehetsz, és sajnos "lelki rokon".

Végszóként: BOLDOG BÉKÉS KISMAMA-NAPOKAT, és egy makk egészséges, optimista kis vasgyúrót kívánok Neked!

Üdv: Fáni

Az életet Isten adta és csak Ő veheti el!!

Akik gyilkosok v öngyilkosok automatice=>pokol.

Nem is tom h mit mondhatnék ezekre az emberekre...eldobott magától egy esélyt h felfedezze az életben az olyan dolgokat, amit még nem ismer. Nem tud örülni az apró ajándékoknak, amit az élet ad...persze citrommal is megkínál 1x-2x, de csináljunk belőle limonádét:D

Azt hiszem, hogy tudom miről beszélsz Fáni. Bár én alapvetően egy életvidám és még elég fiatal emberke vagyok, de sokat éltem már, úgy érzem. Nehéz mocsarakból verekedtem ki magam, szakadékokból másztam fel, sűrű sötét erdőben bolyongtam egyedül, céltalanul. Édesanyám öngyilkos lett 29 évesen. 8 évesen én vittem neki a vizet, hogy a gyógyszereket be tudja venni. Évekig lelkiismeret-furdalásom volt emiatt, és magamat hibáztattam. Megmondta,hogy már csak egyetlen kívánsága van az élettől: minél hamarabb meghalni. Fenyegetőzött is ezzel, és mindenki tudta, de senki se vette komolyan. És megtette. Én pedig ott ébredtem mellette. Sosem fogom elfelejteni, ahogy ott feküdt. A szeme csukva, mintha aludna még, csak az ajka volt fehér.

Pár évvel később amikor már az Apám családjában éltem, láttam amikor a szomszédunk ajtaját felfeszítették a rendőrök, és láttam a szomszéd néni felakasztott hulláját. Ő nem volt olyan szép halott, mint az Anyukám. Pedig kedves néni volt, sokat vigyázott is ránk, szerettük. De 3-4 napig lógott, és az már igazán nem volt gyereknek való látvány...

Gyerekkorom óta kísértett az öngyilkosság gondolata. Haragudtam is Anyura, amiért egyedül hagyott ebben a zűrzavaros életben (pár éve csak, hogy valóban meg tudtam Neki bocsátani), menni is akartam utána, amikor igazán egyedül voltam, de a hitemet is általa kaptam.

Bár Ő ateista volt, és arra tanított, hogy nincs Isten, magunkra vagyunk hagyatva, a halála után mégis hinni kezdtem a túlvilágban. Egyszerűen hihetetlennek és igazságtalanságnak tarottam, hogy soha többé nem találkozhatom Vele, és nem csaphatom arcul azért amit Velem tett, és nem borulhatok ezután sírva a nyakába, és nem ölelhetem, és nem ölel át soha többé.

És bár többször járt/jár az agyam az öngyilkosságon még akkor is, amikor pedig már mindent megkaptam, és boldognak kellene lennem (csak valahogy olykor lehúz a múltam súlya, úgy érzem...), és nekem is megvan a tervem arra az esetre (nem is egy) ha tényleg elhatároznám magam.

Pedig alapvetően már boldog, és kiegyensúlyozott vagyok, sokan mondják, hogy pozitív energiát kapnak Tőlem, ha mélyponton vagyok, akkor viszont én úgy lökök el magamtól mindenkit, és kapaszkodom görcsösen a saját fájdalmamba, hogy később magam is szégyenlem magam. Egy hónap múlva kb. születik meg a kisbabánk, 9 év harag után most sikerült kibékülnöm az Apámmal, és egy szerető, segítőkész családot kaptam vissza. Annyi szeretetet kapok, amennyit még soha életemben nem kaptam. A párom azt mondta, hogy most végre bezsebelhetem azt amit gyerekkoromban nem kaptam meg. Azt mondja, most már megnyugodhatok, mert minden rendben van, és csak egyre jobb lesz. Valójában tudom, hogy igaza van. Mégis pár hete még annyira magam alatt voltam, hogy nem sok választott el attól, hogy megtegyem...

És azon gondolkodtam, hogy még most kell megtennem, amíg bennem van a baba. Addig amíg nem kell azzal a tudattal meghalnom, hogy magára hagyom Őt úgy, ahogy velem tette Anyu.

Most, ahogy ezen gondolkodom, megint szégyenlem magam, amiért idáig jutottam. Annyi harc után ismét fel akartam adni... Azt mondják, hogy amibe nem halunk bele, attól csak erősebbek leszünk. Ez lehet, de a kín és a szenvedésben érett erősség között azért hosszú idő telik el. És a démon időnként visszajár, hogy megnézze, tényleg elég erősek vagyunk-e, vagy meg tud még kísérteni, el tud-e csábítani végre magával a sötétségbe.

Azt hiszem, hogy tudom, miről beszélsz Fáni. Függetlenül attól, hogy én még fiatal vagyok, és sokan azt gondolják naiv is...

Őszintén szólva engem valójában a hitem húzott vissza a leginkább a szakadékból mindig.

Nem vagyok vallásos, sem keresztény, sem semmilyen olyan vallású, ami a társadalom által meghatározott szertartásokhoz kötődne. A lélekvándorlásban hiszek. És addig kutattam az élet értelmét, amíg arra a következtetésre jutottam, hogy az élet értelme a lelki fejlődés.

Az öngyilkosság gondolatától legtöbbször a hitem húzott vissza.

Ezek a gondolatok:

Ha én most feladom, akkor kudarcot vallottam az életfeladatommal. Ha feladom, az olyan, mintha megbuktam volna. Ha megbuktam, akkor újra kell kezdenem az iskolát. Nem! Nem! Nem! Én ezt az iskolát nem akarom újrakezdeni! Én tovább akarok lépni a következő feladatra! Nem azért küzdöttem ennyit, hogy újra visszakapjam ugyanezt a szemetet, és megint ugyanezzel küzdjek meg.

Korábban, amikor még valóban minden pillanatban gyűlöltem magam, akkor ezekkel a szavakkal pofoztam fel kínlódó lelkemet: "Az élet maga a pokol, megérdemlem, hogy ebben a pokolban senyvedjek életem végéig. Megérdemlem, mert annyira gyűlölöm magam, hogy ennél rosszabbat kívánni sem tudnék magamnak."

Majd volt egy pillanat, amikor az önútálatom nagyjából eltűnni látszott, és csak a fájdalom és a magányosság maradt. Senki sem volt mellettem, senkinek sem hiányoztam volna, ha megteszem.

Akkor mentem életemben először és utoljára templomba imátkozni.

És így imátkoztam: "Édes Istenem! Olyan gyenge vagyok, hogy nem bírom elviselni a terheket, amiket rám mértél! Kérlek, adj még nagyobb terheket, hogy meg tudjam becsülni, hogy eddig csak ilyen kevés szenvedésben volt részem! Adj még nagyobb terheket, hogy megerősödjem a súlyuk alatt!" És ezt nagyon őszintén is gondoltam. A kívánságom pedig teljesült. Megkaptam a nagyobb terheket. És az is igaz: megerősödtem tőlük. Most már meg tudom becsülni a kis terheket.

Azóta a küzdelmem jutalmat nyert. Mindent megkaptam az élettől, amire valaha is vágytam. Igazán úgy, mint ahogy Hófehérke lépett ki a koporsóból én is úgy léptem ki a saját magam által gyártott koporsóból és kaptam új életet.

Azért a démon időnként még visszajár, ellenőrizni, hogy valóban jó munkát végeztem-e, vagy van valahol rés a pajzsomon...

Még valami: az utóbbi időben sokat segítettek Müller Péter és Szepes Mária könyvei.

Ha még nem olvastál esetleg Tőlük semmit, akkor nagyon tudom ajánlani!

Főleg ezeket:

Müller Péter: Boldogság

Müller Péter: Lomb és gyökér

Müller Péter: Titkos tanítások

Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája

Többet nem merek már írni, mert még a hittérítés, vagy a reklámozás gyanújába keverednék ;)

köszönöm szépen kedves myly, meg fogom próbálni amit leírtál.

az én előtted kapott technikám csak annyi, hogy ökölbe szorított kézzel, csukott szemmel és egy jó nagy grimasszal ki kell ordítani a feszültségeket magadból, ordítani amig csak hanggal bírod.

Orvos mondta, és jó, rengeteg feszültség kiment belőlem, csak hangom nincs---apuci örömére.

Köszi a hozzászólást, jó éjszakát neked: Fáni

Fáni kedves,nálam a bolond jelenti a normálist!!:DDD)!!!

Ennek is igazán örülök,hogy hiszel és bízol az ilyen technikákban!!!!!

Nekem is van egy jó,hátha neked is segít!

(nem az én fejemből pattant ki,én is tanácsként kaptam)

Szóval a lényege az ,hogy vess le minden rosszat,minden fájdalmat ,minden békjót ami fogva tart,és tisztúlj meg ,próbálj megbocsátást érezni mindenkivel zemben,beleértve magadat is.Ezekből a dolgokból pedig építs falat,ami másoknak láthatatlan,de te látod,hogy ott van körülötted,és tudod ,hogy megvéd mindenkitől aki bántani merészelne!Te tudod ,hogy erről lepattannak a rossz dolgok!És azt is tudod ,hogy bármikor kiléphetsz belőle,és bármikor újra magadköré vonhatod!És ha érzed ,hogy ott van akkor csak nevethetsz bárkin,hisz biztonságban vagy ,mostantól örökké!!!Csak rajtad múlik ki felé nyújtod ki a kezedet!!!!

Ha sikerül,akkor megnyugvást fogsz érezni és örömöt,és azt ,hogy ez eddig nekem miért nem jutott eszembe!!!!!De ehez az kell,hogy változtasd át a múlbéli rossz dolgokat,tanúlságokká,gondold át őket újra,és lerárt dogokként építs bele a falba,és felejtsd el őket egyszer s mindenkorra,mert a rosszból jó lesz,ezek a dolgok fognak megvédeni téged az újabb rossztól !

lehet ,hogy badarságnak tűnik,pedig nem az!:D)

YESSSS!!!!!!!!!!! Átmeneti ugyan--többször volt már ilyen,----de akkor is....jobb.

Mutattak egy technikát tegnap, hogyan kell a felgyülemlett sok rosszat és negatívumot "kiengedni" magunkból, na azt gyakorlom szorgalmasan, és úgy tűnik átmenetileg segít....csak a szomszédaim nehogy rámküldjék a mentőket vagy a zsarukat...hehehe....:)))))

Olyan aranyos vagy hogy örülsz velem, ez hihetetlenül jól tud esni ám...

Neked SOSE legyenek ehhez hasonló gondjaid,ennyit tudok kívánni cserében...:)))))))

Hidd el nekem, ez a legjobb kívánság, amit egy embertársunknak kívánhatunk...:)))))

Fáni---még bolond azért...ppppp

Ez jó hasonlat volt Klariten, köszönöm szépen, igen, nagyon-nagyon sokszor elestem már, és egyre nehezebben bár, de még mindannyiszor feltápászkodtam idáig....most is...talán...

Holnap ballag az egyik fiam, hogy is jönne ki ha csak az urnámat tudná kézen fogni a férjem helyettem...vagyis belőlem...

jaj ez nagyon buta érv az itt maradás mellett, de ez van, most napokban gondolkodom, csak a holnapig...apró lépésekben.

De jobban vagyok kicsikét, igaz hogy ez átmeneti szokott lenni, de akkor is valami... mint ahogy az is hogy még nem eveztem át a "túlpartra", ahogy pár napja még komolyan terveztem.

Köszi a szavaidat!!!!!!!

Akkor szerintem az elso lepest mar megtetted! :)

Akivel sok rossz dolog tortenik, es megis tudja tartani magat, azok az igazi hetkoznapi hosok! Mert a sikeres ember, attol az, hogy eggyel tobbszor all fel, mint ahanyszor elesik!

:)))) Semmit nem veszíthetek,igazad van, mert már semmim sem maradt lassan abból a valakiből aki én voltam és vagyok.

Igazad van, ezt kéne csinálni,vállalni magamat de olyan nagyon nehéz súlyok húznak lefelé, rohadt tonnás béklyók, amiket nem bírok magamról lerázni sehogy.És naná hogy a magamnak megfelelés megy a legnehezebben, pedig hát innen indulna a dolog....

A másik: a család és a barátok nagyon nem szeretik ezt az "új" énemet, mert hogy harcos és haragos és agresszív és depresszív, ők a régi mosolygós fánikát várják vissza, aki egy akarattalan báb volt csupán.

Hát pedig azt várhatják ítéletnapig, mert olyan már nem leszek!!!!!!! Inkább bármi, de olyan nem!!!!! SOHA!!!!!!!!

Most viccelsz????42 évesen épp itt az ideje ,hogy elkezdj nyafogni a nyalókádért!!!!!

A fenébe is Fáni????Mondd ki amit gondolsz,éld meg az érzéseidet,mégha azzal megbántassz egy másik embert,hagy a csudába a másoknak való megfelelés görcsös akarását!!!!Légy végre az aki vagy !!!!!Mégis mit veszíthetsz?????Belegondoltál már ebbe???!!!Megsúgom semmit,csak nyerhetsz rajta!!!!

Az örökös múlton rágódást pedig illene lezártnak tekinteni,ami volt elmult nincs többé!!!Ha megbántottak bocsáss meg érte ha te bántottál meg mást kérj bocsánatot,és pont,lezárva!!!!

Van egy kedvenc mondásom:Aki félelemben él ,az csak félig él!!!!!!

Vedd magad emberszámba végre,a hibáiddal és az erényeiddel együtt,és légy önző is!!!!Mi a csudát veszíthetsz????

MINDENKINEK KÖSZÖNÖM AKI SZÓLT A TÉMÁBAN !!!!!!!

Én a véleményeket és meglátásokat mindig elolvasom és el is gondolkozom rajta, ráadásul nem vagyok megbántódós sem, ha érzem hogy a javamat szolgálja az a valami.

Igen, Neked is igazad van myly, már a múltkor is nagyon értelmes és megszívlelendő gondolatokat írtál nekem---ezt köszönöm szépen.

Önsajnálat? IGEN. Az ( is) baj, jogos az észrevételed.Kényszeresen ragaszkodom a rosszkedvemhez és ahhoz, nehogy jobban érezzem magam, de ezt nem jókedvemből teszem, hanem mert ezzel is az "önbüntetésem "része.( és mégsem mazo kategoria, érdekes...)

MIÉRT? Mert túl sok dolgot elrontottam az életemben, olyanokat, amiket már nem lehet helyretenni, sem pedig túllépni rajtuk. És azért, mert SOHA eddig, illetve 40 évig nem álltam ki magamért, hagytam hogy meggyalázzanak, megalázzanak, gúnyoljanak, bántsanak....csak tűrtem arcomra fagyott mosollyal és végtelen önuralommal mindent.

SOHA nem mondtam ki ami fájt, vagy ami rosszul esett, mert azt hittem így majd jó lehetek, és szeretere méltó.( mekkora baromság így tenni, már tudom...)

Aztán rájöttem hogy ez nem így működik--addigra viszont már csak ilyen "eszetlenül" tudok magamért kiállni--ha egyáltalán kiállok, mert még most is van olyan szitu hogy nem merek, csak gondolatban.... És ezért utálom magamat a legjobban,mert ezt 30-35-40 éve kellett volna megtennem, akkor nem itt tartanék az önbecsülés terén, és az életben sem...42 évesen viszont már ugyancsak viccesen jön ki ha nekiállok hisztizni és csapkodni mint egy kislány aki nem kapja meg a kedvenc nyalókáját.

Nem tudom mennyire érthető ez így...de valahogy így van.

Nagyon jól esik viszont a Te hozzászólásod is, mert értelmes, logikus, és segítőszándék búvik meg mögötte. EZT KÖSZÖNÖM!!!!!!!

No anyám az utolsó, aki miatt itt maradnék, ő olyant tett velem, ami megbocsáthatatlan bűn. Hiába jár azóta már templomba, és gyón naponta, az emberölést nem tudja meg nem történtté tenni. Miatta NEM maradok.

De neked tökéletesen igazad van, és jó ha nem gondolsz ekkora baromságokra mint én. Igen, ez is egy fontos szempont lehet a maradásra. :)

Igen, én akarhatnám, igazad van. Nem akarom, vagy nem tudom mit akarok, meg vagyok teljesen kavarodva asszem.

Pszichológusnál többnél is jártm, nekem nem segített.

Köszi azért hogy visszakanyarodtál ide, hozzám.

Fáni!!!Nem vagy féreg,csak TE szerinted vagy az.Nem akar senki eltaposni, csak TE magadat!Nem fog tudni segíteni rajtad senki,csak TE magad!

Remek társad a depresszió ugye!!!!Annyira megszoktad már ,hogy el sem akarod engedni!!????

Fáni ,a legnagyobb baj,hogy Te nem akarsz jobban lenni!Te nem akarsz boldog...boldogabb lenni.

Nem fogok újat mondani avval,hogy minden ember a maga fájdalmát érzi a legnagyobbnak,a rossz dolgok azért történnek ,hogy tanúljunk belőle.Persze rághatod a csontot évekig is,vagy akár egész életedben is!Folyamatosan hátatfordíthatsz a jelennek és a jövőnek,beleesve az önsajnálatba!De tudod Fáni a kutya sem fog törődni veled,sem azzal,hogy mikor mi bánt!Az emberrel egyedül és kizárólag csak maga törödik!

Mert mindenki valahol egyedül van,és azt tesz amit csak akar!!!!Rosszat ,jót,őrültséget, tök mindegy,mert másnapra már a kutya sem törödik avval,hogy mit tesz vagy tett xy!!!!Érted már ,hogy mit szeretnék mondani?????

Ami hiányzik belőled Fáni,az a bátorság!Bátorság önmagadhoz,bátorság az élethez.Bátorság a cselekvéshez!!!De egyszer döntened kell,hogy merre tovább,te is tudod!

Tudod a gyerekeknek,ha rosszat álmodnak,vagy féltek a sötétben,mindíg azt szoktam mondani:Jaj,kicsikém ,nem kell félni,mert a sötétség nem más mint a fény hiánya!

Találd meg a te lángodat,ami csak a tiéd lesz,ami majd bevilágítja a sötétséget!Tudom ez az egész,nagy marhaságnak tűnik,blablablabla.....

Pedig tudom miről beszélek!Majd ha már olyan mélyre süllyedsz a bánatba,a sötétségbe,amikor már semmi,és senki nem fog érdekelni,amikor majd beleüvöltessz hangtalanúl az éjszakába:SEGÍTSEN MÁR VALAKI!!!!!!!akkor majd érteni fogsz!!!....talán!!!

Biztosan nem egyszerű, és azt csak te tudhatod, hogy akarod-e hogy jobb legyen? Akarsz-e változtatni a helyzeteden? Az első lépésnek ennek kell lennie, hogy ki akarsz lábalni.

Ez persze csak egy vélemény. Nem ismerem a problémát. Pszichológusra nem gondoltál még? Egy olyan beszélgetősre (mert szerintem annak van értelme). Tudom nem olcsó mulatság, mert én is jártam anno, nekem nagyszerűen segített. Még néha rosszabb periódusomban előjön a problémám, de már tudom uralni a helyzetet. :))

Kedves Shally!

Köszönöm a hozzászólásodat. Válaszként--NEM MENTSÉGKÉNT!!!---annyit tudok csak írni, hogy 27 évesen még én sem így vélekedtem saját magamról.

Ehhez sok évnek, és számtalan rajtam esett fájdalomnak illetve megaláztatásnak kellett bekövetkeznie, amíg végül ilyenné váltam.

Biztosan lett volna másik választandó út is akkor,még az elején, de én rossz irányba indultam, most meg már annyira kusza és reménytelen minden, hogy attól tartok, nincs visszaút számomra.

Kedves Bolondfáni!

Olvasom a soraid, és csodálkozom mi viheti rá az embert, hogy ilyeneket írjon magáról---> "nem vagyok másokat segítő, én egy kis féreg vagyok akit el kell taposni. :(((((((( "

Nem tudom mi történhetett veled, hogy így érzed, mi okozhatta ezt nálad. Minden ember követ el hibákat, és minden dolog okkal történik, én így gondolom. Minden helyzetből lehet vmit tanulni, kamatoztatni mégha rossz is az. Én még fiatal vagyok, de nekem is vannak problémáim az életben, munkahely, párkapcsolat...szóval nem vagyok a topon. De amikor már érzem magamon hogy egyre mélyebbre süllyedek, bele az önsajnálatomba, rosszkedvembe, magányomba...akkor erőszakkal, CSAK AZÉRT IS a jó dolgokra koncentrálok. Odafigyelek a gondolataimra, mert a gondolaink termetenek, és ha úgy ébredek fel reggel, hogy megint egy elb...-ott nap, na akkor olyan is lesz a folytatás... Azért is megmutatom, hogy ha akarom jól alakulnak a dolgaim, és igenis ezt akarom, mert megérdemlem! :)))

"Más idő nem létezik, csak a most. A fájdalom, a bánat, a depresszió, a bűntudat és a félelem összes többi formája eltűnik, ha a tudat a pillanat szeretetére és békéjére koncentrál." (Jampolsky)

Őszintén szeretném ha szép lassan, természetes halállal "kihalna" ez a topic, mert ez azt jelentené, magam gondolkodom csupán ilyen szörnyűségekről.

Remélem így van, ezért nincs újabb vélemény..:)