Mennyit tűrsz a családodnak? (beszélgetős fórum)

Azt gyanitom, hogy ilyen élethelyzetek a testvér féltékenység talaján születnek....

Annelkul hogy bármit is írtam volna..

te meg mindent tudsz mindenkinél jobban, olyan élethelyzetekről írsz véleményt amiről nincs is fogalmad.

Amivel nincsen gond de tele vagy előítélettel,ahelyett hogy elolvastad volna a hsz elkönyveltél, es írtad hogy anyám jot akart mert minden anya jót akar...

Masik hogy amiért pl eszembe jut a múlt nem azt jelenti hogy ez köre építem vagy fogom építeni az életem ez egy fájó pont es ennyi elengedtem...

Nem, én nem rólad beszéltem, hanem arról, ami hirtelen eszembe jutott.

Sok-sok gondolat.

Hogy a testvérek között gyakori a féltékenység, hogy (picsáját nem írtam, bocsi) manapság elég sok fiatal van, akinek akkor jó a szülője, ha 18 éves korára kocsi ház megvan, és igen, tele van a világ jó anyával. Lényegesen több van belőlük, mint árva gyerekből.

Általánosságban beszélek, ami eszembe jut.

Túl kaktusz vagy, tele sérelemmel.

Te igen kevés infót adtál meg ahhoz, hogy bárki a te életedről véleményt mondhatott volna, meg egyébként is ... miért mondana.

Jövőre is lesz anyák napja.

Lehet, hogy zaklatott leszel akkor is.

De újra írom, hogy ne a múlton rágódj, mert azt megváltoztatni nem tudod.

Nézz és lépj előre, büszkén, elengedve a rosszat.

Természetes hogy a családomnak elek ok a legfontosabbak!

De te 3 hozzászólásból leírtál hogy testvér féltékeny vagyok es sikertelen. Ja es utana meg egy olyasmit is olvastam hogy akinek nincs a picsaja alá ház auto stb rakva az hálátlan?

Ki beszélt itt házról autóról ezt honnan vetted?

...es minden anya jót akar hat persze a világ tele van jo anyákkal azert van annyi árva gyerek.

Söpörd ki a rossz emlékeket! Tudom, nehéz, de könnyebb lesz nélkülük.

A helytelen dolgokra, amik velem történtek, próbálok úgy gondolni: nem is én éltem át, hanem valaki más; csak láttam.

És próbálom megérteni, igazolni a történéseket. Többnyire sikerül. :)

Elhiszem, hogy szar érzés.

De ha soha nem volt jó, akkor próbáld meg elengedni, és a jónak élni, a saját kis csaladodban megteremteni a békét, biztonságot, nyugalmat, szeretetet.

Ne hátra nézz, hanem előre!

Nem vertek. De lehet jobb lett volna ha kapok egy ket pofont mert akkor tudom hogy szemtelen tiszteletlen voltam mert lett volna kivel annak lenni!!! De nem volt. Kb életem felet éltem csak vele!

Hàzat kocsit venni Hopponoppo? Én csak azt akartam hogy szeressen nem kell nekem a pénze!

Hogy miért agyalok rajta? Azert mert amióta átéltem az anyaság örömeit és tudom hogy ez mekkora boldogság elgondolkoztam

Azon hogy anyámnak miért nem volt az? Ha meg az volt,Miért passzol hatott minket ide oda? Attól meg hogy párt keres eljöhetert volna egy szülőire vagy vehetett Volna

Egy Rohadt karácsonyfát. Vagy nem hetente felénk nézni hanem legalább naponta!

Es nem vagyok ez miatt depressziós én is kezdem mar elengedni csak azert az ezt nem felejti el az ember, hogy vannak szülei de az apja nyom nélkül eltűnt gyerekkkoraban az anyja meg hol volt hol nem, de életem legfontosabb eseményein sose voltak ott, sose hívott ha én nem hívtam, betegsegen/balesetem se érdekelte es ez szar érzés.

Biztos nem könnyű jol csinálni a családot valóban! De a Karacsony Szent estet együtt tölteni,szülői értekezleten megjelenni ne legyen mar könyörgést tárgya köszönöm

Mielőtt meg én lennék a szar mert hibásnak találom a családomat

Jol le vagyok maradva de erre a hozzászólásra válaszolva a testvéremnek van 8 általánosa es azt se tudja

Mit kezdjen az életével ugyhogy testvér féltékenység az van de nem azert mert neki jobban megy...:D

Ja es amúgy öt is ugyanúgy leszarta kint engem csak a testvérem ra van szorulva mert nincs hova mennie.

Nem tudom. Anyai nagyszüleim mindketten sokgyerekes családban nőttek fel.

Csak két lányuk született. (Korban elhelyezve, Nagymama 1905-ben született talán, Anyu volt az idősebb, ő 1929-ben.)

Anyu gyakran vágta a húgaim fejéhez, hogy "a XXX fajtád". Az én apámat legalább nem szidta soha, utóbb szerzett ismereteim alapján azt mondom, még szép.

A testvérekkel érdekes, hogy mennyire egészséges a szoros kapcsolat. Az első az embernek a saját családja legyen, férje, gyereke..

Ha ebbe belerondít a testvér, az baj. De ha inspirál, pozitív hozadéka van, akkor ok.

De az én anyámék korosztálya "jó testvéreket" nemigen tudott nevelni, szerintem csak a szerencsén múlik.. De lehet, ezt nem jól látom, remélem másnak van jobb tapasztalata.

4 gyermekem van. Kettő teljesen egészséges. Egy aspi, a maradékot nem tudom, és más se. Ő valószínűleg nem auti, csak egy makacs nagyfejű székely góbé.. A két egészséges se egyszerű eset... Náluk is van olyan, hogy "nem csinálom", és a végsőkig ellenállnak, szaknyelven: opponálnak. Természetesen látta őket is szakember, és jókat mosolyogtak, hogy "anyuka értse meg, ezek ilyenek, nem minden gyerek olyan jógyerek, és kész"

De ne offoljunk, csak a "mindentökéletes" dolog miatt jött ez ide, de nem ez a téma, vagy nem egészen...

Viszont az tuti, hogy aki a jóban benne van - még ha tett is érte - az nem tudja milyen, ha valakinek nem olyan.

Visszatérve az indító hozzászóláshoz: a mi családunk eleve szétszóródott, kicsi volt. Nagyanyám testvérei messzebb éltek, egyik-másik családrész azért néha megszállt bennünket kis budapesti üdülés okából, de mi nem utaztunk hozzájuk.

Anyuék ketten voltak testvérek, nagynénémék nálunk laktak egy darabig, de utána a két család távolodott egymástól, ők inkább a férj vidéki rokonságával tartották a kapcsolatot.

Mi testvérek sem jártunk össze soha. A két húgom édestestvér (én másik házasságból vagyok), ők sosem jöttek ki egymással. Tehát nálunk nem fűszerezik kötelező vagy szeretetteli családi együttlétek a helyzetet.

Szurikáta, ha jól értelmezem, autis a gyereked.

Ami végül is egy aránylag kezelhető állapot, de nem mindig. A fiamnak egy aspergeres barátja van, akiben otthon tudatosítják főleg a kapcsolattartási hibáit, de így sem mindig könnyű vele barátként sem.

Senki nem készülhet fel erre előre. Az alapállás az, hogy amennyiben nincs látható vagy érzékelhető tünet, akkor fel sem merül, hogy probléma lehet.

Én a hisztiző lányom arcába vizet loccsantottam. Ki kellett billenteni, mert úgy kapkodta a levegőt tudatosan, hogy elszédüljön.

Te a szavaimból azt veszel ki, amit akarsz.

Ha úgy akarod értelmezni, hogy én amit írtam, azt dicsekvésből tettem, vagy azt gondolnám, hogy másoknál nem így van, akkor az te vagy, nem én.

A te gondolataid, érzéseid.

Azzal pedig én nem tudok mit kezdeni.

Kérdeztél, hát válaszoltam, nem gondoltam, hogy azzal segítenem kellene bárkin is, mert nem lehet.

Ahogy már százszor leírtam: azt gondolom, hogy minden család más, minden élethelyzet más, nincs két egyforma.

Igen, hálás vagyok az enyémért. Ami azért nem égbőlpottyant dolog, nem is gép dobta, hanem tettem/tettünk érte.

Akkor legyél ezért hálás.

De ez nem mindenkinél így van. Tudod anyámmal is az volt a gond, illetve velünk, hogy nem volt arra mintánk, hogy mit kell csinálni, mert az öcsém és én nem csináltunk ilyet, vagy csak nagyon alacsony szinten. Az enyémek meg mégis igen. Egészen pontosan a négyből kettő. Nem jöttek át, viszont kárt tettek tárgyakban, egymásban és magukban. Ezek után viszont azért dicsérni mégse lehet, valamit viszont mondani kell.. No ilyenkor mit kell?

Tehát azzal, hogy leírod, hogy a tiéd lenyugodott és átment, azzal nem segítesz azon, akinek nem megy át... És mentőt kell a végén hívni, és hónapkát várni egy pszichiátriai vizsgálatra, stb. Aminek egyébként nem valószínű, hogy bármilyen konkrét diagnózis lesz a vége.. Akár a Te lányod is járhatott volna így. Hidd el, az én tökéletes anyám sem gondolta volna a tökéletes gyerekei után, hogy ilyen van, vagy lesz.

Hidd el, mi is öleljük, csókoljuk és imádjuk őket... Kár ezt úgy írnod, mintha túlnyomó többségünk nem így lenne ezzel.

Jajjjj, de fura!

Egyetlen hiszti volt nálunk, ágyra dobva magát és rúgkapálva ... Óvodás korban.

Néztem, és higgadtan azt mondtam: kislányom, ha befejezted, gyere át a nappaliba. Hamar befejezte.

CSAAAAAK soha nem volt.

Ütés sem :O

Jutalom sem csak azért, mert megtett valamit, ami amúgy is a feladata volt. Ölelés volt meg puszi és dícséret, de az sok!

És akkor mit csináljon amikor először lefekszik netán a földre, és azt mondja: NEEEEEM

Meg amikor kamaszként azt mondja: CSAAAK

A "ne hagyd" gyenge válasz. Mert akkor mit csinálj, ha ennek ellenére is ő csinálja?? Minden megbeszélés, jutalom, következetesség ellenére is Akkor üss? Fogd meg? Hagyd rá??? Hívj orvost?

A szép szavak sajnos az igazán kemény helyzetekben nem sokat érnek.

Megmondom őszintén, hogy én is a lányomtól tanultam, ő mondta nekem régebben, köszönetképpen, és most én emlékeztettem rá.

Visszaköszönt az Élet :)