Kevesebbnek érzem magam egy barátnőmnél, mert neki van... (beszélgetős fórum)

Csak hogy a szentestémen is kellőképpen magam alatt legyek. Unokahúgom akivel együtt nőttem fel, bejelentette hogy a 2 lánya mellé, várja a 3 kislányát.

Pont amire én mindig is vágytam.

Legszívesebben felkötném magam.

1 kapcsolatom volt, meg sok próbálkozás. De a hiba bennem volt, mert mind érzelmileg elérhetetlen volt: a volt nőt szerették; éppen hogy szakítottak majd visszatáncoltak; tudtam hogy csak *** kellek, nőcsábászok.

Normális sosem akadt. Már arra gondoltam pszichológus kellene, hogy a miérjét megtaláljam ennek.

Ó, hidd el, a házasságnak és a gyerekszülésnek is csak addig van meg a rózsaszín varázsa, amíg meg nem kapod. Amint meglesz, rájössz, hogy persze szép és jó, de nélküle is ugyanúgy tud boldog lenni az ember.

Én is 35 vagyok, nekem ugyan van családom, de mindig is úgy voltam vele, h enélkül is tudtam volna boldog lenni. És most, hogy férjem és gyerekem van, még inkább látom, hogy milyen dolgok vannak, amiket csak gyerek és férj nélkül tudtam igazán megélni és a mai napig hiányoznak. Tudom, ez nem vigasztal, mivel mindannyian mások vagyunk, de hidd el, az életed nem csak a férjtől és gyerektől lesz szép. Mellesleg egy csomó ismerősöm van, akik 37-38 évesen találták meg a párjukat, még nem vagy elkésve.

A barátaidat pedig ne kerüld csak azért, mert ők már elérték, amire te is vágysz. Nagyon rosszul esik ám ez a másik félnek. Engem szép lassan épített le az egyik barátnőm. Férjhez mentem, aztán egyre szűkszavúbban válaszolt az üzeneteimre, a találkozókat mindig lemondta valami átlátszó ürüggyel. Miután megszületett a kislányom, már nem is válaszolt rendesen az üzenetekre, csak nyomott rá egy szmájlit vagy szivecskét. Engem sajnos külföldre sodort az élet, de próbáltam tartani vele a kapcsolatot. Aztán nagyjából egyéves lehetet a kislányom, mikor fogtam magam, a gyereket rábíztam a szüleimre és felutaztam Pestre, hogy találkozzak a barátnőmmel. Ezt előre meg is beszéltük. Már ott voltam Pesten, kérdeztem, hogy akkor hová fogunk menni, erre közölte, hogy munka után orvoshoz kell mennie. Mondtam, hogy nem baj, megvárom. Aztán kitalált mindent, hogy az miért nem jó. Mondtam, rendben, nem baj, odaugrom a munkahelyedre, ebédidő környékén, legalább egy kicsit tudjunk találkozni. Erre az volt a válasz, hogy mostanában sokszor előbb eljött a melóból és az ebédszünetben pótolja az elmaradást. Kértem, hogy akkor legalább csak 5 percre ugorjon le, ha már felutaztam. Nem, nem, öt perce sincs. Ez volt az a pont, ahol be kellett látnom, hogy vagy sose volt ő igaz barátnőm vagy annyira fáj neki, hogy az én magánéletem sínen van, az övé pedig romokban, hogy ezért nem akar látni. Azóta nem beszéltem vele. Mondanom sem kell, h ő sem keresett.

Soha nem éreztem magam kevesebbnek attól ,hogy nem produkáltam férjet és gyereket.

39 éves koromig tök jól megvoltam nélkülük.

A sors nem így akarta ,férj van.

Gyerek nincs ,amit nagyon nem bánok.

Soha nem éreztem magam alkalmasnak egy gyerek felnveléséhez.

Akkor ez a te problémád...

Járj nyitott szemmel, mert magától nagyon nehéz. És még nem vagy elkesve semmivel, plusz ha nem jön össze akkor nem jön össze. Magadon változtass szerintem, és örülj hogy vannak jó barátaid 🙂

ezt hogy érted hogy régen? mármint nem fiatalon ? (mert de) vagy hogy ez több évvel ezelőtt volt?

hidd el, nem a ygerek határozza meg ki vagy. a gyerek ráadásul csak ideiglenes feladat, szerintem ha az az életfeladata vkinek, akkor elpazarolja az élete javát. (de ezt én gondolom így, mindenki csinálja ahogy akarja)

Néha nagyon jó lenne egyedül lenni pasi és gyerek nélkül. Találd meg mi az ami jó neked és csináld azt. Annyi lehetőséged van, irány a világ!!!

..és engedd el h kevesebb vagy tőle, sokkal jobb vagy, neked megy az egyedül ami neki csak párban 🤷‍♀️🤷‍♀️

Az egyik 25 évesen szült.

A másik 28 évesen először. Szóval jó régen..

Nem vagyok már az.

35 vagyok. Ilyen koromra már azt képzeltem bőven lesz 2 is.

Nem éreztetik. Sőt, az egyik pont pár hete mondta, hogy végre nem csak a kicsiről kell beszélnie, meg gügyögnie.

A másik sem érezteti. Én érzem azt, hogy "De jó nekik. Nekem meg mi van? 2 macska". És azért más szint a fontosságban.

Meg az jut eszembe, hogy: ők kihordtak, nevelnek, képesek gondozni egy gyereket. És gyönyörű mindkettő. Vajon képes volnék rá én is?

15 éves korom óta ez a vágyam, hogy családom legyen. Ezért is fájó dolog.

Köszönöm a szavaid! 💜

Ebből úgy gondolom, nagyon szeretnél családot, csak eddig nincs.

Aki írta, hogy az élet nem matricás konyv, az bölcset szólt. Így van.

Ha beszélnek veled a barátaid, vagy próbálnak, akkor nem hiszem hogy ők is ezt gondolnák, amit írsz. Ráadásul teljesen ok egyedül is lenni, gyerek nélkül is lenni. Meg gondolj bele, még a gyerekesek us gyerek nélkül voltak előtte :)