Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Szabó Lőrinc:

Tavasz

„Mi az?” - kérdezte Vén Rigó.

„Tavasz” - felelt a Nap.

„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó.

„Meg ám!” - felelt a Nap.

„Szeretsz?” - kérdezte Vén Rigó.

„Szeretlek!” - szólt a Nap.

„Akkor hát szép lesz a világ?”

„Még szebb és boldogabb!”

Radnóti Miklós

ZSIVAJGÓ PÁLMAFÁN

Zsivajgó pálmafán

ülnék legszívesebben,

didergő földi testben

kuporgó égi lélek.

Tudós majmok körében

ülhetnék fenn a fán

és éles hangjuk fényes

záporként hullna rám;

tanulnám dallamuk

és vélük zengenék,

csodálkoznék vidáman,

hogy orruk és faruk

egyforma kék.

És óriás nap égne

a megszállt fák felett,

s szégyenleném magam

az emberfaj helyett;

a majmok értenének,

bennük még ép az elme, -

s talán ha köztük élnék,

nekem is megadatnék

a jó halál kegyelme.

1944. április 5.

Petőfi Sándor:

PACSÍRTASZÓT HALLOK MEGINT

Pacsírtaszót hallok megint!

Egészen elfeledtem már.

Dalolj, tavasznak hírmondója te,

Dalolj, te kedves kis madár.

Oh istenem, mi jólesik

A harci zaj után e dal,

Mikéntha bérci hűs patak füröszt

Égő sebet hullámival.

Dalolj, dalolj, kedves madár,

Eszembe hozzák e dalok,

Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,

Egyszersmind költő is vagyok.

Eszembe jut dalodrul a

Költészet és a szerelem,

Az a sok jó, mit e két istennő

Tett és még tenni fog velem.

Emlékezet s remény, ez a

Két rózsafa ismét virít

Dalodra, és lehajtja mámoros

Lelkem fölé szép lombjait,

És álmodom, és álmaim

Oly kedvesek, oly édesek...

Terólad álmodom, hív angyalom,

Kit olyan híven szeretek.

Ki lelkem üdvessége vagy,

Kit istentől azért nyerék,

Hogy megmutassa, hogy nem odafönn,

De lenn a földön van az ég.

Dalolj, pacsírta, hangjaid

Kikeltik a virágokat;

Szivem mily puszta volt és benne már

Milyen sok szép virág fakad.

Várnai Zseni

Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rámragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés... tavasz!

Tavaszvárás

Juhász Gyula

A déli szélben lehunyom szemem

És gyöngyvirágok szagát érezem.

Az esti égen violás a szín

És kikeletben járnak álmaim.

A hó alól már dobban boldogan

A föld nagy szíve s csöndesen fogan

A csíra, melyből új élet terem

S bimbók bomolnak majd szűz réteken.

Az örök nap még bágyadtan ragyog,

De tavaszosok már a csillagok

S az éjszakában zizzenő neszek,

Egy új világ susogja már: leszek!

A földre fekszem, hallgatom szívét,

Az égre nézek, kémlelem színét,

Ég, föld között angyali üzenet

Hirdeti a jövendő életet.

Mert boldog ige ez és szent igaz

És örök törvény és áldott vigasz,

Hogy győz az élet, duzzad és dagad

S elönti mind az ócska gátakat!

Móra Ferenc - Fecskehívogató

Villásfarkú fecskemadár,

jaj de régen várunk!

Kis ibolya, szép hóvirág,

kinyílott már nálunk!

Fátyolszárnyú kis méhecskék

zúgva-döngve szállnak.

Cifra lepkék, kék legyecskék

ide-oda járnak.

Rózsa, rózsa, piros rózsa

nyitogatja kelyhét;

itt a tavasz, lessük, várjuk

a csicsergő fecskét.

Kun Magdolna: Ülj mellém kedves

Ülj mellém kedves, súgd meg, hogy mi bánt.

Mondd el nekem, miért sírnak a téli éjszakák.

Mitől válik kérgessé az egykor sima lélek,

S mitől lesznek torz tükrök a csillogó emlékek.

Ölelj át kedvesem, ne kérdezz most semmit,

Könnyeidből ne pazarolj sohasem rám ennyit.

Próbáljunk meg úgy élni, hogy ne fájjon a jelen,

Ha már múltunk árnyékai túl mély, sötét verem.

Ülj mellém kedvesem, s ne vádoljuk egymást,

Nézzük fenn a csillagokat, míg a szemünk ellát,

Mert azokban van megírva szerelmünk és sorsunk,

s oda fogunk jutni, ha egyszer szárnyat bontunk.

Álmainkban együtt vagyunk minden gondolatban,

Nincs közöttünk távolság, szóban, versben, dalban.

Érezni tudlak szívem ritmusával, zárt határok nélkül,

Mert az álomtól nem kell félni, csak az ébredéstől.

Gyönyörű az élet!

Gyönyörű az élet, bár néha nem értem.

Vannak percei, mit nem kéne megélnem.

Én tehetek róla?

Lehet, hogy igen, de sok mindenről nem,

ezt szívemből hiszem!

Az enyémben volt minden, szép és varázslatos,

pokoli, gyötrelmes, s néha iszonyatos.

Kaptam benne vágyat, szeretetet, álmot,

néha elfeledném az összes valóságot!

Sokszor volt fájó, csúfos az egész,

de talán most a rossz a múlt ködébe vész.

Most talán már jó lesz, minden pillanat,

valóra válhat egy meseszép gondolat.

Így kell már lennie!

Elég volt a rosszból, a félelmekkel teli, pokoli napokból!

Nem vagyok öreg még, annyi minden várhat,

meg kellene érnem a rám váró csodákat!

Nem tudom, mi jön még, de szeretnék élni

boldogan, vidáman szépeket megérni!"

(Ismeretlen szerző)

Vörösmarty Mihály

Névnapra

Ugy áldjon meg isten neved napján,

Hogy beérhesd vele minden órán.

Legyen élted mint a virágos fa:

Remény s öröm virágozzék rajta.

Mely sok szívnek keserű gyötrelem,

Legyen neked édes a szerelem.

Igaz legyen, s mindig hű, szeretőd,

Ki jobban szeressen, mint te szereted őt.

Bánat ha ér, legyen az rövid éj,

S utána hosszú boldog nap a kéj.

S bárhova visz tőlünk a szerencse,

Lépésidet emlékünk kövesse.

S rokon érzet tartson köztünk hidat:

Te se felejtsd távol barátidat.

JUHÁSZ GYULA: Szerelem?

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,

Elrévedezni némely szavadon,

Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog

És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,

Egy pillantásod hogyha megkeres,

Mint napsugár ha villan a tetőn,

Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,

Hogy megszépült megint az életem,

Szavaid selyme szíven símogat,

Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,

Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.

Ha balgaság, ha tévedés, legyen,

Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

Szuhanics Albert

Valentin és a hóvirág

Lassan elmúlik a tél,

földünk új tavaszt remél.

Alszik a rügy óvatag,

hóvirág kél hó alatt.

A barka még kicsit vár,

éjjel fagyos a határ.

Ám a februári nap,

tündér-ujja simogat.

Megvillan a bokrokon,

látogat, mint jó rokon.

Jegenyefán integet,

hozván fényes híreket.

Tavaszias szél dalol,

Valentin vár valahol.

Oly üde most a világ,

mint a nyíló hóvirág!

Fénnyé vált a szeretet.

ha Bálint nap közeleg.

Szép szívünkben fénylenek

az örökkön kék egek...

Kun Magdolna: Útra készen...

Mikor a virágzó nyár már hervadásra vár,

útra kerekedik minden gólyapár,

s csak szállnak-szállnak egyre távolabb,

miközben piros csőrükre könnyeik hullnak.

Mert a gólya is olyan akárcsak az ember,

megtelik a szeme fájdalomkönnyekkel,

mikor eljön az-az idő, hogy útra készen áll,

s érzi, hogy vissza már sohasem talál.

Tudom egyszer én is messze költözöm,

s akkor könnycseppekbe fullad élet-örömöm,

de majd magammal viszem azt az emlékképet,

hogy tavasszal a gólyák mindig visszatérnek.

Dr. Papp Lajos szívsebész verse: AZ ÉN MIATYÁNKOM

Mikor a szíved már csordultig tele,

Mikor nem csönget rád, soha senki se,

Mikor sötét felhő borul életedre,

Mikor kiket szeretsz, nem jutsz eszükbe.

Ó, "Lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba, -reményteljesen,

S fohászkodj: Miatyánk, Ki vagy a mennyekben!

Mikor a magányod ijesztően rádszakad,

Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,

Mikor körülvesz a durva szók özöne,

Átkozódik a "Rossz",- erre van Istene!

Ó, "Lélek", ne csüggedj! Ne roppanj bele!

Nézz fel a magasba, -és hittel rebegd,

Uram! Szenteltessék meg a Te neved!

Mikor mindenfelől forrong a "nagyvilág",

Mikor elnyomásban szenved az igazság,

Mikor szabadul a Pokol a Földre,

Népek homlokára Káin bélyege van sütve,

Ó, "Lélek",ne csüggedj! Ne törjél bele!

Nézz fel a magasba, -hol örök fény ragyog,

S kérd: Uram! Jöjjön el a Te országod!

Mikor belédsajdul a rideg valóság,

Mikor életednek nem látod a hasznát,

Mikor magad kínlódsz, láztól eggyötörve,

Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne...!

Ó, "Lélek", ne csüggedj! ne keseredj bele!

Nézz fel a magasba, -Hajtsd meg homlokod,

S mond: Uram, legyen meg a Te akaratod!

Mikor a "kisember" fillérekben számol,

Mikor a drágaság az idegekben táncol,

Mikor a "gazdagság" milliót költ, hogy éljen,

S millió szegény a "nincstől" hal éhen,

Ó, "Lélek", ne csüggedj! Ne roskadj bele!

Nézz fel a magasba, -tedd össze két kezedet,

S kérd: Uram! -Add meg a napi kenyerünket!

Mikor életedbe lassan belefáradsz,

Mikor hited gyöngül,- sőt - ellen támadsz,

Mikor, hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,

Minden lázad benned, hogy - tagadd meg "Őt"!...

Ó, "Lélek", ne csüggedj! Ne egyezz bele!

Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet!

Uram!- Segíts! -S bocsásd meg vétkeimet!

Mikor hittél abban,hogy téged megbecsülnek,

Munkád elismerik, lakást is szereznek,

Mikor verítékig hajszoltad magad,

Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak,...!

Ó, "Lélek", ne csüggedj! Ne ess kétségbe!

Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:

Uram!- Megbocsátok az ellenem vétőknek...

Mikor a "nagyhatalmak", a békét tárgyalják,

Mikor a BÉKE sehol!- Csak egymást gyilkolják!...

Mikor a népeket a vesztükbe hajtják,

S kérded: Miért tűröd ezt?

Istenem MIATYÁNK!

Ó, "Lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba,- s könyörögve szólj!

Lelkünket kikérte a "Rossz", támad, tombol!

Uram! Ments meg a kísértéstől!

Ments meg a gonosztól!!! ÁMEN

UTÓHANG:

S akkor szólt a Mester, kemény szeliden,

Távozz Sátán, SZŰNJ vihar! Béke, csend legyen!

Miért féltek ti, kicsinyhitűek?...

Bízzatok! Hiszen én megígértem nektek,

Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek!...

Hűséges kis nyájam, én pásztorod vagyok,

S a végső időkig, - veletek maradok!!! ÁMEN

Kányádi Sándor: Egyszerű öröm

Öröm már az is, ha a Nap

bőkezűbb, mint a tegnapi,

egy kis langymeleg, annyi csak,

hogy az eresz jégcsapjai

fölengedjenek egy kicsit,

s meghervadjon a jégvirág,

hogy elláthass a sarokig,

csak a sarokig legalább,

s máris meglegyint a remény,

véred is enged, csörgedez,

jeget-pengető hangot ad;

ennyi kell, egy kis enyhe fény,

és amíg csöpög az eresz,

indulót vacog a fogad.

Nyiraty Gábor: Ál/arc

Van, hogy leveszem az álarcomat,

És megmutatom valódi arcomat,

szívemet, a százszor összeragasztottat.

Nagyon törékeny, s csak kevesen láthatják,

Próbálom elrejteni, hogy ne bánthassák,

Mégis van, hogy néha hibázom,

És amikor nem kell, akkor is kitárom.

Vicsorgó pofával röhög rajtam az élet,

Mikor sebzett szívemet marcangolja két kezével,

S vérem csorog rothadó, vörös tenyerébe.

Hányszor keltem már harcra ezzel a szörnyeteggel,

Küzdöttem könnyekkel és verejtékkel,

De soha nem adtam fel, sose tettem,

És szívem darabjait egyesével,

Újra és újra összeszedtem.

Egyre ritkábban veszem le álarcomat,

Nem érdemli meg a világ, hogy lássa arcomat.

Elfáradtam. Nem viselném el az újabb sebeket,

Túlságosan gyenge vagyok, ha őszintén szeretek.

Nyiraty Gábor: Életút mögöttem

Mögöttem egy életút,

mégsem vagyok életunt,

ami elmúlt, az elmúlt,

szépen, lassan elnémult,

de az emlék visszahúz

olykor akaratlanul,

s meglátom önmagam,

kit álarc nem takar,

s abban a másodpercben

minden tiszta és csendes,

csak én és a lelkem

állunk szemtől szemben.

Zagyi G. Ilona: Csak ölelj át...

Mikor gyönge vagyok,

ha elveszni látszom,

mikor szívembe mar,

bár az erőset játszom,

csak ölelj át...

Mikor bent marad a szó,

a csönd vállamra ül,

mikor túl sok a kérdés,

s nem bírom egyedül.

Csak ölelj át...

Mikor elhagyottá dermed,

a rideg valóságom,

mikor homályos a holnap,

a jelentől még fázom.

Csak ölelj át...

Mikor egyszerűen csak

a közelségre vágyom,

mikor gyógyít az érintés

te űzd el magányom,

csak ölelj át...

Kálnay Szabó Adél: Kérdés

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

Sétálni télen kigombolt kabátban,

szalonnát szúrni fagyos ágra,

nem vadászni nyúlra, fácánra.

Koldus kezébe kenyeret nyomni,

csábítók között hűnek maradni,

házad kapuját kitárni,

hadd jöjjön hozzád akárki.

Kisgyerek könnyét letörölni,

senkivel soha nem pörölni,

dermedt verébért hajolni porka hóba,

más baját sosem hozni szóba.

Békét, nyugalmat, szépséget akarni,

adni, adni, mindig csak adni.

Tökéletesre lelni egy madár dalában…

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

Áprily Lajos: Nő már a nap

Ember, ne félj: nő már a nap!

A jégfogú szél nem harap.

A koldus is dúdolva jár,

ragyog rongyán a napsugár.

A gond sem él mindig, ne hidd,

ragadd meg és a hóra vidd.

A hóval szétfoszlik hamar:

elmossa egy langyos vihar.

A déli szél kürtjébe fú,

léggömbbel játszik egy fiú.

Most elszakadt a gömb-zsineg

s gömbje boldogan lebeg.

Ringatja a tavasz szele-

szállj fel, kedvem, szállj fel vele!

Aranyosi Ervin

Tavaszról álmodom

Tavaszról álmodom, zöld bársonyú rétről,

virágszirmot bontó, langyos napsütésről.

Rügyekkel díszített, ébredező fákról,

szerelemtől hangos sok-sok kismadárról.

Tavaszról álmodom, csobogó patakról,

vígan fickándozó, apró kis halakról.

Egy rám váró szívről, míg az erdőt járom,

aki én reám vár, talán megtalálom.

Tavaszról álmodom, hisz most kihűlt minden,

sötét felhők szállnak, fent az égi szinten,

a Nap is bujdokol, szégyell előjönni,

gyenge most a fénye, nem tud tündökölni.

Tavaszról álmodom, s hiszem hamar eljő,

a hótól megtisztul a sok sötét felhő,

s remélem a tavaszt nem hiába várom,

eljön, amikor kell, ha véget ér az álmom…

Wass Albert: Február

Köd imbolyog az ólmos, szürke égen,

A völgy kietlen, a mező halott

Nem csillan fény a dombok tó-szemében,

Borzongnak a tölgyek sötét alakot.

Olvad a hó a hegyormokon,

S a néma fenyves lágy szellőt szitál,

Itt -ott fehérlő tiszta foltokon

A zúzmarás tél búcsú-képe áll.

A szirteken nem harsog a patak,

A fű nem zöldül, s nem zeng a madár,

Nyomasztó, szürke ködfátyol alatt

A nagy természet új életre vár.

Kányádi Sándor: Egyszerű öröm

Öröm már az is, ha a Nap

bőkezűbb, mint a tegnapi,

egy kis langymeleg, annyi csak,

hogy az eresz jégcsapjai

fölengedjenek egy kicsit,

s meghervadjon a jégvirág,

hogy elláthass a sarokig,

csak a sarokig legalább,

s máris meglegyint a remény,

véred is enged, csörgedez,

jeget-pengető hangot ad;

ennyi kell, egy kis enyhe fény,

és amíg csöpög az eresz,

indulót vacog a fogad.

Kányádi Sándor: Február

Reggel

.

Reggel

az ember

ki se lát,

annyi, de annyi

jégvirág

nyílott az éjjel

az ablakon.

És szánkáz a szél

az utakon.

.

Délfelé

Ereszt

az eresz:

csöpp-csöpp-csurr!

Izzad a hó és

kásásul.

Fázik a hóember,

didereg.

Kacagnak rajta

a verebek.

.

Estefelé

Bújnak a cserepek

alá a verebek:

csip-csirip.

Hideg van, hideg

a mindenit!

Az ablak üvege

citeráz, szaporáz.

Az ajtón ijedt kis

szelecske kotorász.

Brummog az erdő is,

dörmögő hanglemez.

Morog a medve.

Ébredez.

Február Kökény Éva

Már tavaszillat

volt a levegőben,

s kíváncsi fejét

kidugta a hóvirág,

de nézd!

Újból rohamra

indul a tél:

rázza ablakom,

kopog, zenél –

s kint az utcán

újból tépi a ruhám,

az arcomba

megint zord

havat hord

a metsző hideg szél.Február Kökény Éva

Már tavaszillat

volt a levegőben,

s kíváncsi fejét

kidugta a hóvirág,

de nézd!

Újból rohamra

indul a tél:

rázza ablakom,

kopog, zenél –

s kint az utcán

újból tépi a ruhám,

az arcomba

megint zord

havat hord

a metsző hideg szél.

József Attila: Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,

Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,

Gyermekjátékot, – ó, boldog fogócska! –

S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla

S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hisz zúzmarás a város, a berek…

Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni

És rakni, adjon sok-sok meleget.

Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet

Tanuld meg ezt a versemet,

mert meddig lesz e könyv veled?

Ha a tied, kölcsönveszik,

a közkönyvtárban elveszik,

s ha nem: papírja oly vacak,

hogy sárgul, törik, elszakad,

kiszárad, foszlik, megdagad,

vagy önmagától lángra kap,

kétszáznegyven fok már elég —

és mit gondolsz, milyen meleg

egy nagyváros, mikor leég?

Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,

mert nemsokára könyv se lesz,

költő se lesz, és rím se lesz,

és autódhoz benzin se lesz,

és rum se, hogy leidd magad,

mivel a boltos ki se nyit,

s kivághatod a pénzedet,

mert közeleg a pillanat,

mikor képernyőd kép helyett

halálsugarat közvetít,

s mert nem lesz, aki megsegít,

ráébredsz, hogy csak az maradt

tiéd, mit homlokod megett

viselsz. Ott adj nekem helyet.

Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,

s mondd el, mikor kiöntenek

a lúgtól poshadt tengerek,

s az ipar hányadéka már

beborít minden talpalat

földet, akár a csiganyál,

ha megölték a tavakat,

s mankóval jön a pusztulás,

ha fáján rohad a levél,

a forrás dögvészt gurguláz,

s ciánt hoz rád az esti szél:

ha a gázmaszkot felteszed,

elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,

hogy elkísérjelek. Lehet,

s túléled még az ezredet,

s pár kurta évre kiderül,

mert a bacilusok dühödt

revánsa mégse sikerül,

s a technológia mohó

hadosztályai több erőt

mozgatnak, mint a földgolyó —

memóriádból szedd elő,

s dúdold el még egyszer velem

e sorokat: mert hova lett

a szépség és a szerelem?

Tanuld meg ezt a versemet,

hadd kísérlek, ha nem leszek,

mikor nyűgödre van a ház,

hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,

s elindulsz, hogy odút keress,

rügyet, magot, barkát ehess,

vizet találj, bunkót szerezz,

s ha nincs szabad föld, elvegyed,

az embert leöld s megegyed —

hadd bandukoljak ott veled,

romok alatt, romok felett,

és súgjam néked: tetszhalott,

hova mégy? Lelked elfagyott,

mihelyst a várost elhagyod.

Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet, hogy odafenn

már nincs világ, s te odalenn,

a bunker mélyén kérdezed:

hány nap még, míg a mérgezett

levegő az ólomlapon

meg a betonon áthatol?

S mire való volt és mit ért

az ember, ha ily véget ért?

Hogyan küldjek néked vigaszt,

ha nincs vigasz, amely igaz?

Valljam meg, hogy mindig reád

gondoltam sok-sok éven át,

napfényen át és éjen át,

s bár rég meghaltam, most is rád

néz két szomorú, vén szemem?

Mi mást izenhetek neked?

Felejtsd el ezt a versemet.

Radnóti Miklós: Tél

Hóbafagyott levelet

kaparász dideregve a szellő.

Duzzadt, mint tele zsák:

hóval telik újra a felhő.

Nincsen csillag, a fák

feketéllő törzse hatalmas.

Megfagy az őz nyoma is.

Készül le a völgybe a farkas.

Gyönyörű az élet!

(Ismeretlen szerző műve)

Gyönyörű az élet, bár néha nem értem

Vannak percei, mit nem kéne megélnem.

Én tehetek róla?

Lehet, hogy igen, de sok mindenről nem,

ezt szívemből hiszem!

Az enyémben volt minden, szép és varázslatos,

pokoli, gyötrelmes, s néha iszonyatos.

Kaptam benne vágyat, szeretetet, álmot,

néha elfeledném az összes valóságot!

Sokszor volt fájó, csúfos az egész,

de talán most a rossz a múlt ködébe vész.

Most talán már jó lesz, minden pillanat,

valóra válhat egy meseszép gondolat.

Így kell már lennie!

Elég volt a rosszból, a félelmekkel teli, pokoli napokból!

Nem vagyok öreg még, annyi minden várhat,

meg kellene érnem a rám váró csodákat!

Nem tudom, mi jön még, de szeretnék élni

boldogan, vidáman szépeket megérni!

Kun Magdolna: Útra készen

Mikor a virágzó nyár már hervadásra vár,

útra kerekedik minden gólyapár,

s csak szállnak-szállnak egyre távolabb,

miközben piros csőrükre könnyeik hullnak.

Mert a gólya is olyan akárcsak az ember,

megtelik a szeme fájdalomkönnyekkel,

mikor eljön az-az idő, hogy útra készen áll,

s érzi, hogy vissza már sohasem talál.

Tudom egyszer én is messze költözöm,

s akkor könnycseppekbe fullad élet-örömöm,

de majd magammal viszem azt az emlékképet,

hogy tavasszal a gólyák mindig visszatérnek.