Miért csak a kioktatást kapom? (beszélgetős fórum)

Biztos nagy a szád,:)) csakazenyémutolsószó-ahogy öregszel,nyugszol. Főleg, ha nem is összetartó család. Barátban, barátnőben keresd a vígaszt.

És! Ne köss mindent az orrukra! Ne mesélj, ha kérdeznek, mondd, hogy : nektek hiába mesélném el.

Na?

szerintem ebben te is ugyanolyan hibás vagy, mint ők. normális esetben az ember jól ismeri a családját, a rokonait, barátait, de ilyen szempontból még a felületes ismerőseit is. tudja, hogy milyen emberkék, milyen a hozzáállásuk, miről lehet velük beszélgetni, mivel lehet hozzájuk fordulni. a családod sem egyik napról a másikra vált ilyenné, hanem mindig is ilyenek voltak. lehet, hogy nem pátyolgatnak, ha a problémáidról beszélsz, hanem nyomják a megoldásokat, vagy kapod a "kioktatást", hogyan csináld úgy, hogy jó legyen. lehet, hogy más dolgokban pedig ezerrel melletted állnak.

olyan nincs, hogy semmit nem tudsz elmondani nekik :) csak te azt várod, hogy minden problémánál simogassák a buksidat és vigasztalgassanak, holott tudod, hogy ők nem olyanok, mégis megteszed. minek?

Na igen, de ha napról-napra rájuk zúdítod, hogy de sok a munkám, fáradt vagyok, milyen sokan vannak a metrón, de vacak ezért az életem, akkor nem csoda, ha az idegeikre mész.

Az ilyen emberre szokták mondani, hogy energia vámpír, illetve én mint kolléga, kerülöm az ilyet, mert van elég valós problémám, és nem vagyok hajlandó foglalkozni nem létezőkkel.

Most egy kollégás történetet mondok el, ami közel 4 évig zajlott: egy kolléganő mindent problémának él meg. Azt gondolja, hogy a tömegközlekedés azért van, hogy őt bosszantsák, csak azért száll fel 100 ember a trolira, hogy őt direkt lökdössék, azért nem kap több fizetés emelést, mert azt akarják, hogy ne legyen neki sok pénze, azért esik az eső, hogy neki kényelmetlenebb legyen az élete, a gyereke azért sír, hogy őt bosszantsa, és még sorolhatnám, hogy min hőbörög egész nap. Az első napokban, együtt éreztem vele és a többiek is, de aztán besokalltunk és nem hallgatjuk meg, sőt lehurrogjuk, hogy igen! Igazad van, csak azért esik az eső, hogy még véletlenül se érezd jól magad. Ja, meg ilyeneket mond: Én nem lakkozhatom, a körmeimet, mert nekem mosogatnom kell. Persze, nekem meg a bejárónőm csinálja:)))))

Tehát a lényeg: nem is állunk vele szóba, mert nem akarjuk, hogy lehúzzon minket, ha nem hagy békén, akkor igen, vita a vége, mert kíméletlenül az orra alá dörgölöm, hogy milyen önző, érzéketlen tahó, mert nem érdekli, hogy mások kedvét is tönkre teszi a nem létező gondjaival.

Lehet, hogy te is ilyen vagy? Ez jó neked? Nem tudod egy kicsit sem jól érezni magad?

Ha sok a munka és fáradt vagy, akkor pihenj sokat. Este tusolj le korán és feküdj le vagy csináld azt, ami kikapcsol. És hétvégén is olyan tevékenységet folytass ami pihentet. Oszd be jobban az idődet. Menj el mozogni, olvass, nézz olyan filmeket, amik szórakoztatnak, illetve találkozz az ismerőseiddel és ne panaszkodásról szóljon a beszélgetés. A családoddal is beszélj másról és ne arról, ami neked problémát okoz. Vannak dolgok, amit senki nem tud megoldani, így kár arra pazarolni az energiánkat. Persze kicsit érezhetjük rosszul magunkat ezek miatt, de ezzel a probléma nem lesz megoldva, így tovább kell lépni. Itt megint az esőt hoznám példának: szakad az eső napok óta, ami elrontja a kedvünket, fáradtak vagyunk, stb., de nem tudjuk elállítani, ezért sokat pihenünk és olyan dolgokat csinálunk, ami felvidít:) Persze elmondhatjuk, hogy ettől az időtől annyira fáradtak vagyunk, hogy az csak na, de ennyi és nem több órás panaszáradat....

Itt a válasz.

Egyébként létezik, létezhet változtatás. Szerintem alapvetően nem a tényleges szeretet hiányzik, hanem annak tudása, hogyan kell azt kimutatni.

Az öt szeretetnyelvről szóló könyvek szuperek ebben a témában.

Egyébként saját példa. A lányomék osztályában van egy szerencsétlenebb kislány, akit hajlamosak csúfolni. Én ezért nagyon haragszom. Sokat beszélgetek a lánnyal, hogy ez miért nem jó. Erre jön haza valamelyik nap, hogy jaj milyen volt a tanárbácsijuk, már megint igazságtalan volt. Elmesélte, hogy ő a barátnőivel leült egy asztalhoz ebédnél. Majd amikor odament a kérdéses kislány, akkor egyszerre parancsszóra felálltak, és átültek másik asztalhoz. Erre a tanárbácsi amolyan bácsisan csináltatott velük 10 guggolást az asztalnál, és elvett egy magatartáskártyát. (piros pontot) Fel volt a csak háborodva, hogy "nem csináltam semmit, csak felálltam? Most ezért??" Erre én annyit mondtam neki, hogy ha rajtam múlna, még most is ott guggolnátok. Ő is azt mondta nekem, hogy én olyan vagyok, mert nem szeretem, és mindig mások pártját fogom, és nem az övét... Szerinted nem kellett volna jeleznem felé, hogy nem jól cselekedett???

Te a szüleidnek örök gyereke leszel. Ne csodálkozz azon, hogy esetleg a szerintük negatív dolgokról elmondják a véleményüket. Ez azt jelenti, hogy meghallgatnak, megértik amit mondasz, gondolkoznak rajta. Lehet könnyebb lenne csak vigyorogni és bólogatni, de semmiképpen se lenne mélyebb és komolyabb gesztus.

Értem én, hogy néha ettől függetlenül jó lenne, de egy idő után ezt a szerepet tényleg a szűk saját családunk veszi át.

Jelentkezzen olyan ember-kortól függetlenül- aki fiatalon soha nem rágott be a szüleire?

Az más kérdés, ki, hogyan reagálta le, de a lényeg u.a. :)

Alapvetően megértelek. Bár én anyámmal vizsgáztam együtt az egyetemen, és ő jobban nyomja a számítógépet felhasználóként mint én, mégis értem, miről beszélsz. A milyennek neveltek, de nem úgy lett történetet. Bár én már sokmindenért megküzdöttem, és utólag részben belátták, hogy jó volt így is.

A nagyikám nekem is ilyen volt. :-) Pedig ő egy igazi vidéki nénike volt.

Viszont ami érdekes, hogy azt mesélik, hogy fiatalon főleg anyám nővérével meg ugyanolyan gáz volt.. Én már else tudom róla ezt képzelni. Vele 23 évesen is szórakozott, ha ránézett egy fiú, nekem meg a barátomat rejtegette a kisszobában. Amikor meg nálunk találkozott a pasim meg ő, a pasi ugrott a nyakába, hogy csókolom nagyika! Erre ő meg ránézett, hogy "ugyan, ismerjük mi egymást?" Előbb kapcsolt 80 évsen, hogy ők elvileg nem ismerhetik egymást...

Egy időben én is nagyon ki voltam a szüleimre.

Akkor kezdtem megbocsátani nekik és tényleg megérteni őket, amikor nekem is elkezdtek a gyerekek felnőni, és rájöttem, hogy a francba mégis nagyon nehéz ez. Nehéz tudni, mi a "jó", amit át kéne adni, meddig neveljünk és honnan jön a személyiség, meddig megértsünk és meddig hívjuk fel a figyelmet arra, hogy ő sem tökéletes... Meg még mindemellett maradjunk naprakészek is. Amikor rájöttem, hogy ez nekem se fog azért 100%-ig menni, akkor sokat változtam én is, kezdünk ismét összejönni a szülőkkel.

Bár ők a maguk módján azért mindig mögöttem állnak, azt nem mondhattam soha, hogy nem, sőt, bizonyos területeken az átlagnál is jobban.

Van egy ötletem: ne akarj, csak szeresd őket. Úgy ahogy vannak.

Azon meg saját magad gondolkozz el, hogyha te egy olyan szuper, náluk mindent jobban tudó valaki vagy, akkor miért is van annyira szükséged az ő állandó támogatásukra, elismerésükre? Itt a hangsúly az állandón van. Nem lehet, hogy te láthatóan hülyének nézed őket, talán kicsit meg is sérted, majd elvárod, hogy parancsszóra tapsoljanak neked?

Az utóbbi bekezdésben kicsit keményebben fogalmaztam, de nem bántani akarlak, hidd el. Csak valahogy az lenne a jó, ha dicsérne a főnököd, a párod, a szüleiddel meg szeretnétek egymást.

Ahogyan én látom; mindig az őszinteségen alapuló dolgok szülik a legnagyobb hazugságokat - de ez csak szerintem van így (és derüljön ki az, hogy hazudok). Egy kapcsolat tele van apró, kegyes hazugságokkal (kisebbekkel és nagyobbakkal) amitől működik a rendszer; a lényeg, hogy mindenki egy irányba tartson.

A valóság itt kevésbé számít; ha el akarják hinni, akkor el fogják hinn.

Teljesen igazad van, ugyanezen megyek keresztül én is. Nagyon más az értékrendünk. Néhány dologban büszkék rám, de többségében nem elégedettek velem azért, mert nem olyan lettem, mint amilyennek neveltek. Igazából aki igazán megértett engem, az a nagymamám volt, aki sajnos már meghalt. Ő nagyon átlátta azt, hogy hogy működik a világ, meg hogy mi változott. De például a szüleim elég maradiak...van egy bizonyos értékrendjük és aki megfelel ennek, azt szeretik, aki meg nem, az elmehet a búsba. Nekik azt hiszem, ez az első.

Ez jó tényleg, amit mondasz, ezt is csinálom, csak itt ugye az a baj, hogy egy igazi, őszinte emberi kapcsolat nem alapulhat hazugságon. Ráadásul nincs valami sok sikerélményem se emberi kapcsolatokban, se munkában, se semmiben, mert most egy elég nehéz időszakon vagyok túl, ami sokáig tartott. Szóval ezt nehéz lenne nekik beadni...

A generációs különbség nagyon-nagy szakadékot jelöl - szerintem. Egy mai 50éves gyökeresen máshogyan látja az életet (pláne akkor, ha vidéki), másmilyen tapasztalatai vannak és máshogyan keres a problémákra megoldást - még akkor is, ha a felfogása teljes mértékben idejétmúlt és a problémára adott válaszai "nem evilágiak". Ha falba ütközik, azonnal elzárkózik.

Ezzel nem tudsz mit kezdeni... egy 50-60 éves ember már nem fog megváltozni (ha akar sem tud).

Nekem könnyebb, mivel nem a szüleimmel élek: így nincs közvetlen napi konfrontáció. De elkeseredetten küzdök pl. a "klasszikus neveltetésemből fakadó" hátrányokkal nap mint nap. Ők nem konfrontálódnak ezzel, így nem értik, hogy mi zajlik körülöttem. Nekik ez sikerélmény volt anno, nekem átok.

Ennyire egyszerű.

Felneveltek valami alapján valaminek, amiben hittek => hitték, hogy olyan skillset-et adtak át, amivel "jó ember" lettem => időközben változott a világ és nem értik, hogy miért nem működik semmi => próbáltam anno felhomályosítani őket a napi valóságról => már nem tudunk kommunikálni sem.

Hidd el nekem; hagyd meg őket abban, amiben élnek és Te is jobban jársz! Nem éri meg miatta szétrombolni a családi kapcsolatokat, mert borzasztó magányos leszel... kit érdekel, hogy nem értenek meg, amikor szeretnek és támogatnak?

Ez megoldja a lelki világukat is: mivel ha úgy teszel, mintha a skillset működne (legalább egy hangyányit), akkor az nekik sikerélmény, neked nyugalom, a családi kapcsolatoknak megerősítés, ami közelebb hozza az embereket. Hazudj? Ahham. Hazudj! Annyi minden sz.rságért hazudunk nap mint nap az őszinteség fontosságát hangoztatva, hogy az már szégyen. Miért ne tehetenéd ezt valami jóért? Pl. a családodért.

mindenki másként képzeli az "átlagos" problémákat, úgyhogy talán egy-két példát mondhatnál :)

én nem szoktam lelki segélyért a családomhoz fordulni, ha valamilyen ügyben tanácstalan vagyok, a véleményük érdekel, akkor megkérdezem, megbeszéljük. nem emlékszem olyanra, hogy direkt pátyolgatás kellett volna a családtól, főleg ahogy te írod, hogy "mindig". mégis miért van szükséged ennyi vigasztalásra tőlük?