Hogyan lehet feldolgozni a gyászt? (beszélgetős fórum)

"Amikor elveszítjük szüleinket és a lélek csendjében nélkülük állunk, mindent hidegnek és sötétnek érzünk. Nincs fényforrás, nincs melegség. Amikor nélkülük folytatjuk az Élet nevű játékot, minden értelmét veszti. Szavakkal nem lehet leírni ezt a veszteséget. Pótolni nem lehet, csak megtanulni élni a hiánnyal. Olyan fájdalom ez, amelyre felkészülni nem lehet.

Rájövünk, a család mekkora nagy kincs, hogy a családi köteléknek mekkora értéke van.

Szüleink szívében volt egy rejtekhely, ahol a fontossági sorrendben mi voltunk az elsők. Megszűnik a család védőburka, melyből feltétel nélküli szeretet áradt. Felbecsülhetetlen értéke volt annak, hogy úgy szerettek, ahogy vagyunk.

Szeretnénk keresni, felhívni őket, de már nincs kit. Azt érezzük, hogy vágyunk visszamenni a múltba, hogy átölelhessük őket, hogy újra rájuk mosolyoghassunk.

Gyászolunk. Nincs erőnk. Nincs energiánk. Olyan érzésünk van, mintha kiszakítanának belőlünk egy darabot. Magányt és összetörtséget érzünk. Ünnepek alkalmával eltűnik lelkünkből a gyermeki varázslat. Már nem tudunk nevetve nézni az Élet szemébe. Úgy érezzük, hogy mindent elveszítettünk, mert akkor vagyunk igazán gazdagok, ha szólítjuk szüleinket, és ők válaszolnak. Az igazi szeretet képes volt ezernyi dolgot pótolni az életünkben.

Kínoz minket a bűntudat, hogy nem tettünk meg mindent, és nem értékeltük őket igazán. Dühösek leszünk, amikor mások szüleikre panaszkodnak, vagy nem viszonyulnak hozzájuk kellő tisztelettel. Úgy érezzük, hogy mi értékelnénk minden velük töltött pillanatot, ha lehetőségünk lenne még egy találkozóra.

Szerencsére van a léleknek több halk szavú, melegséget adó vendége. Az emlékezés, a remény és a hála.

Az emlékezés, amikor megállhatunk egy pillanatra és felidézhetünk sok-sok közös, derűt árasztó, boldog pillanatot. Felidézhetünk tulajdonságokat. Mozdulatokat. Meggyőződéseket. Ezekben számtalan hasonlóságot.

Hálát érezhetünk, az életünkért. Szüleink embert formáló neveléséért, a tőlük kapott szeretetért. Hálát adhatunk az érzésért, amikor már nem fáj, amiről korábban, azt hittük, hogy nem éljük túl. Hálát adhatunk az időért, ami nem gyógyít meg bármit, csak megtanít együtt élni a fájdalommal.

Kezeinkkel már nem érjük el őket, de imáinkkal bármikor átkarolhatjuk emléküket.

A gyász mutatja, hogy még érez a szívem, hogy szerettem, és ez olyan megnyugtató..."

Deverdics Éva - Gyászfeldolgozást segítő csoportvezető

Dettó, úgy élek, hogy haza fog jönni.

Van, hogy valamit csinálok és azon agyalok, hogy ezért kiabálni fog..

Minap délben kávét főztem neki is. Lefőtt mire elesett a tantusz..

Jó kérdés...

Most azt mondom, lehetetlen.

Szenvedek én is nap mint nap.

Talán el kellene engedni, de nekem nem megy.

Neked?

Még talán fel sem fogtam teljesen.