Nem akarok férfi lenni! (beszélgetős fórum)

Nem tudom született e már hasonló téma, ha igen akkor a moderátorokat kérném, hogy vonják össze, mert én nem találtam hasonlót. Nem is a saját szavaimat idézem (nekem pl. van egy kislányom).. Pedig akár a saját szavaim is lehetnének. Érdekelne a véleményetek, ti, akik egyedülállóak vagytok, egyedül nevelitek a gyerekeket, vagy épp egy egészet alkot a családotok, mennyire érzékelitek a terhet amit cipeltek? Ezt a szösszenetet szeretném veletek megosztani. Egy kedves ismerősöm saját szavai. Nyilván nem mindenkire igaz, sokan sokkal szerencsésebb helyzetben vannak. De itt az érdekelne, volt e már valaki hasonló helyzetben? Illetve szerintetek, hogyan lehetne megakadályozni azt, hogy ne forduljon ki a világ így önmagából?

"Minden NŐ-nek és FÉRFINEK....legyen 5 percetek elolvasni....

Nem akarok férfi lenni!

Pár nappal ezelőtt, amikor javában tombolt a negyven fokos hőség, épp egy bevásárlóközpontból jöttem kifelé.

Mindkét kezemben szatyor, gyakorlatilag még a fülemen is, a hónom alatt 24 tekercs vécé papír, vállamon táska.

Természetesen, ahogy kiléptem a tűző napra, mindkét zacskó elszakadt, a zsemlék és a paradicsomok vidáman gurultak szerteszét a földön, én pedig magatehetetlenül próbáltam összeszedni a cuccokat, miközben a helyzet egyre reménytelenebbnek tűnt és egyre kisebbnek és elveszettebbnek éreztem magam a vállamról lecsúszó és kiboruló táska, az éppen megcsörrenő mobil és az érzés, hogy miért nincs több kezem?! szituációban.

És egyszer csak elszakadt a cérna.

Elég lett mindenből!

Rongybábúként huppantam le a forró aszfaltra és zokogni kezdtem.

Normális dolog, hogy mindig mindent egyedül kell csinálnom? Hogy 6-kor kelek, bemegyek a városba dolgozni, hogy bevásárolok, hogy mellékállásaim vannak, hogy cipekedem, hogy egyedül irányítom az életemet, egyedül döntök segítség nélkül, hogy minden szarra egyedül vagyok? Ez így tök okés? És az is rendben van, hogy ugyanezeket a terheket olyan anyák is cipelik, akik mindemellett 2-3 gyereket is nevelnek?

Valami eltört bennem és felkerestem a terapeuta barátnőmet, hogy ugyan mondja már meg, én megyek a forgalommal szemben, vagy manapság tényleg minden nő férfi szerepeket vállal?

Azt mondta, hogy teljesen igazam van.

Ez, amit mi, a 21. században művelünk, abszolút nem normális. Annyi teher van a nőkön, hogy ilyen sok talán sohasem volt még. És igen, ez a világ amazonokat képez, nőket, akik az autópálya mellett kereket cserélnek, akik felsővezetői pozícióban vannak, akik az egész családot a hátukon cipelik, akik megtanultak a jég hátán is megélni.

Persze vannak nők, akik ezt kimondottan imádják és remekül boldogulnak egyedül is, de Isten látja lelkem, én azt érzem, hogy ez nem az az út, ami a boldogsághoz vezet, mármint nekem biztosan nem.

Nem akarok ennyi terhet, és ezt úgy mondom, hogy nincs gyerekem, nincs rajtam felelősség és még így is túl soknak érzem a batyumat.

Amikor ott sírtam az áruház előtt, semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy jöjjön oda valaki, hozzon nekem egy zacskót, segítsen összeszedni a holmimat, fogja meg a kezem és vigyen haza. Nem azt vártam, hogy fizessen helyettem a kasszánál, tankolja tele a kocsimat (ami nincs is), hozza ágyba a reggelit, kényeztessen, csak annyit, hogy osztozzon velem a terheimben, mert basszameg, nem arra vagyok teremtve, hogy erős harcos legyek, aki minden nap csatába indul, hanem arra, hogy kedvességet, lágyságot és puhaságot, meg szeretetet árasszak magamból!

De látsz ilyen nőt manapság?

Nagyon keveset.

Mert akiket ismerek, mind-mind ugyanezt csinálják. Túlvállalják magukat, szétesnek lélekben, fejben, érzelmileg, megkeményednek, túlnőnek a férfiakon.

És jön az első randi, és beszélgetni kezdünk.

Elmondom egy napomat.

Felkelek, dolgozom, ügyet intézek, karriert építek, írok, tanítok, szervezkedem, takarítok, bevásárolok, agyalok, ambícióim vannak, megyek előre. És a pasi-teljesen jogosan!- megijed. Mert keresné a helyét ebben a történetben. És hiába mondom neki, hogy jól esne, ha egy csokor virággal elémjönnél a munkahelyemre, jó lenne, ha nem kéne egyedül ennem, egyedül vásárolnom, egyedül filmet néznem, egyedül sétálnom, megijed attól, hogy önálló vagyok, hogy határozott vagyok, hogy nem megmenteni kell engem kérem, hanem érdemben velem és mellettem lenni, miközben én is az ő támasza akarok lenni.

És nincs második randi. Mert ez a nő túl sok, túl sokat érez, túl sokat filózik, túl sok mindent csinál és mindemellett még ideje is lenne egy párkapcsolatra, és beszélgetést akar és közös programot és intenzív, minőségi időt. Ja és persze bolond. Hát mitől Ne lenne az?! Ki nem az?

És ezer és ezer ilyen történetet hallok a barátnőimtől.

Hogy a férfiak megijednek. Mert ők a nőt keresik, a klasszikus nőt, az esendőt, a szendét, a család melegét őrzőt, nem a managert, a gyerekeit egyedül nevelő anyát, aki álló nap rohan, nem az értelmiségi szinglit, hanem a királylánykát.

Soha, egyetlen egy posztomban sem bántottam a férfiakat, mert nem vagyok az a fajta, aki a saját magányát úgy magyarázza meg, hogy „minden férfi szar szemét és úgyis csak azt akarja.” Vannak nagyon rendes pasik. Tudom.

Viszont a terapeutámnak igaza volt abban, hogy manapság a férfiak nagyrészt-mondom, vannak kivételek!- gyávák és tutyimutyik. Kényelmesek. Annyira beelőztük őket, hogy csak kapkodják a fejüket, illetve van az a fajta is, aki inkább megdöglik egy boldogtalan és szexmentes házasságban, egy langyos, híg fosban, minthogy kiálljon magáért, a boldogságáért és olyan nőt válasszon, akivel mondjuk testi és szellemi partner lehet.

Az elmúlt években az összes randim kudarcba fulladt.

És nem azért, mert rondavagyok, kövérvagyok, senkisemszeret, hanem mert folyamatosan ki akartam rugdosni a srácokat a komfortzónájukból. Felvázoltam, mire lenne szükségem, mi tenne engem boldoggá, cserébe mit tudok nyújtani, és te, hallod, látnod kellett volna azokat a riadt arcokat! Hogy atyaúristen! Hát ez totál őrült! Ez ennyi figyelmet és időt és érzelmet igényel? Így nem gondolkodik senki! Mi ez? Ufó?

De nem tudok másmilyen lenni! Nem tudok gyengébb, gyámoltalanabb és életképtelenebb lenni, nem elégszem meg hétvégi otthon punnyadással, sorozatnézéssel, négyfalbámulással, érzelmileg intenzíven szeretnék élni és tanulni, fejlődni, tapasztalni egy kapcsolatban! És körbenézek, és gyakorlatilag az összes helyes és okos barátnőm pontosan ugyanettől szenved!

Popper Péter írta valahol, hogy kimegyek az utcára és azt látom, hogy felnőtt ruhába bújt kisfiúk mászkálnak mindenhol. Anyuci pici kedvencei. Nagy gyerekek, akik eljátsszák a főnököt, a melóst, az ügyvédet, de közben érzelmileg és fejben gyerekek maradtak, a nők pedig toronymagasan kenterbe verik őket.

És nyilván nem akarok általánosítani, és sok érzelmileg éretlen nő is van, és sok érzelmileg érett férfi is, de valahogy egyre többen vagyunk boldogtalanok és egyre jobban megszokjuk azt, hogy totál normális mindent önállóan, segítség nélkül csinálnunk, hogy a boldog párkapcsolat az valami elit klub, ami csak a kiváltságosoknak jár, akinek nincs ide V.I.P belépője, az csak tegye a dolgát egyedül.

Szétesik a világ, szétesik a világunk, a férfi ellenség lesz, valami hülye kis eszköz, a szükséges rossz, a nő férfi lesz, aki megkeményedik, aki küzd, aki saját magának szül gyereket és majd megoldja valahogy önállóan, a kapcsolatok ellaposodnak, a problémák a szőnyeg alá kerülnek, mert már mindenki pattanásig feszült, mert ha egy nő végre talál egy férfit, akkor foggal-körömmel meg akarja tartani, olyan nagy a férfi ínség és olyan nagy a társadalmi nyomás, hogy menj férjhez, szülj gyereket, építs karriert!

De hogyan?

És miért van ez így? Mindenki megőrült? Én is? Te is? Normális dolog, hogy semmire és senkire nincs idő? Hogy mindenki rohan, stresszel, küzd, pénzt keres és idegbajos? Normális dolog, hogy egyre több a válás, a magányos fiatal, az egyedülálló anyuka és az összezavarodott tini? Mi ez az egész? Hol rontottuk el? Miért frusztráljuk egymást?

Nem akarok kemény nő lenni! Nem akarok páncélt, karriert, munkaközpontú életet!

Én még nem is olyan rég egy tündéri kislány voltam, és mint mindenki más, én is arról álmodtam, hogy a hercegemmel fogok boldogan élni a saját kis világomban. De ez a világ kiírtja belőlünk a kislányt és lovagokká üt minket, akik nap mint nap kimennek a csatatérre.

Nagyon elveszettnek érzem magam és őszintén megmondva, egyáltalán nem látom a kiutat. Sem az én életemből, sem a többi, hasonló érzésekkel küszködő nő életéből. Nem tudom, hogyan lehetne visszafordítani ezt a folyamatot. De jó lenne, ha a helyemen lennék és a világ is, a férfiak és a nők is a helyükön lennének. Mert ez most egy eszeveszett küzdelem, amiben mindenki össze van zavarodva, és amiben én magatehetetlenül sírok az aszfalton és senki sem fogja meg a kezem.

Pedig szentül hiszem, hogy egy nő csak akkor boldog, ha van mellette egy szerető társ, aki az ő támasza és védelmezője.

De ki véd meg minket ha már túl erősek vagyunk? Milyen szerep marad akkor a férfiaknak?

Köszönöm a figyelmet."