Írjunk verset bármiről! (fórumjáték)

Angyal vezette lidérc póráz nélkül,

ahogy az ég borul vagy kékül,

pörög a kanyarban, éles macskakő,

esős, havas, szeles, jeges idő,

és napfény, ahogy a járdára lép,

s bámulja tüneményét a nép.

A présházban voltam nem túl messze,

füles köszvénnyel, csontom meszesedve,

felmásztam, szenvedtem, botorkáltam,

de mikor felértem, elképedve álltam,

ugyanaz a festő festett ott is képet,

aki El Pasóban is már rég megigézett.

Manóval járok, nem titok,

mindig manóval vagyok ott,

ahol történik valami,

és aztán sokáig hallani,

hogy a két testvér

egy manó, egy vér.

Néha megtekertem a szüzet, igaz,

vaskarcsit ablak mögött tart a vigasz,

virtuóz voltam, cukromat szórtam,,

és leestem a vízből, tűzből,

nincs elegem még abból a szűzből.

Mikor a kies Albionba mentem,

felrúgtam a kerekasztalt menten,

mit akarsz itt, Artúr vagy Lancelot,

nem látod a fényt az égben ott,

vörös Csepel, lila Újpest,

amit akarsz, tuti úgy lesz,

Kőbánya blues, a halálba húz.

(Mellékdal)

A kis dögös csaj szőke fürtjei

méz és ananász, szamóca, lidérc -

megkóstolod, s megtudod, mit érsz,

vagy nem érsz semmit soha sehova sehol,

a kis dögös szerelmem így válaszol.

Szabadságvágyad annál sokkal nagyobb,

hogy Cuba libredet a padon hagyod.

Életed veszted e a Vasszűzben,

vagy Cukrot akarsz,hogy mélaságod elűzze?

Lila felleg,lila zápor,lila gát,

a Vízesés felülmúlja önmagát.

Karcsi bácsi,hol egykor lakott,

egy virtuóz bezárja az ablakot.

Hol futóbolond szeli az út porát,

repülőre száll helyetted egy jóbarát,

s földre hinti a Nap aranyát.

Plasztikvirág, lila stadion,

Cuba librét láttam a padomon,

menyecském írása cirkalmas betűvel,

végeznünk kellene az irgalmas tetűvel,

jössz-e velem, alfa, bravo, charlie,

az ötvenhetes tornyot ripityára vágni,

s mondok néki jövök betlehembe,

csak harkályt tégy fátlan fellegembe,

hol a felüljáró napvilágra kúszik,

s vízipisztoly játszik, úszik.

Magas bércek között zúgó patakokban,

moha lepte fák közt, szalmakalapokban

falovak vágtatnak vidám csapatokban.

Kantárjuk ökörnyál,tajtékuk forgács sörényüket eperindák fonják.

Felettük, keselyűk keringenek körbe,

elhessenti őket egy kis íjasz törpe.

Csillámló köveken patájuk koppan,

utukat folytatják egy rézszínű kompban,

az első városban kikötnek ők nyomban.

Hullámhegyek között,kiürült plázába ,

plasztikvirág nyilik egy drótbol font vázában.

Tehéntej, ökörnyál, nargilé, kosbor,

karvalyok szárnyára feszülő bocskor,

bekelet zárja a nyárvégi románcot,

csuknikék dalárdád elhagyja Bizáncot.

A falovat garázsba tolják a hadat bennfelejtve,

szénát löknek neki zabbal megfejelve,

nehogy az éhség a halálba rázza,

ha végleg kiürül a kondortalan pláza.

Így múlnak a napok egyre rövidebben,

amíg már se kobold, se lidérc se rebben,

elszunnyad a világ, rádermed a télre,

a tavaszt már senki nem éri meg élve.

Sörtől ázott kondor,

lilára fázott kosbor.

Porszemeken csillanó napfény,

falon felkúszó repkény.

Lehajló fűzfa simítása,

halkuló sóhajok suttogása.

Koboldok cinkos kacsintása,

lápi lidércek ledér tánca.

Titkokat rejtő sövények,

por lepte remények,

villámként villanó nyári képek.

Kedvem keresse, szerelmem meglesse,

ahogy önmaga visszajön abban az esőben,

mert iskolás voltam vele s az ördöggel elsőben.

A rendezői változat a legnagyobb isten csapása,

filmnélküli kamera, Fassbinder köp és Tarkovszkij,

no meg Irina és Mása.

Tudod, hogy a filmet mindenki lássa,

ne legyél senki hasonmása.

Várom a sztrádán a lápi lidércet megint,

és a bakter a komondorral megint megint,

nem tudok elmenni, csak pörgök veled körbe,

míg a kondor a plázában belenyal a sörbe,

de így is csak együtt lehetünk összetörve.

Viharos szél kavarja az ég bíborát,

önmagam távozni látom az esőfüggönyön át.

Vonz és taszít, marasztal vagy enged?

Az ördög lesben áll s keresi kedved.

Remények repülnek pillangó szárnyán,

eszement száguldás az élet sztrádán.

Az írót is akkor éri kárhozat,

ha megjelenik a rendezői változat.

Üvölteni kéne néha egy nagyot

reggel arra ébredsz,hogy a lelked elhagyott.

Elázott gondolatok pocsolyába gyűlnek,a vízzel mégsem vegyülnek.

Ki dönti el,hogy gyász ez vagy ünnep?

Vészfék, vészfék, behúzom, kiengedem,

rúzsod mikor lesz kedves nekem,

Szajna, szajha, karvaly bennem is,

maradnom kell és mennem is,

rókázzunk a teliholdon

élőben vagy holton,

agyad kattogása

a kedvenc rocknrollom.

Telihold kínja az álmatlan éjjel,

mikor az elmém fagyponton olvad széjjel.

Az agyam kattog zakatol,

jó lenne egy vészfék valahol.

Mikor a szomjas fák néma sóhaja,

bensőmet karcoló karvalyok kín dala.

S míg engem a telihold taccsra vág,

Olga, füleden hagyta rúzsa nyomát.

Kezedben, Mása kezét erősen tartva,

versenyt futtok,ellenfeletek a Szajna.

Fémhárfán Irina penget,

dalától megnyugszik a lelked.

Fémzenén pörögnek a fémkeblű dinamók,

fémesen hörögnek a fémgyári fémmanók,

fémsajtot sajtolnak fémtejű tehenek,

fémpadon trónolhat fémkemény feneked.

Fémtaxin megyünk a színházba Olgával, Másával...

Fagylalt fémkehelyben; kristálypohár, pezsgő,

Irina dekoltázsa rézszínű madár vasporos esőben.

Hejj, te lány, mit látsz, mit nem mondasz nekem,

gépies képben fémhajnal, fémérett szerelem?

Tudom, mi van a fülemen...

Mikor a köszvény az úr,az nem túl vidám,

főleg séta közben egy péntek délután.

Szegény tücsöknek a fülét bántja,

hisz nem is vezényel csak a görcse rántja.

Gépies képben is gyönyörű a hajnal,

megcsillan a fémen s csendben elnyargal.

Fémes ízű szélben,vasporos esőben,

rézszínű madarak szólnak az erdőben.

Ahogy a nap a napraforgó fejét csavarja,

eltörik a tányért a száron tartó csavarja,

így másnap reggel nem nézhet, csak nyugatra,

s a napfelkeltét majd a táncos tücsök mutatja:

hadonászni a vonóval kedvérevaló feladat,

mivel a szonátával minduntalan elakad,

köszvényes fül miatt romlik a hallása,

jaj csak ezt nehogy bárki is meglássa.

Napraforgó fejét feltartja,

büszkén,ám csodálattal néz a Napra.

Követi őt nappal s siratja éjjel,

örökös a táncuk,tücsök zenével.

Busa feje megadón lehajlik,

talán még könnye is hullik.

Érett magja,lásd kipereg,

hogy majd pribékek nyálas száját töltse meg!

Fürdőző nő, kislány barackkal, a három grácia

csokis habbal kevert vaníliás pisztácia.

Ahogy Zefír csókot fúj a kagylóból kelt lányra,

és az lila ruháját az ágytámlára hányja,

induljon a káprázatos juniális,

vesszek bele azonnal és máris.

Látomásodban szambát és merenguét járod,

várod,hogy alábbhagy,de gyorsul csak a táncod.

Kerengsz,mint egy dervis körbe-körbe,

hihetetlen képek taszítanak földre.

Az Öreg gitáros lélektépve penget,

rá Avignoni kisasszonyok csípője rengett.

Láttukra a Síró nő könnyeket hullat,

egy Nő virággal vígaszt nyújthat.

Fejed köré koronát fon kérdőjelek sora,

az Álom az,miben korlát nem lesz soha.

A sorsé a kiszámíthatatlanság joga.

A kereszt... sejtettem ezt,

és vértem semmitől se véd,

csuhás részeg álmok,

amit látnokként kitalálok,

suhanó semmi szárnyak,

csak azok vannak nekem még,

és persze Guernica, a kedvenc festőm otthona,

na meg a költő csajszim, aki hárfán szárítja ruháját,

édesen dúdolva az el condor pasát,

full totál szamba és merengue,

vajon ez tényleg lehetne?

Susogva suhan a semmi szárnyán,

lelke fázik,kint a pányván.

Vihar tépi,szakítja szét,

kósza felleg elrejti még.

Remegő szájjal mormolja halkan,

Visítva üvölt, ha a zár kattan.

Könnyekben ázik a valóság.

Elrohanni? Gyarlóság!

Sebéből padlóra vére fröccsen,

vöröslik serceg mikor csöppen.

Kereszt a falról földre koppan,

vértje a testén összeroppan.

A semmi szárnyán imák szállnak, lángoló máglya köré csuhások állnak.

Hősi halott testét falják a lángok,

látomástól szenved az ősi látnok.

Komor fellegekből kockaeső hullik

a kőgomba évszakában. Pável herceg

Perszephonéval cicázik, amíg Hádész

a csalitban sétál Kerberosszal.

A következő felvonásban élőképet látunk

Orpheusz vezényletével, aki Oféliát nézi

a zongora mellett (lám neked a gitár kellett,

én fényes napocskám), miközben kivágja

a háromvonalas cét az ablakon,

hátha attól eláll az eső.

A kockák között Thanatosz a Sorssal pecázik,

szeretnének gorgót vagy küklopszot akasztani,

de csak Pheidippidész elnyűtt bakancsa lesz

a zsákmányuk, így ez a jelenet is unalomba fullad.

Ám ekkor színrelép Pável arája, Alekszandra,

sikítva hozza Dimitrij fiukat a strandra,

a Sztüksz égbecsapó rémséges tajtéka

óriás kőgombát vet a hádészi hajlékra,

megállj csak, Pável, még mindig kő gomba,

s átkos csalfaságod engem dönt romba?

Na de szép hercegnő, ezt Perszephoné mondja,

hűséges urával sose lehet gondja,

egy falatot se evett a gránátos almából,

rögvest hazamehet a szellemek malmából.

Azzal Orpheusszal búcsúdalra fakad,

közben a statiszták elhúzzák a falat,

véget ért a vihar, nap fénylik az égen,

csak Ofélia alszik gitárral kezében.

A kocka el van vetve s,ha gyökeret ereszt

sarjad belőle új élet vagy kereszt.

A szikkadt ágak kihajtanak,

virágok kelyhében kockák alszanak.

Balga sorsú Hádész az ágakat rezgeti,

s a kockákat,mind leveri.

Azok,mint csontvázak koccanak össze a kiégett mezőn,

vigyorog erre a herceg nyerőn.

Kivel packázik az épp a Sors,

Ő gurít most és elég gyors.

Kockák hullnak a porba újra és újra,

koccanak,reccsenek a földre hullva.

Az üveg két oldalán a szellem és én

csontkockát vetünk az asztal tetején,

a hetvenfokos pára gyorsan fejünkbe száll,

szomjasan lihegve az ördög tarolna már,

mikor ingujjamból új kockát pörgetek,

s pofájába repül a ménkű förgeteg,

bámulhat minden oldalon a hatosra,

fejét a palackkal zúzom laposra.

Felhők foszló fátylán dereng a hajnal,

az ébredő napsugara festi az eget arannyal.

Lent, a szürke aszfalt is életre kelt,

poros lábnyomokat magába rejt.

Remegve kopog az ablakokon az új nap ígérete,

párát csókol az üvegre a múlt kísértete.

Lassan megtelik az utca, a tér,

mit nem adnék újra a csendes hajnalér'.

Mikor az elefánt a zongorára lép,

elefántcsont billentyű roppanását hallja,

s mérgében felkeni a zongorát a falra.

De jön a zsiráf, mit csinálsz, bátyó,

nincs benned muzikalitás?

Jól oldalbarúgja az elefánkot,

rendel hozzá lekvárt porcukorral,

így a böhöm állat lógó orral távozik,

hát igen, szép az élet a szavannán,

de hova lett szerelmetes Annám?

(Anna a préri lovarnője,

a rinocérosz retteg tőle,

három hétig volt a mátkám,

eltűnését hogy ne bánnám,

két vég keszkenőt átsírtam,

mire megnyugodtam itt a sírban.)

Bocsi szépségem, szerettelek sokáig,

de amikor más itt iszonyatot okádik,

ideje elmennem gombóccal a torkomban,

tanítsd inkább csak te őket,

az eszméletlen igekötőket,

vagy ha te se, gyere velem,

gombóccal a torkunkban.

Gyönyörűen sütött a nap, ki ültem a padomra,

repdesett egy pillangócska, rárepült a karomra,

összenéztünk, mosolyogva,szemeinkben huncutság,

de elrepült ijedtében,mert le esett egy faág,

öregesen bíbelődök, nincs már ami izgatna,

nincsen régen új kihívás, melynek tüze rám hatna,

zárszámadást kell csinálnom, értékeim szétosztom,

fentről nézek majd le rátok, ott lesz az én új posztom,

Öreg lettem,

nyögdécselős,

álmodozom,

voltam én hős...

Szerencsétlen egy eset,

mi anyósoddal megesett.

Pongyolája ellibbent,

s ő neglizsében megintett.

Sejtem mindketten sírtatok,

azon a szerencsétlen hajnalon.

Hárfa húrja peng tovább,

pók hálója szövi át.

A mindenség rejtekén,

valahol e földtekén.

Tündérporos éjjeken,

moha lepte lépteken,

sebes patak lelassul,

süvöltő szél elhalkul.

A medve se lohol tovább,

megnyugszik sok apróláb.

Nyugalom ül a semmiben,

az álom völgyeiben.

Kertemben a tilupán

hárfán játszik délután,

miközben a kisbocsok

szamócától mocskosok,

és a szomszéd pelikán

énekel a körtefán.

A kegyelem angyalával

meggyűlt egyszer a bajom,

mert elszelelt egy pongyolával

egy fesztelen, léha hajnalon,

s reggel az anyós kérdőre vont,

majdnem meg is harapott,

mert fölöttébb szerette

azt a fényes darabot.

A sors ujja is tilupán,

s hárfát penget netalán,

vagy a ruhát teszi rá

se bacco lo desirà.

Agytekervények,kusza barázdák,

a józanságot van,hogy lerázzák.

Impulzusok,idegpályák,kötegek,

tárolnak s keltenek képeket.

Rendet tenni ott,hogyan lehet?

Kinek osztályrésze e művelet,

ha önmaga rendet nem tehet?

Come posso essere il tuo maestra?

Kertemben tulipán nyílik,

hold fényénél csendesen,

A kegyelem angyalában bízik,

de ő elsuhan fesztelen.

A káoszból rendet,

a nyugalomból zűrzavart

A sors húrján penget

ismeretlen néma dalt.

Segíteni,hogy lehet ott,hol mindenki vak,

csak a lélek játszik s hangzanak félszavak.

Csak az elme látszik,minden más ingatag,

s rab madárként tartanak a falak.