Mondod a gyermekednek, hogy "szerelmem"? (beszélgetős fórum)

Szomorú vagy nem - ez van. Eddig egy férfi sem bizonyította nekem azt, hogy feltétel nélkül meg lehet bízni bennük. És ezt abban az értelemben is mondom, hogy látok más férjeket is olyan oldalukról, ahogy a feleségük sosem látja.

Hányan esnek pofára, mert mindent elhisznek a férjüknek...? Szép dolog a teljes bizalom, csak én sajnos nem hiszek benne.

A verset pedig nem én idéztem.

Értem. Hát ilyen alapon én mondjuk senkit nem tekintek "feljebbvalónak". Kicsi még a gyerekem, de nem fog mindent megkapni, amit a száján kiejt. Ez biztos, mert ez a halálom, amikor a szeretetet tárgyakkal próbálják pótolni a szülők.

Ettől még úgy gondolom, hogy nálam az Ő fejlődése, boldogsága áll az első helyen, és mindent el is fogok követni, hogy boldog legyen.

Szerintem semmi köze a harmónia felbomlásához egy gyerek érkezésének. Ott már rég másfajta problémák is vannak. Olyan nincs, hogy kizárólag azért megy tönkre két ember kapcsolata, mert gyerekük születik. Önmagában ez nem lehet ok, van mellette mindig valami.

A szeretet pedig nem olyan, hogy attól, hogy többen leszünk a családban, bárkinek is kevesebb jutna, mert a szeretet nem osztódik, csak sokszorozódik és erősödik. Nem kap kevesebb szeretetet a gyerek, ha testvére születik, és a férj sem a gyerek miatt.

Egyébként biztos tudod, hogy a Bibliában mennyiszer hozzák párhuzamba az anyai szeretetet és az istenszeretetet, és mennyiszer hasonlítják mindkettőt a szerelemhez (bár a görögben egyszerűbb, több szavuk van rá). Vagy pl. "ő az én szerelmes fiam".

Tudod, azért szomorú, hogy soha nem lehet számodra feltétel nélküli szeretet, amit "egy férfi" iránt érzel.

Én vallom, hogy a gyerekek apja iránt ezt kell érezni, ez az alap, amire családot lehet építeni.

A beidézett vershez pedig annyit, hogy a szerető, szeretni való értelemben használták a szerelmes szót akkoriban, ráadásul ez csak egy vers. Szép, költői szabadsággal megáldott vers, de akkor is csak az :)

Sok minden lehet az oka a családi harmónia felbomlásának. Nem azt mondtam, hogy csakis ez az egyetlen kiváltó ok. De valahol minden összefügg mindennel! Gondolj bele: pl. ha megcsalja egyik fél a másikat, ennek is lehet ez az egyik oka - hangsúlyozom az EGYIK oka. Bizony van, mikor a férj, a társ úgy érzi a gyermek megszületése után, hogy ő kiszorult egy kicsit a felesége szívéből, vagy hátrébb került...

Én is sokat foglalkoztam újszülött csecsemőimmel - de mindig odafigyeltem közben a férjemre is. És sok helyen van még így - pl az apa fürdeti és/vagy pelenkázza a gyermeket este, így ő is kiveszi a részét a gyermekgondozásból és a gyermek is élvezi az apjával való együttlétet. Dehát ezeket mindenki tudja - és mégis a való életben nem mindig sikerül megvalósítani.

Természetesen ezer oka lehet egy válásnak, a munkahelyi gondoktól kezdve, az anyagiakon át sok minden, de sokszor sajnos maga a gyermek is lehet az ok - vagy hogy őt használják fel... :(

Másik kérdésedre válaszolva: nálunk abban nyilvánul meg, hogy nem tekintjük a gyermekeket feljebbvalóknak, hogy a helyén kezeljük őket. Pl. nem kényeztetjük el őket - az a nagyszülők dolga, mondják, bár velük is megbeszéljük, hogy nem kell mindent megvenni nekik, amit csak kiejtenek a szájukon. Közben megkapnak mindent, amire szükségük van - és nemcsak az anyagiakra gondolok.

A legjobban úgy tudják megtanulni, hogy nem ők a feljebbvalók, ha megismertetjük őket az egyetlen Feljebbvalóval. Ezt amúgy minden szülő és keresztszülő megígéri, aki megkeresztelteti a gyermekét, ti. hogy hitben neveli őt. Ez nem egy különleges dolog, de sajnos a mai világban mégis az. Szerintem természetes, ha egy hívő család együtt megy templomba vasárnaponként. Utána - vagy előtte szombaton - még lehet kirándulni, vásárolni, moziba, színházba menni...stb. Nem az van, hogy csak a templom, semmi más.

Bocs, ha hosszú voltam, csak a kérdésedre próbáltam válaszolni.

Sziasztok!

Pár hete kaptam magam azon, hogy a most 3 hónaposomnak azt mondom, hogy szerelmem... :) Furcsa is volt, annyira spontán jött és eleinte próbáltam tudatosan elharapni, ha megint a nyelvemen volt, de ha egyszer jól esik kimondani...? Annyira imádnivaló, hogy sokszor már nem találok szavakat, hogy hogyan becézzem, pedig negyed órán át is képes vagyok becézni szóismétlés nélkül! :)))

De ezek szerint nem vagyok ezzel egyedül és ennek örülök! Szerintem ez nem említhető egy napon a párom felé érzett szeretettel, nem is szabadna összehasonlítani, mert nem pótolja egyik a másikat.

Mellesleg pedig:

"Szilágyi

Örzsébet

Levelét megirta;

Szerelmes

Könnyével

Azt is telesirta.

Fiának

A levél,

Prága városába,

Örömhírt

Viszen a

Szomorú fogságba"

Ennyi.

Gyanítom, nem attól bomlik meg a családi harmónia, ha rajongva szeretik a gyereküket. Ha megbomlik, ott teljesen más dolog van a háttérben.

És hát nem arról van szó, hogy apa meg anya ne szeresse egymást.

Az miért nem elég, hogy "szeretlek" kicsim?

Biztos, hogy helyes arra tanítani a gyereket, hogy anyai vonatkozásban szerelemre asszociáljon? Akár fiú, akár lány, én ezt a fogalmat meghagynám a megfelelő személyre.

Igen, nem gondolom úgy, hogy aki szerelmemnek szólítja a gyermekét, az szerelmes belé.

És - már bocsánat - de tisztában vagyok a szavak jelentésével. (Nem akarom előhozni a diplomáim számát, úgyhogy kérlek, ne kérdőjelezd meg értelmi képességeimet. Köszönöm!)

Az édesanyai SZERETET!

Máskülönben nem egészen értem a kérdést. A szeretetnek annyiféle árnyalata van... Teljes szívemből szeretem a gyermekeimet, a legjobbat szeretném nekik adni mindenből - ma este pl. hozta mindegyik a saját kis könyvét, hogy meséljek belőle, fel is olvastam a 3 mesét + villanyoltás után még egyet fejből, azután imádkoztunk és alvás. Sokat dicsérem őket, napjában többször megpuszilgatom, megölelem őket, mondom is nekik, hogy mennyire szeretem őket.

Nekem az a furcsa, ha valaki minden másnál előbbre helyezi a gyermekét, rajongva imádja, és közben mondjuk a férjét/párját elhanyagolja. És mivel nem tartja olyan fontosnak, hogy elsősorban vele legyen stabil és erős érzelmi kapcsolata, ezért szokott előfordulni az elhidegülés - majd legtöbb esetben a válás is...

Én úgy vagyok boldog, hogy legjobban az Istent szeretem, akitől kaptam a férjemet, a gyermekeimet, az egész életemet, utána a férjemet és a gyermekeimet. Másképpen viszonyulok mindegyikhez - ezért másképpen szeretem őket. De hála tölti be a szívemet bármelyikre gondolok!

Nem mondom, hogy más is így lehet csak boldog. Ne értsetek félre, nem szoktam győzködni senkit sem. De bennem ez van, az én életem erről szól - ez jön ki hát belőlem, nem írhatok mást. :)

Imádat: Istené. Szerelem: Férjemuramé. Szeretet: Gyerekeké. Osszák széjjel:))

Basszus, én a szomszédasszonyt is szeretem, meg a zöldségest is. Meg a töltött káposztát is.

Kösz a hozzászólást. Nagyon fontos dolgot említettél: az elengedést. Valóban úgy kellene tennünk - anyáknak és apáknak -, ahogy írod: ha eljön az ideje, elengedni gyermekeinket, hogy a saját útjukat járják.

Ismerek sok családot, ahol - legtöbb esetben - az anya úgy megkeseríti az életét a fiának vagy lányának - de leginkább fiúgyermekről van szó -, hogy az nem tud normális életet élni...

Nem azt mondom ezzel, hogy akik most szerelmem-nek szólítják a gyermeküket, később nem tudják majd elengedni őt. Szó sincs róla! Itt nem a szóhasználat, hanem a viselkedés a döntő. Aki majomszeretettel csüng a gyermekén, és saját tulajdonának tekinti, az a szülő nehezen vagy egyáltalán nem tudja majd elengedni, amikor ő már a saját életét szeretné élni...

Kinek nincs gyereke? Nekem?

Bocs, de három gyönyörű gyermekem van, akiket nagyon-nagyon szeretek.

(De nem imádom őket, és szerelmem-nek sem szólítom őket. Mindkettő érzelmet - az imádatot és a szerelmet is - meghagyom másnak. Az előzőt Istennek, az utóbbit a férjemnek.)