Kedvenc idézetek (beszélgetős fórum)
Most nem akart tőle mást, csupán megnyugtató közelségét. Érezni akarta meleg testét az övé mellett, leheletét a mellkasán, szívverését az övén. Szerette volna ugyanazt a békességet nyújtani neki, amit tőle kapott.
/J. R. Ward/
Ott ülsz a férfival szemben. Nézed, és meg se bírsz szólalni - egyszerűen kikapcsol az agyad-, de nincs is szükség szavakra, mert az együtt töltött pillanat minden beszédnél őszintébb és tartalmasabb. Csodálatosnak látod minden porcikáját, az érintését pedig annyira kívánod, hogy még a torkod is összeszorul. S noha minden pici sejted vágyik a férfira, nem birtokolni akarod, hanem eggyé akarsz válni vele. Belé akarsz bújni.
/A.J. Christian/
A fák, ez jó, igen, kezdjük a fákkal, hogy majdnem ugyanolyanok; így hajnalban. Kevés a fény. Eléggé fázom. Bent alszol. Akihez szólhatnék most, az előtt hallgatok; nem remegek, még ezt a fázást se lássa rajtam. Mondok valamit magamban. Látom a leheletem. Nézem. Ebben a ritkás fényben én is csak majdnem ugyanaz vagyok, félig nyitott szemmel figyelve, hogy alszik minden. A te szemed, lehunyt szemed ott bent, világos, egyszerű, mint ilyenkor az ég. Mint ilyenkor bármi. Rá kéne gyújtani, ezért jöttem ki. Nem. Azért mert nem tudok visszaaludni. És utálok várni. Föl kéne ébresszelek, mondanom kellene, igen, hogy nézd meg a szemem színét, egy darabig hibának éreztem azt is. És nem értem miért kellek neked, elmondanám, most, kezemen az öled szagával, könnyebb lenne mégis. És nem tudom hány ölelés kell, akár csak egy napra, (estig összetartson), szóval, hogy ölelj. Ilyeneket kéne mondanom. Bent alszol. Nézem az ég súlyos színeit a szív felöli oldalon. Dohányzom. Jó így. Bár elég hideg van. Jó, hogy betakartalak.
Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.
/Simon Márton/
Mindennap írj nekem két-három sort, olyan lesz, meglátod, mint egy telefonbeszélgetés, és így nem szakadunk el egymástól, mert örökre a feleségem vagy. Egymástól távol is együtt leszünk, ugyanúgy éljük majd a napokat, noha nem ugyanazt fogjuk látni magunk körül. (...) Az én otthonom a szívedben, az én forrásom a szemedben van!
Consuelo de Saint-Exupéry
Pillantás a folyóba
" A szív sebét a feledés
majd behegeszti lágyan;
s tovasuhan a kínod és
a lelked is az árban."
Oravecz Imre: És akkor azt mondtad
"És akkor azt mondtad, vége. Bár voltak baljós előjelek, de engem, talán, mert nem volt megfelelő az időpont, talán, mert nem volt illő az alkalom, váratlanul ért, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. Méltósággal mondtad, és arra kértél, fogadjam el én is méltósággal, mert nem lehet rajta változtatni, meg nem is volna érdemes. De én nem tudtam elfogadni, se méltósággal, se anélkül, sírtam és fenyegetőztem, mint egy gyerek — egyébként akkor cseréltünk először és utoljára szerepet —, hogy ezt meg ezt teszem. Fel akartam tartóztatni a véget, holott már nem volt mit feltartóztatni, mert a vég már nem közeledett, már megérkezett és ott volt, mint M. szobrai, akinél megszálltunk, és akinek művészete ily módon örökre díszletévé vált a végnek. És csak akkor adtam fel e reménytelen vállalkozást, mikor már ott is éreztem magam körül és magamban a véget, és akartam beváltani a fenyegetőzést, megtenni az “ezt meg ezt”, de nem azért, hogy olyasmiért büntesselek, amit nem követtél el, hanem azért, hogy próbára tegyem a véget. Mintegy végére járjak a végnek, és ráébresszelek, mit veszítesz a véggel. Csak annyira lekötötte a figyelmemet az igyekezet, hogy nem vettem észre: amit én veszteségnek vélek, az neked már nyereség. De amikor észrevettem, hogy az, és nem részegedsz meg tőle, hanem józan maradsz, és együtt érzőn próbálod, ha nem is megszüntetni — mert megszüntetni nem szüntetheted meg —, legalább enyhíteni a fájdalmat, akkor észhez tértem, és attól kezdve hagytam, hogy segíts. Noha tudtam, ez a segítség már nem nekem szól, akinek még az vagy, aki voltál, hanem egy idegennek, aki már nem az neked, aki volt, de akivel együtt kell majd élnem, hogy te is ugyanolyan idegen légy nekem, és úgy gondoljak rád, mint valakire, aki volt, de már nincsen."
...gondolatban - néha - melléd bújok halkan,
hogy érezzem a bőröd bársony illatát.
simogatom arcod, amíg el nem alszol,
majd átlépek álmodba és ott szeretlek tovább..."
BÚCSÚZÓ
Minek sajnálni, amit elhagyunk?
Tolongó emberek közt egyedül vagyunk.
Elszöktek, akikkel összetartoztunk.
/Szepes Mária/
Nevetve jöttem a világra,
tréfának véltem az egészet.
Aztán gondosan, szépen, türelemmel
megtanítottak sírni.
Most már megy folyékonyan.
/Ágai Ágnes/
A testi sértésekről készíthető látlelet. Így az is megállapítható, hogy hány napon belül gyógyulnak. De ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?
Aki azt kérdezi tőled: haragszol-e még rá, az biztos, hogy közel áll hozzád, hiszen ezt nem lehet kiáltva mondani, csak halkan. Ehhez talán már három lépés távolság is túl sok.
Ha egy szép élet vágyát őrzöd,
A múlttal nem szabad törődnöd,
S mindig úgy tégy, ha veszteség ér,
Minthogyha újjászülten élnél.
Mit akar? - kérd meg minden naptól.
És minden nap felel majd akkor:
Tetteidnek tudjál örülni,
Más tetteit tudd megbecsülni;
Főként ne gyűlölj egy embert se,
S a többit hagyd az Úristenre!
Nincsenek megközelíthetetlen szigetek. És a nyugtalan szív nem ismer korlátokat; legkönnyebb elveszíteni azt, amit a karjában szorít az ember, sohasem azt, amit elhagyott valahol.
Erich Maria Remarque
Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság.
A küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni.
Élve meghalni, meghalva élni. A pillanat.
Egy. Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet. Szeretni...
/Hamvas Béla/
"Ha romba dőlnek legszebb álmaid,
reményeid el ne hagyjanak.
Mert sokszor a romok fölött,
a legszebb virágok nyílnak!"
/Goethe/
"Olyan nagyképűen magabiztosan szoktunk ítélni!
Megvan a véleményünk: ez ilyen, az olyan.
Pedig dehogy tudjuk, milyen a másik ember!
Egy másik életből csak a felszínt látjuk, a jéghegy csúcsát.
De hogy mi is történt egy másik ember életében
a születésétől kezdve mostanáig,
hogy mitől lett ilyenné, milyen terheket hordoz,
mennyi érték és szépség van benne, csak talán nem volt,
aki előcsalogassa, észrevegye - sokszor alig-alig sejtjük!"
/Székely János/
"Minek örüljek?" – kérded.
Annak, hogy élsz, hogy vagy, hogy halhatatlan vagy. Annak, hogy jólesik a friss víz, a kenyér, az eső és a meleg nap. És a hó, és a jég, és annak, hogy erős vagy, és ha holnap mindenedet elsodorja az ár, akkor is képes vagy összeszedni magad. Ha kell, a semmiből. Annak, hogy a végtelen égbolt van a fejed felett -
és azon túl, amit szemmel már nem látsz, ott a hazád.
Müller Péter
“Az ember a világmindenséget beragyogó csillag, ha szeret, és szürkén félelmetes égbolt, ha nem szeret.”
Tatiosz
,,Egyre taszít és egyre vonz a tiszta ég azúrja.
Az elsikkadt szeretet útját meg kell találnunk újra!"
/Veress Ferenc/
Azt mondod, látod és azt mondod, érted.
De azt, hogy miért van, mégis újra kérded.
Kerestél, kutattál, s feltártál sok csodát,
De nem találtál többet, mint lábnyomaid porát.
Mert szemeddel mindig a távolt kutattad,
És a célokat mindig másoknak mutattad.
Nem vetted észre, hogy a véletlen csodája
Benned van elrejtve, s nem a nagyvilágban.
Nem. Nincs az útnak vége, csak a tükrön át kell lépni,
Meg kell tanulnod most önmagadra nézni.
Te magad változz, hogy a titok örök fénye
Felragyogjon Benned és felébredjél végre.
Légy a csend mestere, bírd tudatod szóra,
És a legmerészebb álmaid válnak valóra.
Hiába tanulunk meg beszélni. Mert először is nem tudjuk kimondani azt, ami a lelkünk mélyén él. Elhallgatjuk, vagy mást mondunk helyette. És ha nagy nehezen sikerül is végre kimondani: a másik nem érti meg.
A szavakat érti, persze. A mondatokat is.
Csak ami a szavaink mögött rejlik, vagyis a lényeget, azt nem érti.
...
Mást teszünk, mint amit mondunk, mást mondunk, mint amit gondolunk, és mást érzünk, mint amit józan eszünkkel tudunk...És hogy ezek a lelki rétegek szétcsúsztak bennünk, mint egy vulkán fölött a talaj,
arról fogalmunk sincs.
Van a kimondott szöveg, amit a fülünkkel hallunk és az eszünkkel értünk - és van a "szövegalatti", vagyis a lényeg, amit nem hallunk és nem értünk.
Vagy nem akarunk érteni!
Ilyen is van!
Hogy az ember lelki lustaságból, gyávaságból vagy érdekből nem óhajtja megérteni, amit a másik valóban üzen neki
- inkább elhiszi a hazugságot.
...ilyen az élet: hamis kártyázás. Hogy csakis a felszín van, önérdek, szerepjátszás, viselkedés, kölcsönös becsapás és önbecsapás.
Itt ugyanis az a nagy veszély fenyeget, hogy a lelkünk valósága felhozhatatlan mélységbe süllyed.
És élünk, és meghalunk - de már fogalmunk sincs, hogy miért.
Igen, egy élet telhet el úgy, hogy a lelkünk mély valósága meg se szólal.
S ha véletlenül mégis - mert feltör, vagy gejzírként kirobban belőlünk valami igaz -, a másik nem hallja meg.
Ez az állapot az, amikor már semmi közünk sincs egymáshoz.
Úgy hívják: szeretetlenség.
Szeretnéd megtalálni a boldogságot? Ha követed a józan ész szabályait, ha
buzgón, határozottan, békés lélekkel azt teszed, amit a pillanat kíván, ha sem
jobbra, sem balra nem téved el tekinteted, ha nem nézel maszkok után, és
cselekedeteid összhangban állnak a természettel, ha minden szavad a hősi időket felidéző igazság jegyében születik, ha semmit sem vársz, és semmitől nem remegsz, ha megőrzöd lelked és szellemed tisztaságát - akkor biztos lehetsz benne, megtalálod, amire annyira áhítottál: a boldogságot. Ebben senki meg nem akadályozhat.
(Marcus Aurelius)