Hogyan mondjam meg a gyerekeknek? (beszélgetős fórum)

Engem attól vert ki a víz, amikor az elhunyt illető családtagja az elhunyt oldalát elkezdte használni.

"xy-nak tetszett ..." :O

Én esetemben a kollnővel szemben, nem is tudtam mit vár tőlem. Többieket se kérdeztem meg.

( részvételemmel nem hozom vissza a férjét. lehet hogy kicsit ki is kapcsolta az agyát, most én meg emlékeztetem, csomó sebet tépek fel neki. Én úgy éreztem nem vagyok " mindenki " ahogy írod. Mert ilyenkor az a szokás : Őszinte részvétem. volt egy másik ismerős, szintén hölgy nagyon sokan ismerték őket. a piacon tuti lépten nyomon ismerős. és senki nem ment hozzá. Talán az újsághirdetésébe beírta : Részvétnyilvánítást mellőzzék. Másik kolléga beírta a facera Részvétnyílvánítást mellőzzétek ).

Ki volt a figyelmed éleződve a kérdésre, talán a kérdező irritált. Mert válaszolhattad volna azt is, hogy "képzelheted, hogy vagyok három nappal a férjem halála után", de fájt maga a kérdés.

Nem vagyunk egyformák. Meg gyász esetén zavarban vagyunk, tabuként kezeljük.

Néha jó az elcsépelt sablon is: őszinte részvétem.

Talán van, aki el is várja ezt. "Legalább annyit nyögött volna ki, mint mindenki!"

Konkrétan a testvérem telefonhívására gondoltam vissza. Illetve féltestvérem, és sokáig csak távolodtunk egymástól. A férjemmel 23 éven át voltam együtt, és nem találkoztak, azaz nem találkoztunk. Nagy ritkán telefonon beszéltünk.

Lehet, hogy nem tudott mit mondani, és rendes is volt tőle, hogy felhívott, de elég blődnek találtam a kérdést. Amikor a férjemet ápoltam itthon éveken át (Anyánk mindegyikünknek beszámolt a másik kettőről), akkor nem kérdezte, hogy vagyok...

Kérdezhette volna, hogy bírom. Kérdezhette volna, mit kérdezzen.

Mindegy - akkor erős voltam, mert nem akartam beengedni tényleg.

Én is volt, hogy szégyelltem magam a "részvétem" miatt, pedig tényleg szívből jött.

Nehéz eltalálni a megfelelő határt, hogy kinek mi az igénye az együttérzésre, hiszen mindkét félnek új és szokatlan a helyzet. Van, akinek kifejezetten jól esik, hogy beszélhet a fájdalmáról.

Mindannyian mások vagyunk, másképpen gyászolunk.

Nyelvészeti vitába ne menjünk bele, ha nem erő, hát önuralom. Amihez én pl. erőt, azaz tudatosságot használok. De nem vagyunk egyformák.

Én pl. roppant nehezen viselem, ha ölelgetnek. Még gyász esetén is. Barátnőm édesanyja a férje temetésekor belém kapaszkodott és úgy zokogott, a barátnőmet jól megöleltem. És évek múlva mondta, hogy az ölelések és a sok részvétnyilvánítás milyen sokat jelentett számára. Épp arról beszélgettünk, hogy nekem meg mennyire kínos, hogy azt sem tudom, hogy kicsoda és jön osztozni a fájdalmamban. Persze, hogy nem tud. Csak a maga módján részvétet nyilvánít.

azért kértem elnézést.

éppen privába is írhattam volna neked és amásik olvasótársnak, az is igaz...

Részvétet kellett volna kívánni ismerős / kollnőnek.

Úgy gondoltam : Közhely, és, Nem tudom mit érez. ( nem vagyok a bőrébe )

Mikor jött melozni, találkoztunk. Én ezt mondtam : Új életszakasz kezdődik. ( férje halt meg elég gyors lefolyású betegséggel )

Nem tudom jól esett neki ez a pár szó, de ezt tudtam neki mondani.

Úgy írtátok : nem engedtem be a gyászomba.

Valami ilyesmi : nem akartam bemászni a gyászába.

Lehet, hogy valóban érdekelte, hogy vagy.

Más kérdés, hogy nem muszáj rá felelni, én sem szoktam, mert csak rám tartozónak érzem.

Attól még a gesztus jól esik.

Nekem az a bajom ezzel, hogy ez olyan semmilyen tanács egy kívülállótól. Önuralom kell hozzá, hogy ne sírjon az ember a haldokló mellett, igen. Önuralom kell hozzá, hogy a gyerekek ne lássák mennyire fáj ez, igen. De erő? Nem hiszem. Időnként jót tesz a sírás, amikor nem látja más, de erőre nekem nem volt szükségem az apjuk halála után.

Én abban hiszek, hogy van amit nem lehet erőből megoldani, és a gyász, a veszteség, ilyen a számomra.

Miért lenne közhely?

Mondjam azt, hogy nyugodtan omolj össze amikor a gyermekeknek szükségük van rá? Nem értelek, de szeretnélek érteni.

Valahányszor meglátom a haldokló szerettemet bizony NEKEM erősnek kell lennem, mert nem sírhatok mellette, pedig csak zokognék. Nekem ehhez erő kell, ha közhely, ha nem.

Vannak helyzetek, amikor nem segítenek a tennivalók. Mégis erősnek mutatom magam. Például amikor felteszik a kérdést, hogy vagyok (3 nappal a férjem halála után) - mert nem tud mit kérdezni, nem tudja, hogyan kérdezzen. És nem üvöltöm le a fejét, nem kapok idegrohamot,nem bőgöm el magam, mert ez a gyász az enyém, és aki eddig sem volt mellettem, most ne akarja azt játszani, hogy értem aggódik. Vsgy ha komolyan aggódik is, fogja be és hagyjon békén.

Nem, nem engedem be a gyászomba, elmondom, jól vagyok, vacsorát főzök, holnap eztmegazt vettem tervbe. Akkor hamarabb békén hagy, azzal, hogy szóljak, ha baj van. Megnyugodott a kis lelke és ennyi.

Egy kis halvány igazság van ebben a megúszásban, némileg talán annyi, hogy vannak, akik nem fojtják magukba a negatív dolgokat, kiüvöltözik, kikáromkodják, megnyomorítják a másikat lelkileg ... így gyakrabban nem betegszik meg a testük.

De a kín nem érdem.

Hogy van a férjed?

Tudtok pár szót váltani?

Sok igazság van abban, amit írtál, nem vagy igazságtalan. És most ebben a helyzetben különösen érzékeny vagy ezekre a dolgokra.

De hidd el:

- mindenkinek meg van a maga keresztje, neked is, gyermekeiteknek is, férjed édesanyjának is, és a férjednek is, mindenkinek!

- és azoknak is, akikről azt gondoljuk, hogy csupa öröm és boldogság az élete. A sors mindenkinek kiosztja a maga feladatát, csak nem biztos, hogy kívülállóként látjuk is azt

- az, hogy a másik gonosz, meg rosszindulatú, stb. az az ő baja, amiért majd valamikor, valahol felelnie kell. Az ilyesmit senki nem ússza meg!

- valahol, egy könyv borítójára mottóként írták:

"Kit szeretnek az istenek, korán magukhoz szólítják!"

Mondjuk akkor ez a mondat nekem is sovány vigasz volt, de legalább ebbe a kis "kegyes hazugságba"! kapaszkodtam!

Én abban hiszek, hogy amikor leszületünk a földre hozunk magunkkal egy sorsot, aminek nagy vonalait magunk választjuk, mert a lelkünk valamit meg akar tanulni általa. S könnyebben tudom elfogadni valahányszor jön egy újabb megpróbáltatás. Persze háborgok, hogy miért én, mit követtem el, hogy ezt érdemlem, de aztán beletörődöm.

Nem tudok hinni egy bosszúálló istenben, akinek nincs jobb szórakozása, mint embereket megkínozni.

Tudom nem érdem... megis nehéz elfogadni úgy, h látom egyes emberek mi mindent követnek el maguk és mások ellen, mégis vígan élik az életüket.

Az hülyeség, h az élet része a szenvedés, mert lássuk be, h a rendes emberek szenvednek, az önző erőszakos emberek pedig általában megússzák.

Lehet, most én vagyok igazságtalan. De nem érdekel.

Látod, nem csak mi vagyunk melletted, az égiek is. Nem volt véletlen, hogy pont most beszélgettünk arról, hogy a kicsiknek mikor, hogyan, mit is mondj. Amikor úgy érzed, hogy nagyon nehéz, gondolj az angyalokra, gondolj arra, hogy nagyon-nagyon vigyáznak rád, mert bizony még hosszú az út, mire a gyermekeitek saját lábra állnak.

És hidd el, majd a férjed is ott lesz veled, érezni fogod, hogy soha el nem hagy titeket!

"Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!

Ragyogtassa rád orcáját az Úr,

és könyörüljön terajtad!

Fordítsa feléd orcáját az Úr,

és adjon néked békességet!

Ámen."

Ölelés nektek.