Látszólag tökéletes gyermekkor (beszélgetős fórum)

Egyetértek,nehéz de megéri.

Könnyebb mást okolni, mint felelősséget vállalni, csak nem vezet sehová. Ezért tartom fontosnak, hogy a gyerekeinket is felelősségvállalásra neveljük.

Vagy annyira elnyomják őket, hogy lesznek 30 évesek, mire egyáltalán észreveszik, hogy valami nincs rendben velük.

Van olyan ismerősöm, aki 40 éves koráig élt a szülőkkel. Ő is rossz családból jött, alkoholista apával.

szerintem is te tudod, hogy mit akarsz, es akarod annyira, hogy majd valora valtsd. ezert ne foglalkozz azzal, hogy mi volt regen, mert akkor mindig csak alaasod a sajat elhatarozasodat, mintha mentseget adnal magadnak azert, hogy nem lepsz

mindig nehez uj dolgokba vagni, az ismeretlen felszet is hoz, de mikor belevag az ember, akkor mar erzi, hogy mennyire megeri az osszes nehezseggel egyutt

Az az érzésem, hogy ha azok, akik ennyire kiszolgálják a szülői autoritást egyszer mernének nemet mondani, nem lenne következménye. Ezt arra is alapozom, hogy már középiskolába nem odamentem ahová apám mondta. Otthon elmondta, hogy melyik szakra kell iratkozni, anyum jött velem. Az iskola kapujában elmondtam anyumnak, hogy vagy arra a szakra iratkozok ahová akarok, vagy nem megyek be a kapun. Így beiratkoztam ahová akartam. Míg hazaértünk anyum végig siránkozott mellettem, hogy most mi lesz, hogyan mondjuk el apámnak. Én meg olyan büszke voltam, hogy mikor hazaértünk szembeálltam apámmal és elmondtam, hogy beiratkoztam a másik szakra. Tudomásul vette, még a szokásos "hülye vagy" címkét is elfelejtette szajkózni. De azért 4 év múlva nem úsztam meg a felvételit a jogra - szerencsére fizetésesre vettek fel, az általam választott szakra meg államira :) Pedig akkor nem volt annyi eszem, hogy bojkottáljam. S rá 5 évre ugyancsak apám szorgalmazására egy állásinterjún is részt vettem, írásbelin is, s még tanultam is rá! pedig tudtam, hogy nem ott akarok dolgozni, s azt is tudtam, hogy jó eséllyel pályázom meg az általam választott állást. Ismét szerencsémre az első állásra már megvolt az emberük, így még örültek is a szüleim, hogy rá 5 napra a másik állásinterjúm sikeres volt. Ekkor már 2 hónapja albérletben laktam és dúlt-fúlt apám, hogy nem hazaköltöztem az egyetemről, s kitagadással fenyegetőzött. Az akaratomon kívül tényleg elmondhatom, hogy még a szerencse is mellém szegődött, most én is tengődhetnék jogászként, ami teljesen párhuzamos velem. (De hogy miért pont a jog az, ami ennyire vonzza az ilyen apákat, nem értem. Ismerek pár hasonló történetet...)

Persze jelen történetben is már tárgytalan, mert most már nincs ott a szülő és nem irányítja. Tehetne amit akar, de még mindig nem ura a saját életének. Mert ha ura lenne, akkor már rég beiratkozott volna oda ahová szeretne.

nem sertegettem senkit, es igen, ez az egyetlen udvozito megoldas, hogy az ember tesz azert, amit akar. ha csak beszel rola, ha sorolja a kifogasokat, miert is nem tesz semmit, azzal nem valtozik semmi, egyhelyben topog

az jozan paraszti esszel is barki szamara felfoghato, hogy ha azt mondom, tanar akarok lenni, nem jogasz, de a szuleim eroltettek, ezert most sem lepek afele, nem teszek semmit erte, nem keresem, hogyan tudnam elerni, megcsinalni, az kifogas es lustasag. mert konnyebb azt mondani, ezert vagy azert nem tehetem. mikozben pontosan tudja valaki, mire vagyna, mit szeretne

persze nem konnyu valtoztatni, tanulni, elore lepni, fejlodni, es nagyon konnyu nem csinalni semmit csak szenvedni

legyek en a gyoker, aki beszol, te pedig a patyolgato, buksisimogato, hogy hat jol van, szegenyke, tenyleg nem tudsz lepni

es lehet fura, de valoban egy csettintesre meg lehet oldani mindent - ahogy az ember valtoztat a sajat hozzaallasan. onnantol mehet azon az uton, amit kijelol maganak, es meg ha sokszor nehez is, ezerszer jobban fogja magat erezni, mint nem nehez uton, egyhelyben sirva

Mindkettő igazán megtanulható. Rajta!

A pszichológia azért is jó, mert az ember közben a saját problémáit is megoldja. :) Nekem pszichológus diplomám csak azért nincs, mert nem tudnék elhelyezkedni vele. Ezért olyan jellegű tanfolyamokat végeztem, hogy mentálhigiénés szakemberként is dolgozhatok. Így már értelme nincs, hogy elvégezzem, mert szeretem az eredeti hívatásom.

No hát akkor nosza, másoddiplomának mindkettő szép feladat. Én is (és még nagyon nagyon sokan) gyerek, munka, család mellett diplomáztam.

Sok sikert:)

És mi akartál volna lenni, hogy ezt ennyire zokon veszed?

Komolyan kérdezem, minden irónia nélkül, kíváncsi vagyok rá.

Ebben nem teljesen értek egyet veled: belegondoltál-e abba, hogy őket is ezzel "motiválták", hogy neked úgysem sikerül, ők ezt a mintát ismerték, ezt a nevelési módszert vették át. Te már ráébredtél arra, hogy hibás, de a múltat nem tudod megváltoztatni, csakis előre tudsz nézni. Ha más szakmát szeretnél, akkor vágj bele, ha majd gyermeked lesz, tudod, hogy hogyan neveld (vagy azt, hogyan ne).

Tölts időt olyanokkal, akik motiválnak, akik elszántak és előre haladnak! Megfigyelted, hogy ezek az emberek szinte soha nem panaszkodnak? Nem azért, mert nekik minden sikerül, hanem azért mert a pozitívumokra koncentrálnak.

te is tudod magadat motivalni. ha valaki ugy erzi, a szulei mindig lehuztak, de nem ez a jo, es tud tenni, cselekedni, az csak lustasagbol nem teszi, ha nem teszi

az, akit tenyleg lelkileg megnyomoritottak, az fel sem ismeri, hogy mi a problema es mitol van

szoval dobd el a kifogasokat, az elet szep, es barmit elerhetsz, amit akarsz, csak tenni kell erte

szerinted akinekvaloban tokletes gyermekkora volt, az sem tud egy uj szakmat tanulni, ha nagyon szeretne, barmennyi ido es energia?

mert nem nagyon ertem, a mostani helyzetedet hogyan fogod ra a gyerekkorodra. sok ember tobb szakmat tanul, tobbfele munkat csinal eletben, fejlodik, elore lep. ez fuggetlen attol, hogy gyerekkent milyen szakma fele eroltettek vagy nem eroltettek

nem azon kene lovagolni, mit miert nem tudsz megtenni, hanem azon gondolkodni, amit szeretnel, hogyan erhetned el. nem egyik naprol a masikra, mert ugy semmi sem megy. de tenni lehet erte mar ma is, holnap is, lepesekben haladni.

Szerintem egyszerű.

Én is megtettem. A főiskolát úgy jártam ki, hogy dolgoztam, férjem és kicsi gyerekem volt. 1,2 millióba került, és nem nappali. Simán tudtam mellette ugyan úgy foglalkozni a gyerekemmel, férjemmel, barátaimmal, stb. Nekem nem járt áldozattal. Ha így fogjuk fel, akkor az lesz, de ha arra gondolunk, hogy ezt akarjuk, akkor nem annak tekinted.

Egyébként sok szülő nem is tudja, hogy a gyerekét megbántja, mert általában jót akarunk a saját gyerekünknek, aztán egyszer csak az arcunkba vágja a gyerek, pl. te, hogy neked milyen borzalmas volt a gyerekkorod, közben meg talán nem is.

Egy ismerősöm mesélte épp, hogy a gyereke nem rég azt vágta a fejéhez, hogy éheztette, közben meg az volt az igazság, hogy nem ette meg az általa készített kaját a suliba, így kevesebbet pakolt neki, amit a gyerek éheztetésnek él meg. Az illető anya, egy szerintem minta anya....

Én meg azt hittem, hogy tök jó fej anya vagyok, mert nem veszek semmit véresen komolyan, hanem inkább megpróbáltam viccesen felfogni a gyerekem által megélt 'tragédiákat'. Akkor döbbentem rá, hogy ez sem jó, amikor a fiam azt mondta, hogy nem mondja el, hogy mi a baja, mert úgy is viccet csinálok belőle....

Én is az osztályfőnököm és a szüleim által kitalált szakmát szereztem meg először, majd miután meglett, belevágtam abba, ami engem érdekelt. Érdekes, de a szüleim támogattak benne.

Ja, és a jelenlegi kapcsolatunk.

Sajnos olyan nincs, mert meghaltak már jó régen, de nagyon szeretném, ha nem így lenne. A kedvükért kijárnám újra azt a sulit is:DDDD