Hogyan mondjam meg a gyerekeknek? (beszélgetős fórum)

Azta..

Na ehhez kell majd erő. az örökös vita... meg ez a mit szól a nép...

( van sok roma ismerősöm. náluk szokás a virrasztás. nálunk nem tudom, én szókincsemben csendes gyászt jelent, valóságban nem tudom mi szokott lenni. apukámtól simán csendben búcsúztak el. akik segítettek öltöztetni. senki falu népe, tesok nem voltak. elég nehéz megértetni a szülővel aki a fiát veszítette el, amit akarnak nem buli. és az Ő munkájába nem fér bele ).

Itt nagyon furák az emberek. Az anyós még a virrasztáshoz is ragaszkodott volna. Szerintem ez roma szokás, szerinte meg alap.

Közölte, h akkor ma este virrasztunk az én házamban. Áthívja a szomszédokat és jajgatunk reggelig. Mondtam, h NEM!!!

Megértem, h anno a tiszta szobában felravatalozták a halottat és elköszöntek tőle, de nálunk más a helyzet. HOlnap hozhatjuk el a hamvakat. És az én házamban nem fog itt ülni az a szomszéd, akivel még csak két mondatot se beszéltem soha sem.

Mivel nagyon sokan jönnek messziről a temetésre, így a tor alap. Bár ebben is megkaptam a magamét, h a saját házamban saját készítésű ételekkel kell ezt levezényelni. Az senkit sem érdekelt, hogy ennyi embert nem tudok hová ültetni. Így inkább kibéreltem egy helyet. A férjem üzleti kapcsolatai ezt kívánták meg. Bár, ha csak rajtam múlt volna, akkor szétszórtam volna a hamvait a kedvenc horgászhelyén. És ez épp elég feszültséget okozott az ő családja és köztem.

Nem azt nézik, h a gyerekük mit szeretett volna, hanem azt, hogy ne szóljon meg a nép! És ez szerintem hatalmas hiba.

bár nem ugyanaz, nekem anyám akart beleszólni mindenbe a temetés körül. Nagyon meg kellett húznom a határokat és kiállnom azért, hogy én mit akarok.

Idővel elviselhetőbb lesz, de nekem egy olyan összehasonlítási alapot adott, amit nem cserélnék le semmiért. Magasra tette a mércét a drágám, és nem adom lejjebb.

Abban igazad van, hogy nincs joga ilyet mondani, hisz neked sem könnyebb semmivel. Ezen én is agyaltam, de egyszerűen annyira gyorsan vitte el a rák, hogy felesleges ilyesmin gondolkodni, egy szerűen nem akadályozhattam meg, ahogy te sem. Megtetted ami tőled telt, a lehető legjobbat nyújtottad, amit nyújtani tudtál, hisz nem vagy csodaorvos, vagy varázsló. A temetés még sz.r lesz, de ezt be kell nyelni, ezzel jár. Nálunk nem szokás már a tor, az sem lesz könnyű, gyanítom. A temetés napja nehéz lesz, de túl leszel rajta.

Nem vitatom, h nekik nehéz. Elvesztették a gyermeküket. Én meg elvesztettem a társamat és az életemet. Innentől minden döntés rám hárul. Minden felelősség az enyém. Ugyanúgy az életben, mint üzletileg. Dühös voltam rá, mert nem árulta el, hogyan csináljam. De rájöttem, h mindenhez ő volt a megoldóképlet, így én most ehhez nagyon kevésnek érzem magam.

Nekem 70 km-en belül nincs rokonom. És megmondom őszintén, h nagyon hiányzik egy igazi ölelés. Vagyis a férjem ölelése hiányzik. Az ő bőre, érintése... és még sorolhatnám.

De úgy gondolom, hogy az anyósomnak nincs joga olyanokat mondani, h ha az én fájdalmam is olyan lenne, mint az övé, akkor....

És ha mindent megtettünk volna, akkor nem halt volna meg. Én kísértem végig, én mozgattam, én etettem, én ápoltam. Amikor meglátogatta, megállt az ágy végében és nem ment közelebb hozzá, mintha fertőző lenne. De még sorolhatnám. Kiadják, h falusi szokás szerint, hogy kell eljárnom (én városi vagyok), de nem segítenek mondjuk a torhoz való bevásárlásban, terítésben, rendezésben stb. Így lehet vkinek nagy a fájdalma. Otthon ül és semmit sem csinál. Biztosan belőlem is ki fog jönni, ha lesz rá időm. Addig meg csak nyelek.

Csak az idő segít. Ezen átlépni nem lehet, végig kell az utat járnod.

Ha lesz időd olvasni, itt vannak érdekes gondolatok, támogató csoportok:

[link]

Most ültem le meginni a reggeli kávémat. Megküzdök az anyósékkal. MÉg magamba zuhanni se nagyon volt időm. Holnap lesz a temetés.

Érzem, h csordultig vagyok. Hogy semmit nem bírok már befogadni. És tudom, h holnap valami véget ér.

Amikor a pap beírta a temetési dátumot, az olyan véges volt. Onnan már sehogyan se lesz visszaút. Tudom, most sincs.... de az mégis más lesz.

Nagyon nagy nélküle a csend és mégse fogom fel. Ugyanúgy pakolom a szekrénybe a ruháit, mint eddig. De közben érzem, h nagyon kellene egy hatalmas sírás. Talán az segítene.