Friss özvegység (beszélgetős fórum)

Szia!

Fogadd öszinte részvétemet,tudom, mit érzel.Nekem 9 honapja halt meg a férjem 59 évesen, 37 év házasság után.Vigasztalo szavakat szoktak ilyenkor mondani,de az nem ér semmit.Hiába vannak a gyerekek, az unokák,imádom öket,de a fájdalom, hogy nincs velem, nem mulik.Férjemet holyagrákkal mütötték, az a borzaszto, hogy a betegség kiderülésekor rögtön megmütötték, de hat hét mulva a szövödményekben meghalt.A mütét sikerült,felgyogyult volna.3 honapba telt mig annyira összeszedtem magam,hogy körülnézzek, mi van a családommal.Addig engem is ezek a kérdések gyötörtek, meg az állando sirogörcs.Pobáld állandoan elfoglalni magad, a sok munka segitett nekem,meg az, hogy probálom ugy felfogni a helyzetet, hogy most nincs velem, de találkozunk még, vár rám.Az ünnepek, családi események borzalmasak,de már eröt veszek magamon, mert a lányaim komolyan aggodtak miattam.De a fájdalom nem mulik.Szivesen beszélgetek veled,nekem a 6 hét alatt sokan segitettek, tartották bennem a lelket, tudom,milyen jol esik,ha van kivel megbeszélni, mert a szülök elvesztése is nagyon fáj, de amikor a párját veszti el valaki, az teljesen más.

Nem tudom, hogy bölcsebb vagyok-e. Azt érzem, hogy felborult minden, nem értem a világ rendjét, ha van ilyen, Mennyi az amiért mi tehetünk, mennyi ami a véletlen műve és mennyi az Istenné, vagy tényleg rögzítve van a sorsunk?

Az Ő édesanyja 90 éves, Isten szerint neki mi feladata van még a világon, ez biztos csűnya dolog, de felvetődik bennem. Az én édesanyám nyolcvan, már nyolc éve súlyos fekvő beteg. Nem értem miért ő következett, vagy észre kellett volna vennem, hogy agyérszűkülete van, illetve azt, hogy az agyi erek el vannak meszesedve.

Azt érzrm, hogy nincs miért örülni, nincs miért a boltba menni, mert neki szeretnék valamit venni, kit hívjak fel ha bajom, ki fog támogatni ha idősödöm. Az a 22 év összeforrasztott bennünket, egymáshoz tartoztunk, közös volt az emlék, az életünk, a gyerekek. Most pedig rettenetesen egyedül érzem magam.

Szia! Írtam már neked a másik fórumban is.

Mi 21 évig éltünk együtt, Ő volt az első és egyetlen férfi az életemben mind a mai napig....

Ugyanezek a kérdések voltak bennem is a halála utáni első hónapokban. Igen hibáztattam magam és még ma is hibáztatom.

Sok-sok barátra van szükséged, akikkel tudsz beszélgetni, akik nem hagynak magadra, van amikor jó egyedül mert haragudni fogsz az egész világra, mert ott a sok kérdés amire már sosem kapunk választ és a sok ha aminek semmi értelme. Én csak két év után kezdek egy kicsit felengedni mert szüksége van rám a fiaimnak, hisz nekik is nagy a fájdalmuk (a férjem imádott velük focizni iskolai rendezvényeken ott lenni, és most az ő apukájuk nincs ott mint a többi gyereké.....)

Sajnos igaza van a hozzászólóknak ezt a fájdalmat csak saját magunkkal tudjuk rendezni nekünk kell feldolgozni így vagy úgy, hogy miért kaptuk ezt a feladatot nem tudni.....

Szívesen válaszolok neked bármire, de nem szeretnék tanácsot adni hisz Te idősebb vagy így biztos bölcsebb is nálam.

Megbékélést kívánok neked és családodnak, hisz ezen sajnos nem tudunk változtatni...

Őszinte részvétem!

[link]

Sírd ki magad alaposan, és semmit ne tarts magadban! Hidd el megkönnyebbülsz!

Megértelek,bár még fiatal vagyok,nincs ekkora élettapasztalatom,viszont szeretteim sajnos nekem is távoztak.

Igaz nem 22 év ismeretség után,csak 18.

Annyi idős voltam,amikor a nagyszüleim meghaltak,ugyanabban az évben.Mintha ők lettek volna a szüleim.Ők neveltek,foglalkoztak velem,hiába anyummal laktam,mindig hozzájuk húzott a szívem,törődtek velem,szerettek,megvédtek,gondoskodtak rólam bármiről is volt szó.Bár mindketten már idősek voltak,nagyanyám 80,papim 78.Először mamim ment el,pedig még élhetett volna,hiszen erős asszony volt,de egy véletlen baleset a konyhában elvette tőlem,papim pedig fájdalmában ment utána:(

Így részben átérzem a fájdalmad,de még sem tudom igazán,mit érezhetsz:S :((((( 4 éve napi szinten sóvárgok utánuk,a miérteken jár az agyam,és hogy mit kellett volna tenni,hogy még pár évet velem lehessenek.A férjed hiányát mindig is érezni fogod,ezt nem lehet tagadni,hiszen ahogy előttem is írták,magával vitt belőled is egy darabot:(

Tényleg nem tudom mit írhatnék,amitől kicsit jobban éreznéd magad,ilyenkor nincs vigasztaló szó,csak a miértek vannak,amikre sosem kapunk választ:((((Sok sok erőt kívánok még egyszer,kitartást a továbbiakban neked és a gyermekeidnek is.

Fogadd őszinte részvétem:(

Bele sem merem gondolni magam a helyzetedbe...

Próbáld meg lefoglalni magad a napi rutinnal, az talán segít valamennyit.

Először is őszinte részvétem!

Én 3 éves voltam, amikor elveszítettem az apukámat. A mai napig kavarog bennem a miért. Miért pont velünk történt, miért nekem/nekünk kellett Apuka nélkül felnőnünk, miért miért miért... Csak egyben bízok nagyon, hogy fentről ha lát minket, büszke ránk, hogy mindig mosolyog odafentről. És hogy majd egyszer, ha mellé kerülök, megtudom a választ...

Egymást támogassátok, BESZÉLGESSETEK, de ne erőltesd, csak próbálj kezdeményezni.

SOK SOK ERŐT!!!!!!!!!!

Engedd meg, hogy részvétemet fejezzem ki párod elvesztése miatt!

Őszinte leszek, nem tudom, hogy van e segítségre mód.

Meg kell gyászolnunk akit elvesztettünk, ez pedig fájdalommal jár. Ha most nem gyászolnál, hanem racionálisan tudomásul vennéd, hogy párod elment örökre, az a kín ami ezzel együtt kell járjon, benned rekedne, nem adnád ki magadból, előbb utóbb megbetegítene, belülről rágna. Ne nézz könyörtelennek és szívtelennek, de azt javaslom, hogy hagyd a fájdalmat most tombolni, add ki magadból, sírj, ha kell üvölts! De ne tartsd magadban. És bár közhelynek tűnik, de igaz, az idő majd enyhíti a fájdalmat. Ne bánd ha mindenről a párod jut eszedbe, hisz így van rendjén, Ő volt az egyik feled, magadból veszítettél el egy részt, és gondolj bele, ha valaki elveszti egyik karját, ki ugyan nem tud nőni, de idővel a seb begyógyul, de hiányát mindig érezni fogja!

Kívánom, hogy mielőbb enyhüljön a fájdalmad és újra találd meg önmagad, segítsétek, bátorítsátok egymást gyermekeiddel!

:(((((

Őszinte részvétem!!!!

Nem tudom mit mondhatnék,igazságtalan az élet.

Próbálj megnyugodni,és a gyermekeidre koncentrálni,együtt átvészelitek ezt a nehéz,gyötrelmes időszakot.

Időbe telik,az biztos,felejteni soha nem felejt az ember,de enyhül a fájdalom az idő múlásával,és csak a szép emlékek maradnak.

Sok erőt kívánok,és mihamarabbi felépülést.

Igazad van, tényleg az ébredés a legnehezebb, mert mindig rájövök, hogy ez valóság és rettenetes a döbbenet. mindig nézem a kaput, mintha egyszer csak bejönne rajta.

A fiaim nagyon erősnek mutatkoznak, de nagyon nehéz nekik. Azt érzem, nem vagyok egész, sem én sem a családom.

Most koncentrálj arra, hogy a gyerekeknek sikerüljenek a vizsgák.

És te is maradj talpon.