Friss özvegység (beszélgetős fórum)

Ma reggel hallottam egy részletet az Ószövetségi Szentírásból, Jób könyvéből. Amikor mindent elveszített, ezt mondja - emlékezetből idézem csak: Mezítelenül jöttem anyám méhéből a világra, és ruhátlanul térek oda vissza. Áldott legyen az Úr neve. Amit kaptam, az Úra adta, amit elvett, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve.

Érdemes elolvasni, hogy dolgozza fel Jób a veszteségeit.

Köszönöm az együtt érzésed!

A többit sajnos nem értem...

köszönöm szépen bár mikor szivesen fogadom a tanácsaidat, tapasztalataidat,vagy csak,hogy irsz mi van veled,veletek.

nem tudom ezzel az orvos dologgal nagyon tanácstalan vagyok...lehet,hogy tényleg 2-3hét elég volt,hogy egy életnek vége legyen!de az biztos a hat napi kórházi idő nem volt felhötlen,még ha tényleg olyan súlyos is volt a baj,csak nem értem ezt miért nem vette senki észre,mert ha történetesen nem járt volna orvoshoz akkor azt mondom ok!elhanyagolta magát,de nem ez volt!mindig ment 2-3hete mindenféle vizsgálatra mert kellett a rokkant nyugdij megtartásához.

ezen már nem tudok változtatni,fáradt vagyok,elkeseredett,kiéget,de már nem okolom magam,csak azért mert nem értem be előbb a kórházba,hogy el tudjak búcsuzni a Drágámtól,vagy is inkább ő tőlem,mert én még éreztem a langyos pofiját...meg mostanában olyan jár az eszemben miért nem én mentem el...

de hiába hiányzik és fáj a hiánya,úgy érzem itt van,tőle megyek el reggel,hozzá jövök haza munka után...bolond dolog egy kivülállónak de enge megnyugtat...irj bár mikor ha gondolod és van időd!puszim!!!

Amennyire tőlem telik, együtt érzek veletek: nektek megadatott, hogy Valakit nagyon-nagyon szerethettetek... és szeretve voltatok, akit elveszítettetek. Nekem nem :(

Lizmilnek még tartozom válasszal... dolgozom rajta, csak még nem állt össze a dolog, túl sokat kérdeztél egyszerre. Igyekezni fogok.

Szia Ágica!

Sok-sok történetem van az orvosokról, egészségügyről újraélesztésekről, hibákról. Ha érdekel akkor szívesen írok róla én is.

Tudod Ágica, nekem holnap lesz négy hónapja, de egyáltalán nem vagyok túl rata. Sok-sok okosságot, bölcsességet hallodta, voltak amelyek hatottak rám, voltak amik nem. Egy elmélet mindenképpen hatott, hogy Ő nem akarja és nem akarná, hogy nekem és a gyermekeinknek bármi bajom/bajunk legyen, azt sem akarná, hogy ebbe belerokkanjak, hisz most már az ő feladatainak nagy részét is nekem kell végezni.

A másik ami még hatásos volt, hogy a gyászt meg kell élni, ki kell beszélni, nem szabad elnyomni és szégyellni, vagy úgy tenni, mintha nem történt volna különösebb dolog. Igen ilyenkor fájdalmunk van,a harag, düh, kétségbeesés és hatalmas hiányérzet érzelmei hánykolódnak bennünk. Ha úgy gondolod, hogy segíteni tudok írj nyugodtan ide is, vagy privátban is. Nekem nagyon sokat jelentettek az itt hozászólók írása, de ezt már írtam. szeretettel

Szia!

köszi amit irtál!Negy ugyan az,de hasonlókat irtál amin én is keresztül mentem,megyek...

A boncolási jegyzőkönyvet,a háziorvosom javaslatára kértem ki.A boncmesterrel beszéltem telefonon és az javasolta,hogy a főorvosnőnek irjak/akit az 1hét alatt 1x sem láttam!!!/és pár napon belül meg is kaptam.Az az igazság nem gyöztek meg a leirtak,ha nem járt volna annyit orvoshoz más ügyből kifolyólag akkor talán igen!De voltak vannak összehasonlító leletei és semmi jele ennek a nagy bajnak!Azt mondják a vér mindent kimutat.Látta az otthoni leletét a háziorvos és semmit nem szólt rá,akkor hol is volt a baj???

Be menetele előtt 2-3héttel még táncolni jártunk,Velencei tóra stb.Akkora kutya házat cipeltünk haza talicskával,hogy nem láttuk az utat!Ha beteg lett volna akkor legalább liheg vagy valami jelét láttam volna,hogy nehéz vagy nem megy,de ez sem volt!/ez 2héttel előtte történt!/Sorolhatnám még az érveket!

Milyen betegség az ami olyan súlyos,hogy a halála előtt 2héttel jön ki,és még nem is fertözésből ered!

Zárójelentésre tüdődaganatból eredő fulladás volt irva,az orvosa csütörtökön már azt mondta a szive és a légzése leállt!

Igazodj ki rajta!

Nekem sajna sem kollégában nincsenek ilyen rendes megértők,mindenki csak saját magával foglalkozik...

Rokonság teljesen szét húz,mindneki csak a kis családjával foglalkozik.Testvérem nincs.

Fiam nem velem él,és szerintem fel sem fogja az én próblémám,vagy nem aggodás képpen...1nagyon jó barátnőm volt,de valamiért megsértődött és még a telefont is kinyomja ha elleinte hivtam,iwiwre irtwm nwki nagyon szükségem lenne rá,de nem is reagált.Pedig a válásomnál végig velem volt és segitet!Nem tudom mi baja,de már nem is érdekel!Más társasága lett,és szerintem elzüllött,mert régebben is hajlamos volt rá...

Anyagilag sem számithattam senkire,igaz anyum valamennyit adott a nyugdijából,őt ápolom,ennyi szerencsém van egy udvarban lakunk de külön lakásban és most elég normálisan kezd viselkedni,de nála nem lehet tudni meddig ilyen?A szomszédok tanáccsal segitenének,a másik mondat meg az mit ,hogy kéne eladnom a Drágám holmijaiból,majd ők segítenek...Hát ebből nem kérek inkább maradok magamnak,ha eddig ki birtam és "beszélgetek" tovább is a Kincsemhez!Én még a biciglijét sem toltam egy fél centire sem arébb ugyan ott van ahova le tette!

A jegyzőhöz már kelett volna mennem,de az egyik nővére elszurta,bosszúból nem küldte el nekem,de jót is tett vele,mert igy nem kell a világ végére utaznom,ha nem helyben lesz megtartva!

Igen ebben igazad van,nagyon sok jó ember van itt!Sokszor többen mint a saját környezetemben.és ezért hálás is vagyok!

Szia Ágica!

olvasgattam a naplódat. Igen, teljesen át tudom érezni a fájdalmadat, a kétségbeesésedet. Én is megpuszilom a fényképét és én is égetem a kis mécsest a kép előtt és a síron is, minden este kiszaladok a temetőbe. Míg szöszmöszölök a virágokkal és a mécsessel folyamatosan beszélek hozzá. Annyira, de annyira hiányzik. Olyan, mintha viccelne velem a sors, és egyszer majd csak hazajön.

Nagyon nehéz lehet, hiszen Ti sem tudtatok felkészülni semmire, nekünk hat és fél hetünk volt, de én is arra készültem, hogy át kell szervezni az életünket, akár nem is dolgozom, ha kell, csak ő gyógyuljon. Úgy gondoltam, hogy ilyen problémák, (újraélesztés, gépi lélegeztetés, gyomorszonda) természetes velejárója egy súlyos agyvérzésnek, de egyszer szép lassan túl leszünk rajta, minden helyre jön, mindent újra tanul.

Én is azt éreztem, hogy bele szeretnék bújni, hogy belülről gyógyíthassam, hogy erőt tudjak neki adni. Olyan nagyot csalódtam, hogy elragadta tőlünk a sors, nagyon-nagy haragot, düht és tehetetlenséget érzek, és persze elkeseredést.

Az orvosokra térve, nekem is voltak kételyeim, sok orvossal beszéltem, Július legvégén kaptam meg a boncolási jegyzőkönyvet is, külön kérelemre. Neked meg van ez?

Azt viszont elismerem, hogy annyival könnyebb nekem, hogy sokan mellettem vannak. Nagyon jól esett ez nekem, még a rég nem látott ismerősök, barátok, távoli rokonok is felkeresnek és folyamatosan látogatnak. Mindenki segített, volt aki anyagilag, volt aki másként. A kollégák például felváltva vittek Debrecenbe folyamatosan minden nap, mikor a Kicsim a kórházban volt, de utánna is az ügyintézéseknél.

Még nekünk sincs hagyatéki, a leltárt már felvették. Az özvegyit és az árvaellátást megállapították.

Ha úgy érzed, hogy tudok segíteni bármiben is a válaszaimmal, írj. Nekem nagyon sokat jelentett itt a fórumon a hozzászólók írásai, sok támaszt, vigasztalást és jóérzést keltett.

Köszönöm a segítséged,és nagyon örülök is neki!Nagyon rossz és sokszor úgy érzem megbolondulok a hiányától!

Irtam neked privit,nem tudtam még akkor,hogy ide irtál,csak a jelet néztem meg...

Őrülök,hs néha irsz,talán megnyugtat egy kicsit.Hát nekem egy fiam van,nagyon jó gyerek,de ő sem tudja felfogni min is megyek keresztül.1 héten 1x lejön 1órát,néha fel hív és ennyi!Tudom van sok dolga,nem várhatom el,hogy melettem legyen.Ezt úgy szoktam megfogalmazni,hogy talán az embert addig sajnálják míg bár ki is melette van,de ha becsukják az ajtót,messzinek tünik a másik fájdalma,feledőbe megy át valahogy...

Szia!

Jövö héten lesz egy éve, hogy meghalt a férjem,pontosan tudom, mit érzel most.Honapokig csak az az öt hét járt az eszembe, amig korházba volt.Idövel egy kicsit jobb lesz, már nem jönnek rám idegrohamok,de a fájdalom és a magány érzése nem mulik, pedig nekem nagy családom van.Kénytelen vagyok beletörödni,hogy 37 év után nincs velem,nálam is ég a gyertya, én is elmondok neki mindent,nincs ebben semmi furcsa.Szivesen beszélgetek veled,ezt én sem tudom a gyerekeimmel megbeszélni, mindig csak azt hallom, ideje tovább lépni.Ezt csak az érti meg aki ebben a helyzetben van.

Köszi!aranyos vagy!Hát igen hihetetlen,de nagyon az egész!Nem is tudom fel dolgozni,hogy nincs többé,pláne,hogy én teljesen egyedül is vagyok,igaz anyummal egy udvarban lakunk,de nem sokat tudunk beszélgetni,nincs sok minden amiről lehetne vele sajnos...napi 5-5perc,de néha az is valami.

Én nem is tudom mi lenne velem,ha a fényképe nem lenne most kirakva,és az az ici-pici urna nem lenne itt.Én úgy beszélgetek a fényképpel,meg bele a "levegőbe"mintha itt lenne csak nem válaszolna,így tudom magam fent tartani,meg persze az erős nyugtatóval,igaz csak napi 1de már kibirom reggeltól estig szinte vele,néha sirom csak el magam,mint ma.Mert amilyen hólye voltam elővettem a telcsimben az összes szerelmes sms.-ét és olvasgatni kezdteem,és volt egy hang felvétel is benne na a hangja betette végleg a kaput!Nálam nem jó terápia a szépre emlékezés,csak még rosszabb lesz!/Csúnya rossz dolog meg nem volt soha köztünk.../Hát igen akár mi is történt a korházban az éltet,hogy talán tényleg nem szenvedett így semmit,hogy jó hat nap alatt el vitte a Drágám,de hihetetlen,hogy a legyengülése,étvágytalansága volt csak az elő jel,de az is a korházba menése elött csak kb.1-2héttel!addig olyan étvágya is volt,igaz nem volt,igaz nem erős testalkatú volt,átlagos,de a strandon július végén még néztem milyen jó kis alakja van,hát igen...emlékek ezek is...hát ha én is mindig bele gondolok,hogy soha-soha nem lesz már,majd meg akarok bolondulni szinte!!!

Szia Ágica!

Nincs semmi szégyellni valód és nevet ki senki. Elképesztő fájdalmat érzünk. Ha végig olvasgattad a fórumot, olvastad, hogy másnál is ezek a reakciók jelentkeztek, Harag, düh, keserúség, fájdalom, szomorúság, kétségbeesés és a vád és önvád. Nekem 27-én lesz négy hónapja. Még mindig úgy érzem, hogy viccel velem a sors. Ilyen nem történhet, egyszer majd hazajön.

Mi is próbáltunk mindenkit okolni. Előző nap került ki az intenzívről, én is azt mondtam, ha ott van, akkor ott meg tudták volna menteni, de nem tudták volna. Ha életben marad, akkor nagyon beteg maradt volna. Nem tudott nyelni, beszélni, enni, mozogni, de értelme teljesen épp volt.

Én is úgy éreztem (érzem), hogy be vagyok csapva, nem ez volt az elvárásom az élettől. De sokan azt mondták, hogy lehetséges, hogy kegyes volt hozzánk a Jóisten, pont azért, hogy őt nem tette megalázó helyzetbe, minket pedig "megmentett" sok fizikai és lelki tehertől. HÁt nem tudom....Még idő kell hozzá, hogy átlássam és átgondoljam.

Nagyon vigyázz az egészségedre és írd vagy beszéld ki magadból folyamatosan a fájdalmat.

Lehet,hogy ide nem irtam le csak a máski fórumba,de a naplómba sem tudtam sokáig irni a fájdalmamról...

augusztus 14.-én ment el a Drágám,52éves múlt.Igaz mi nem voltunk régi házasok 1,5 éve voltunk együtt,és aug.27.-én lettünk volna fél évesek,de felért vagy 30éves házassággal annyira ismertük szerettük egymást.Mind a kettünknek "mocskos"élete volt és azt hittük öreg korunkra kaptunk egy esélyt a boldogságra...aug.20-tól lettünk volna szabin,a lakást akartuk felujjitani,és egy kicsit nyaralni menni...mindent megvettünk már nyár elején a parkettától kezdve a linoleumig,festékig mindent!ott áll!még ha akartam sem lett volna erőm hozzá,hogy valakivel is megcsináltassam.a biciglije ugyan ugy áll a garázsba egy fél centire sincs arrébb tolva mint ahogy hagyta,mindene a lakásban ahogy le rakta utoljára!nincs erőm semmit sem arébb rakni sem!imádtam és imádom mig élek!Bár csak az a sok,ha...ne lenne!pedig annyira oda figyeltünk egymásra!ezt meg nem gondoltuk volna!De éreztem mert nagyon sirtam mikor vártuk a mentőt!valamit megéreztem,pedig nem vagyok siros fajta!első naptól kezdve én sem dolgoztam reggeltől estig vele voltam,és mikor megtudtam lehet,hogy kemot kap be mentem a melóhelyemre és mondtam ha kirugnak is akkor is vele maradol végig nem hagyom egyedül.lehet,hogy nagyon beteg volt,de tudom és érzem,hogy az orvos szurta el,az ápolok meg nem figyeltek rá,de utolsó este már majd nem 9 volt mikor eljöttem és már féltem,hogy ki rugnak!semmi baja nem volt,igaz már délután fájdalmai voltak és kapot morfium tapaszt,attók estig kába volt,de estére kitisztult és ugyan ugy viselkedett mint elötte,sőt mgé meg is mosdott!és mint minden nap beszéltünk éjfél után,igaz 4-5.csörgésre vette fel,de tisztán beszélt!a tüdő tükrözés után nagyon vérzet azért is én szóltam ugy adtak vérzés csökkentöt!énadagoltam ugy kezdett csökkenni,utána még mondta az orvos haza engedi,ugy várta!én marha egyből adtam neki pénzt meg 2ápolónak is és másnapra ez lett!még az nap mikor kapta a tapaszt ahogy aludt szegénykém nagyon hörgöt,gondolom a sok vér ahogy letapadt,azt mondták ez természetes...bánt,hogy ha erájesebb vagyok,de én nem értek az ilyenhez talán nem történik ez meg,és még egy pár hónapja vagy éve lett volna ha tapasszal is,de boldoggá tehettem volna...nem tudom,magam is okolom és mindenkit!érveket akár mit hoz fel a házi orovs is,van amibe egyet értek van amit cáfolok és ő sem tud rá mit mondani!nem birok megnyugodni!

nekem sajnos nincs itt a fiam,heti 1x jön,ha rá ér 1órára kb.van mikor fel hiv többször is van mikor 1-2egy héten,nem az apja volt de tisztelte és szerette,mert látta mennyire oda van értem a Drágám és látta,hogy végre boldog vagyok!szomszédaim,pénz éhes alkoholisták,vagy olyanok akik csak magukkal foglalkoznak!köszönünk és annyi.Anyummal lakom egy udvarban,de külön lakásban,ápolója vagyok,de nem nagyon jövünk ki,más atermészete,sokat nyelek,és nyeltem is mindig...

munkahelyemen 4órában dolgozom anyum miatt,hajnalban,ott mindig váltakoznak a munkatársak és nincs is összetartás.Szóval senkim tök egyedül vészeltem át ezt az időt idáig...nyugtatóval,azóta most hétfőn kezdtemcsak dolgozni,nem tudtam emberek közé se menni.meg minden nap hivott a Drágám mikor felkelt és valahogy igy is rossz volt elvislni,hogy nem kapok a telefon után minden percben.4órában hivott vagy 3x mindig...

én nem temetőbe járok,mert temetetni akartam,de a testvérei bele szóltak a családi sirba akarták és hamvasztani ami tőllem vagy 6-7órára van kb.előbb nem mentem bele de nem akartam vitát és még is Drágám nővérei,még ha "Kincsem"is azt akarná mint én,nem amit ők.Bele mentem csak úgy,hogy egy pici urnát haza hozok én is...van akinek ez hülyeség,vagy borzalmas nekem nem!Temetésre le mentem,de 4nyugtatóval is alig birtam ki,még jó,hogy a fiam végül le tudott vinni,mert nem tudom mi lett volna ha nem...szobában az ággyal szembe a falon van afényképe kinagyitva,az ha fekszem akkor is rám néz,alatta kis asztalon a pici urna melette kis vázában mindig friss rózsák,2-3naponta cserélem idáig egész nap éget gyetya minden nap most napi egy nagy "csak".Vele kelek vele fekszem,első utolsó szavam az ővé,napközben is mindig beszélek a semmibe mintha ott lenne,mindent megbeszélek vele,a "Kincsemmel".Nevetséges annak aki nincs ilyenben benne.De puszi nélkül nem tudok elmenni sehova,ugyan ugy mintha ő lenne megpuszilom a kis száját a képen/nem érdekel ha valaki elolvassa és ki nevet.nem kivánom,hogy átélje az illető!/én igy próbálom megnyugtatni magam!nem hiszek sok mindnebe,de lassan egy-két csodába igen!a féynykép fel van rendesen erősitve üveges keretben,mikor 1 hónapja eljött a nap és el ment,valami mintha felébresztett volna hajnalban pedig az altatotól mélyen aludtam,meg néztem a képet "köszöntem neki"vissza feküdtem,és majd nem vissza aludtam,6,14perckor a kép nagy csörömpöléssel leesett akkor zajt csapot de csak a sarkából eset ki pici szilánk!nem hiszek ilyen ben,de érzem jelzett akkor ment el!a papirokra 7,25van irva,azt mondták biztos igy lehetett mert 1-2 órát hagyják még az ágyon.azóta visszatettem a képet de az alsó szöget azóta sem találom sehol és a képnek semmi baja!

még annyit mikor beértem a korházba,nekem nem számitott semmi kitakartattam és vagy 20percig csókolgattam,szép sima volt a pofija és még picit langyos is volt,azt mondják ha sima nem szenvedett...nekem nem volt taszitó se nem csúnya,az én Drágám volt és mindig is az marad!Ha nem lenne a fénykép nagyban/A/4-es nagyság/meg a pici urna nem tudom,hogy birnám ki továbbra is.nem tudom még elfogadni,hogy soha,soha nincs többé,nem érintem,nem érint stb...hangja meg van atelefonomon nem merem lejátszani mert a szivem meghasad ha hallom úgy érzem...

ennyi az én történetem,kicsit hosszú...bocsi!

Szia! A soraidból süt a fájdalom, amit nagyon meg tudok érteni. Még én sem tudtam elengedni, pedig nagyon igyekszem.

Mikor történt a haláleset, mennyi idős volt a férjed? Én itt a fórumon megismertem egy pár asszonyt, akik sajnos hasonlóképpen jártak, mint én és levelezgetek velük itt is, privátban is, és g-mailen is. kivel hogy beszéltük meg. Nekem nagyon sokat jelentenek ezek az üzenetek. Néztem az adatlapodat, hogy küldted a jelet, hasonló idősek vagyunk. A munka nagyon sokat segít. Én míg a kórházban volt apuci nem dolgoztam, mert minden nap utaztam hozzá. Mikor meghalt, eltemettük pénteken hétfőtől dolgozom. Nagyon nehéz, de nagyon jó kollégáim vannak, akik segítenek, akikre támaszkodhatom. A családom és a párom családja, valamint barátok, szomszédok is támogatnak, persze a fiaim is. Még minden nap a temetőben vagyok és legszívesebben kikaparnám onnan. De bízom benne, hogy szép lassan megjön a vígasztalódás és megtanuljuk elfogadni a megváltoztathatatlant. Írj nyugodtan segíteni fog.

Szia!

Én most érzem át amin te hónapokkal ezelőtt már átmentél!

augusztus 7.-én egy kis köhögés miattami legyengüléssel járt az ügyelet beutalta a Drágám a korházba,ahol rá 2napra megtudtam rossz ondulatu tüdődaganat van ami a májára is átterjedt már.azt hittem ott omlikössze velem a világ!de reménykedtem,hátha mégsem igaz...sürün járt orvoshoz,mivel leszázalékolták és kellettek a vizsgálatok.Tüdejével sem volt semmi baj!Tüdőtükrözést csináltak rajta,és rá 2napra hiába volt végig jól,reggeltől estig vele voltam,éjjel sokat telcsisztünk...Éjfél után még beszéltünk,reggel már nem volt többé,pedig a hangján semmi gyengeség stb,nem éreztem.Nagyon boldogok voltunk,terveztük az öregségünket csak egymásnak éltünk más nem volt csak mi!

Most megyek át azokon a dolgokon amin te végig mentél,nem birom elhinni soha soha nincs már és nem is lesz!nekem nincs csak egy külön élő fiam akit imádok,de ritkán látok,semmi segitségem barátomnőm aki segitené enyhiteni ezt a kint!Nem kivánom senkinek sem amin átmegyek!emberek közé csak elöször szinte a héten mentem,úgy közlekedtem,hogy szinte a legkevesebb emberrel találkozzam.Dolgozni is most kezdtem a héten,de csak nyugtatóval tudok,mivel ott is mindig beszélgettünk felkelése után első volt naponta a hivása...Adüh,a fájdalom,a kétségbeesés,az önvád minden elő jön.vele kelek,vele vekszem,napközben hozzá beszélek mint egy bolond!mióta bekerült a kórházba egy éjszakát sem aludtam végig,hajnalokig forgolodom,és nem tudom elfogadni soha nem fogom már látni,soha nem érint és én sem őt!Bele tudnék örülni sokszor...

Tudod zsóka, írtam egyszer már erre választ, de nem mentettem el, és kilépet a gép, így elszállt. Nagyon sajnálom, mert sok-saok kérdést fogalmaztam feléd. Tudod érzem, hogy van Isten érzem, hogy van valami a földi léten túl. Nem is tudnék máshogy megnyugodni(még is sem nagyon) ha nem hinném, hogy van túlvilág. Tudnom kell, hogy ő jó helyen van, hogy Isten vigyázza lelkét.

De hogy lehet Istent mindenek fölött szeretni úgy, hogy fogalmaunk nincs arról hogy ki, vagy mi ő, hogy hogyan kell elképzelni,hogy hol van, hogy hogyan van ő, hogyan tud ő egyszerre minden ember lelkébe belelátni. Hogy lehetséges, hogy a bibliában még olvasom, hogy szólt hozzá az Isten, hogy "megfedte", most miért nem teszi. Vagy Krisztus óta változott ez? Az újszövetség jelenti, hogy Isten minden emberrel külön kötött szövetséget, és mi újság az angyalokkal és Isten haragjával, és mi az a fenevad a bibliában.

És még számtalan kérdésem van., ha győzöd a választ.

A halál utáni "élet" mindig foglalkoztatta az emberiséget. Született erre jó néhány elmélet, teória. A lélek halhatatlan. A keresztény teológia szerint a jó, tiszta lélek jut Isten közvetlen "színelátására". Az a boldogság, amit a lélek "érez" Isten közelségében, ezt nevezi mennyországnak. Egyes tanítás szerint az emberi szenvedés is megtisztítja a lelket. Az Istentől való távolság pedig szenvedés, az a fájdalom, amit a távolság okoz, pokolnak (kárhozatnak) is neveznek. Részben vallja ezt a későbbi zsidó teológia, de más keleti vallásban is megtalálható (erre utal a nirvána kifejezés is, ami nem csak Isten színelátását jelenti, hanem a Paradicsomot, az érzéki gyönyörökben való részesülést is). Hisszük és valljuk, hogy minden emberi lélek a világmindenségben van, és a végítéletkor minden ember lelke végső megítélésre kerül.

Az emberiség akár úgyis lehet mondani, leegyszerűsítette a kérdést. A jó emberek, a jó lelkek Isten közelében örvendhetnek, a rosszak, pedig távol a jóságtól, a fénytől.

A teológia ismeri és vallja a tisztítótűz elméletét is. Ide azok a lelkek jutnak, akik kisebb "vétségekkel" halnak meg, és ideig tartó szenvedés után megtisztulva jutnak a mennybe.

Aki elment, az már nem jöhet vissza. Mi élők jó tetteinket, lemondásainkat, felajánlásainkat, imáinkat, szenvedéseinket viszont felajánlhatjuk a már meghalt szeretteinkért. Aki meghalt, annak földi léte befejeződött. Nekünk élőknek kell elengedi őket és tenni értük, míg élünk.

Van az Ószövetségi szentírásban olyan írás, ahol azt írja a próféta, hogy csontok újra magukra veszik az emberi testet. Szent Pál írása az Újszövetségben már csak a lélekről ír, amikor Isten van mindenben, és mindenben az Isten. Ezt nevezi a lélek boldogságának.

A képeteket látva ti nagyon boldogok voltatok egymással. Egy jó, szerető lélek pedig csak Isten közelségében élhet. Mert a Szeretet Isten legnagyobb ajándéka, ami maga az Isten.

Tudtam kicsit segíteni??

Kedves Lizmil!

Fogok válaszolni, de most enyhe kifejezéssel padlón vagyok, sőt, a bányászbéka felettem.

Szia Zsóka!

Ószintén mondom, hogy többször végig olvastam a hozzászólásodat, még most sem értem egészen, ezt idézted valahonnan, Te is így gondolod ezt, hogy egyezik ez az elmélet a bibliában írtakkal.

"Az az óriási információ-mennyiség, ami életünk során sejtjeinkben felhalmozódott, a haldoklás során szemünkkel láthatatlan, részben ibolyán túli, részben infravörös és az agyhullámokhoz hasonlóan nagy áthatolóképességű rádióhullámokat jelentő fény-folyamban elhagyja testünket, és egyik része az ionoszférába költözik, másik része kiröpül az űrbe, a csillagok világába. Eközben bármennyire szét is szóródik, mégsem bomlik fel, hiszen az elektromágneses hullámok ugyanazt a hírt röpítik égnek, minden irányba egyszerre. Ezért nem kell attól tartanunk, hogy ez az információ felbomlik halálunk után: inkább arra gondolhatunk, hogy halálunk után megsokszorozódunk, sokfelé, mindenhol jelen vagyunk, amerre csak fényünk terjed"

Ezt is nehéz nekem megértenem. Te teológus vagy, konkrétan, mit ír a biblia, mi lesz a lélekkel? Halodtuk már a túlvilág, paradicsom, mennyország,stb. mit jelentenek ezek?

Mit jelent az üdvözült és elkárhozott lélek?

Tényleg van, aki itt rekedhet? Tényleg visszajönnek ha van elintézetlen dolguk?

Bocáss meg, ha naívak a kérdéseim, de talán tudsz segíteni.

A lélek halhatatlansága

Van-e élet a halál után? Mi lesz velünk, mi lesz legszebb érzéseinkkel, legjobb meggyőződéseinkkel? Honnan jöttünk, hová megyünk, és mi dolgunk a Földön? Ebben az írásban olyan tudományos alaposságú gondolatmenet tanúi lehetünk, amely képes választ adni ezekre az örök kérdésekre. Belső lényegünk születésünkkor vált át a csillagokhoz kötött érzékelésmódból a földi testhez kötött érzékelési módba. Élő sejtjeinkben óriási energia-csomagok rejlenek, s ezek a halálkor az égbe röpülnek.

.

A halál véglegességének eszméje újkeletű

Ma már kevesen tudjuk, hogy a lélek halandóságának eszméje viszonylag újkeletű. A lélek halhatatlanságát az ember az ősi időkben életünk alaptényeként fogadta el. Az emberréválás kezdeteitől az ősember eltemette halottait, és temetkezési szokásai azt bizonyítják, hogy a Homo Sapiens nem fogadta el a halál tényét véglegesnek, hanem úgy gondolta, hogy az élet valamiféle módon tovább folytatódik. Jellemző például, hogy a halottakat guggoló testtartásban nyugat felé, a leszálló Nap irányába állították. Ezzel a halál utáni élet meggyőződésén túl még azt is kifejezték, hogy az ember halála és a napnyugta között kapcsolatot látnak, és ez a kapcsolat természeténél fogva azt is magával vonja, ahogy a napnyugta után jön a napkelte, a halál után teljes bizonyossággal jön az élet. A legősibb felfogás, a mágikus rendszer a lélek, az élet halhatatlanságát vallotta. Ebben az ősi, természetes magaskultúrában a lélek a Természet alapvető, lebírhatatlan megnyilvánulása, a Természetet egyetemesen átható életelv átlényegülése, emberi alakban testet öltése. Az emberiség egyetemes őshagyománya szerint, amely a néphitben is megőrződött, lelkünk a földi élet után a lélek eredeti otthonába jut, ahonnan az élet fakad: a csillagvilágba, a mennybe.

A halál végleges, teljes megsemmisülésként felfogása valójában az emberiség egyik legnagyobb tragédiája. A lélek halandósága vagy halhatatlansága az emberiség egyik legalapvetőbb kérdése. Ha meggondoljuk, hány és hánymilliárd lélek tört össze a halandóság dogmájának mázsás súlya alatt, hogy ez az eszme hány és hány milliárd életet temetett maga alá, hány és hány milliárd gerincet roppantott meg, azt mondhatjuk, hogy az emberiség létkérdése, hogy megtalálja a helyes választ.

A modern, nyugati felfogásra jellemző, hogy a mérvadó vallástörténész, S. G. F. Brandon 1973-ban megjelent könyvében azt írja, a személyiség teljes pusztulásának eszméje rendkívül magas kulturális teljesítmény, amelyhez olyan kifinomult elmére volt szükség, mint pl. az i.e. 4.-3. században élt Epikurosz. Hogyan jutott el a görögség a „kifinomultságnak” erre a fokára? Kevesen tudják, hogy a régi görögök Trója ostroma után hatszáz évre estek vissza az írásbeliség nélküliségbe. Bár erre mindannyian rájöhetünk, ha elgondolkodunk azon, hogy a görögségnek a trójai háború előtt volt írása (az ún. lineáris B), de Homérosz eposzait a szájhagyomány őrizte meg, évszázadokon át nem írták le őket. Ezekben a sötét évszázadokban, i.e. 1250-650 között felbomlott a hagyományos társadalom, a természetes közösségek szövete. A homéroszi-hésziodoszi felfogásban ugyan a lelkek sorsa a földi élet után örök, vigasztalan bolyongás az alvilágban, a Hádészban, de az ókori görögök legnagyobb része a társadalom talajtalanná válása, modernizálódása hatására már nem hitt tovább a lélek halhatatlanságának ebben a minden jelentőségét vesztett formájában sem. Ez a tény vezetett a görög tragédia műfajának divatjához is.

Eltűnik vagy csak eltávozik a lélek?

A több évezredes hitetlenség dacára mindmáig nem szűnt meg a természetes kötődés az élet örökkévalóságához. Úgy tűnik, a lélek halhatatlansága velünk született tudás által adott alaptény. De hogyan tudjuk ezt a felfogást ésszel megvizsgálni, és a vizsgálat eredményeképpen elfogadni vagy elutasítani? Kövessük ebben is az alapos, értelemszerű, tudományos vizsgálat módszerét! Először is világos, hogy a halál során a test megmarad, de viselkedése alapvető változáson megy át. Amíg az élő test önmagától mozgott, addig a halott test erre nem képes már tovább. Megdöbbentő tény: látszólag semmi sem változott, ugyanaz a test ott van előttünk, és egyszer csak hopp! már nem mozog többé. Valami, ami a legfontosabb, maga az élet, elillant: eltűnt vagy eltávozott a testből. A kérdés éppen ez: eltűnt, végleg, vagy csak eltávozott? Azzal, hogy az élet elillant, nyilvánvalóvá vált, hogy az élet lényege nem a testiségben rejlik. Valamiféle testetlen valóság irányítja a testet, valamiféle testetlen valóság az, ami él. Azt gondolhatjuk, a mai materializmus nézeteinek ismeretében, hogy a lélek végleges eltűnését a materializmus, a lélek eltávozásának lehetőségét egyéb felfogások vallják. Furcsa módon azonban belátható, hogy a materialista megközelítés mégiscsak kénytelen tagadni a lélek (illetve a szervezet anyagi működéseit az életre jellemző állapotban tartó szervező tényező, az „anyagi lélek”) végleges eltűnését, és ehelyett rákényszerül a lélek (illetve anyagi hordozója) eltávozását, fönnmaradását vallani. Hogyan lehetséges ez?

Sok ősi társadalomban a lelket nem fogták fel teljesen anyagtalannak. Lélek, lehellet, kilehelte a lelkét – ezek a szó-fordulatok azt jelzik, a lelket egyfajta testetlen, a levegőhöz hasonló anyagiságúnak (is) képzelték eleink. Talán nem is tévedtek olyan nagyot! Kutatásaim során rájöttem ugyanis, hogy a lélek és a bioelektromágneses tér között sok figyelemreméltó hasonlóság található. Olyan hasonlóság, amely a materialista felfogás számára a legnyilvánvalóbb. Az elektromágneses tér is illékony, mint a lélek. Látszólag testetlen mindkettő. A lélek pedig nem más, mint az élettevékenység irányítója, s ha testetlen, elillanhat, a halál után is fönnmaradhat. És ami az élettevékenység irányítása számára fontos: az elektromos erő rendkívül hatékony. Ha két ember karnyújtásnyi távolságra állna egymástól, és mindegyiküknek egy százalékkal több elektronja lenne, mint protonja, a taszítóerő elég lenne egymilliárd felhőkarcoló 100 kilométer magasba emeléséhez! A hétköznapi életben persze ritkán lép fel észrevehető fizikai taszítás vagy vonzás az emberek között. Ennek az az oka, hogy elektronjaink és protonjaink száma szinte pontosan egyenlő, de nem teljesen pontosan. Mégis, fésülködés vagy kézfogás közben gyakran tapasztalhatjuk, hogy elektromos szikrák ugranak elő, ami mutatja, hogy az emberi szervezet egésze általában kicsi, de jelentős elektromos töltéssel bír. Fontos tudni, hogy az elektromos erők szerepe sejtjeink szintjén még jóval nagyobb. A leglényegesebb, hogy szervezetünk egységes szerveződését nem is tarthatja fenn más, mint a bioelektromágneses tér. Ha szervezetünk egységes, és központi szervezőerejét léleknek hívjuk, akkor fontos észrevenni, hogy az egységes szerveződésnek át kell tekintenie, és össze kell hangolnia szervezetünk összes sejtjének folyamatait. Ilyen áttekintőképességgel és irányítóképességgel éppen az elektromágneses tér rendelkezik. A sejtekben zajló folyamatokat a legújabb kutatások szerint az elektromágneses tér irányítja.

Tény, hogy az élet elillanása során szervezetünk bioelektromágneses tere nem tűnik el, hanem csak eltávozik. Mivel a bioelektromágneses tér mégiscsak egyfajta anyagiságot jelent, és anyag nem tűnhet el, legfeljebb átalakul, ezért a bioelektromágneses tér, és funkciója, a hozzá tartozó lélek nem tűnhet el a haldoklás során a semmibe! A lélek, illetve a bioelektromágneses tér egyszerűen csak elutazik, mégpedig pontosan a fény sebességével, és a benne rejlő információkat magával viszi. Hová, merre viszi? A fizikából tudjuk, hogy a Föld felülete és az ionoszféra mindketten visszaverik az elektromágneses hullámokat. Az az óriási információ-mennyiség, ami életünk során sejtjeinkben felhalmozódott, a haldoklás során szemünkkel láthatatlan, részben ibolyán túli, részben infravörös és az agyhullámokhoz hasonlóan nagy áthatolóképességű rádióhullámokat jelentő fény-folyamban elhagyja testünket, és egyik része az ionoszférába költözik, másik része kiröpül az űrbe, a csillagok világába. Eközben bármennyire szét is szóródik, mégsem bomlik fel, hiszen az elektromágneses hullámok ugyanazt a hírt röpítik égnek, minden irányba egyszerre. Ezért nem kell attól tartanunk, hogy ez az információ felbomlik halálunk után: inkább arra gondolhatunk, hogy halálunk után megsokszorozódunk, sokfelé, mindenhol jelen vagyunk, amerre csak fényünk terjed! Mivel a materializmus nem hajlandó elismerni a lélek önálló létét, csak a lélek anyagi oldalait, ezért azt is mondhatjuk: a lélek elektromágneses ruhájának felismerésével meghatároztuk a lélek utazási sebességét a halál után, és azt is, hová röpül!

A lélek az élet irányítója

Bármilyen óriási is legyen ez a testünkből kiröpülő információ-mennyiség, mégsem mondhatjuk, hogy sejtjeink információjának fennmaradása egyben azt is jelenti, hogy életünk is fennmarad. Ez már egy további kérdés, amely az élet lényegének rejtélyéhez vezet el bennünket. Amíg az információ az élet levedlett ruhája, addig az élet önálló valóság mivoltában önmagában ruhátlan, azaz anyagi burok nélküli valóságot jelent. Könyvemben, „Az Élő Világegyetem Könyvé”-ben megmutattam, hogy a fizika éppúgy egy végső elvre vezethető vissza, mint az élet. A fizika végső elve a legkisebb hatás elve (a mai fizikában: hatás-elv). A biológia végső elve a Bauer-elv, az életelv. A fizika végső elve azt jelenti, hogy minden fizikai létező az adott kezdeti feltételekből indulva a legkisebb hatás elvének megfelelő viselkedést tanúsít. De hogyan képesek a fizikai tárgyak a fizika végső elvét követni? Hogyan képesek viselkedésüket egy szellemi elvhez igazítani? Miféle belső érzékelésre van szükség ahhoz, hogy minden körülmények között éppen a fizikai törvényeknek megfelelő viselkedést tanúsítsák? A materializmus nem tagadhatja meg a fizika törvényeit, mert azok nélkül a fizika tökéletesen hatástalan lenne. De honnan erednek a fizika törvényei? És hogyan képesek érvényt szerezni maguknak? Ezekre a kérdésekre a materializmus azért nem tud választ adni, mert a törvények, az elvek nem fizikai létezők, és ezért vizsgálatuk kivezet a materializmus köréből. Az Élő Világegyetem Könyvében megmutattam, hogy minden fizikai létező képes feltérképezni környezetét, mozgási lehetőségeinek összességét, és ezek közül választja ki a fizikai viselkedéshez tartozót. Ez természetesen azt jelenti, hogy a fizikai törvények érvényességéből kikerülhetetlenül következik, hogy a fizikai tárgyak viselkedését egy szellemi tényező irányítja. Ha pedig a szellemi irányítás fizikai tény, és a világ szellemi irányítását maga a fizika igazolja, legvilágosabban éppen a legvégső szinten, a fizika végső elvének szintjén, akkor azt is beláthatjuk, hogy a biológiai létezők, az élőlények viselkedését a fizikai testek viselkedéséhez teljesen hasonlóan egy másik szellemi elv irányítja. Ha pedig ez így van, akkor még a bioelektromágneses tér is csak a lélek ruhája, bár talán a legközelebbi, legalsó ruhája, legfinomabb fehérneműje. Életünket tehát nemcsak a bioelektromágneses tér, hanem még alapvetőbben ez a végső elv, az életelv alkotja. A lélek tehát lényegében azonos az életelvvel! Ha meggondoljuk, lelkünk mélye felé haladva számunkra egyre fontosabb tartományokra bukkanunk. Lelkünk legmélyén találjuk a személyünk számára legfontosabb, legszemélyesebb létezőt: életerőnket. Személyiségünk lényege nem állhat csakis különbségeinkben, hiszen éppen a hasonlóságok a leglényegesebbek: hogy emberek, hogy élőlények vagyunk. Az élőlényekben pedig éppen az élet, a lélek a közös tényező. Az életelv kozmikus szervezőerő. És ha tovább élünk, biztosak lehetünk benne, hogy szerveződésünk is fennmarad, még ha más módon is. A lélek halhatatlanságának kérdése tehát arra kérdésre vezet: elveszti-e az életelv érvényét halálunk bekövetkeztével?

Erre a kérdésre pedig könnyű válaszolni. Ahogy egyetlen fizikai test elpusztulása sem vezet a fizikai törvények érvényének csökkenésére, úgy halálunk bekövetkezte sem vezet az életelv érvényének csökkenésére. Ha pedig az életelv az életünk lényege, akkor életünk lényege semmit sem veszít érvényéből halálunk bekövetkeztével! Más szóval: az életelv örökkévaló mivolta eleve biztosítja életünk fönnmaradását halálunk után!

Lélekvándorlás a mennyországba

De hogyan képzeljük el életünket halálunk után? Egy figyelemre méltó gondolatmenet szerint követhetjük a földi életünkhöz kötődő szálat. Mivel pedig ez a szál fényünkkel együtt röpül az űrbe, az égbe, ezért lelkünk – nem tehet mást – röpül az űrbe, az égbe, a mennybe! Nincs tehát pokol, nem röpül senki lelke se a Föld gyomrába, se a vulkánok mélyébe, hiszen ezek elnyelik a fényt, mielőtt leérhetnének a mélybe. Másrészt, mivel halálunk bekövetkeztével megsokszorozódunk, el nem nyelt fényünk részben az ionoszférában köt ki, más részünk a csillagvilágban utazik tovább. Ha fenn akarjuk tartani a folytonosságot földi életünkkel, akkor bizony röpülnünk kell a csillagok felé! Egy másik lehetőség, hogy e folytonosság fenntartása mellett körül is nézünk új otthonunkban, az űrben. Az életelv éppúgy betölti az egész Világegyetemet, ahogy a fizika törvényeitől is elvárjuk, hogy ne csak abban a kerületben legyenek érvényesek, ahol lakunk. Ez az életelv mint egy vezérfonál lehetőséget ad szabadon röpülő fényünknek, hogy a lényegi folytonosságot tartsa életünkkel, élő, érző mivoltunkban folytatódjunk ebben az új világban, a csillagok világában.

Felismeréseink segítségével váratlanul kirajzolódik egy megoldási lehetőség az emberiség egyik legősibb alapvető kérdésére. Érzéseink, gondolataink egységes szerveződésüket megőrizhetik földi életünk után is. Sőt, ez nemcsak lehetőség, hanem inkább törvény! Igaz, mi itt a lélek fogalmát újszerű módon közelítettük meg, hiszen az életelvvel azonosítottuk. Vizsgáljuk meg még közelebbről, mit is jelent ez! A lélek mint végső elv, elvontan hangzik. Sokkal közvetlenebbül felfoghatóvá válik azonban, ha meggondoljuk, hogy a lélek elsődleges megnyilatkozásai az érzések. Az életnek éppen azért az érzékenység, az érzőképesség a lényege, mert érzések, érzékenység, érzőképesség nélkül az élet üres maradna, érzéstelen, jelentéstelen, nem jelenthetne érezhető, átélhető, élményszerű életet számunkra. Ez újabb alapot ad a lélek és az életelv azonosítására, mert a lélek nem más, mint érzésvilágunk egységes szervezettsége. Ha pedig a lélek az érzések világát jelenti, akkor a lélek és az életelv azonossága miatt egész érzésvilágunk fennmarad halálunk után! Érzésvilágunk minden rezzenése egy-egy parányi eleme a lélek teremtő munkájának, és nemcsak az információk, de maguk az érzések is túlélik a halált, sejtjeink elektromágneses sugárzása révén átkelnek új otthonukba, az ionoszférába, a csillagok világába. Így pedig eljutunk a lélekvándorlás egy teljesen újszerű, mégis ősi változatához. Lelkünk halálunk után nem növénybe, állatba költözik, ahogy azt a lélekvándorlás modern babonái hirdetik, hanem az ionoszférába és a csillagvilágba. De ha minden lélek egy-egy érzésvilág, és a csillagvilág a lelkek közös otthona, akkor egyben az érzésvilágok közössége is! Ez a közös érzésvilág egységes szerveződést alkot, mert a Világegyetem egy. Ez pedig azt jelenti, hogy azok az érzéseink tudnak elsősorban fennmaradni, amelyek közvetlen összhangban állnak a Világegyetem, a Természet egységes érzésvilágával. Azok a gondolataink maradnak fenn elsősorban, elevenen, amelyek összhangban állnak a Természet, a Világegyetem rendeltetésével, meghatározó szellemi irányultságával. Kozmikus érzelmi-értelmi rend ítél érzésvilágunk fölött, nem elvontan erkölcsi, hanem tényszerű (tényszerűen erkölcsi!) alapon. Azok az érzések, amelyek nem illenek a Világegyetem fejlődésének irányához, egyszerűen nem tudnak megvalósulási terepet találni, és így lassan elhalnak, a különváltan élő fizikai folyamatokra váró kérlelhetetlen entrópia-növekedés törvénye szerint. Azok az érzések viszont, amelyek összekapcsolódnak a Világegyetem élettevékenységével, nemeslelkűségével, lenyűgöző szépségével, tisztaságával, azok lényegi átalakulás nélkül otthonukra találnak a Világegyetemben. Az ionoszférában fennmaradó bioelektromágneses hullámaink a földfelszínre vissza-visszaverődésükkor egy-egy hangulattá válnak, a táj érzésbeli többletet kap, s ha mi ezt a hangulatot képesek vagyunk megérezni, bennünk új életet kaphatnak a rég elköltözött lelkek élményei.

A haldoklás: átköltözés

Ha érzésvilágunk szempontjából tényszerűen végigkövetjük a haldoklás folyamatát, ráeszmélhetünk, hogy rendkívül viharos érzelmi jelensége érzésvilágunk alapvető átalakulásának szükségszerűsége miatt lép fel. Elkerülhetetlen ugyanis, hogy halálunk után érzésvilágunk tovább éljen, ha a lélek halhatatlan. Érzésvilágunk azonban nem élhet tovább a megszokott, testünkhöz kötődő létmódban, mert testünk nemsokára hasznavehetetlenné válik. Ha érzésvilágunknak nem lenne elsődleges valósága, akkor a haldoklás során fokozatosan lebomolhatna, összeeshetne, sima, fokozatos, szelíd átalakulás során. Mégis, maga a tény, hogy a haldoklás rendszerint viharos jelenség, arra utal, hogy a lélek az elsődleges valóság, és a haldoklás viharos természete csak a lélek költözése, létmódjának alapvető, ugrásszerű változása miatt alakul ki. A haldoklás azért szükségszerű, mert szükségszerű, hogy érzésvilágunkat átmentsük a testhez kötött üzemmódból a csillagvilághoz kötött üzemmódba! Érzésvilágunk ilyenkor viharosan fölelevenedik, és elemi erejűvé válik, s mint óriási zsilipről zúdul át a csillagvilágba. Hogy képet alkothassunk a halál energiai viszonyairól, gondoljuk meg, hogy minden élő sejt energia-többlettel bír a halott sejthez képest. Egy gramm élő anyagnál ez a többlet 10 kalória, egy 70 kg súlyú embernél ez a többlet 700 kilokalória. Bauer Ervin kimutatta, hogy ez az energia jórészt elektromágneses sugárzássá alakul. Ha ez az energia 10 perc alatt szabadul fel, az megfelel 50 darab 100 wattos izzólámpa fényének, jórészt az agyhullámok láthatatlan, a falakon is könnyen áthatoló tartományában! Mivel szervezetünk átlagosan 100 wattos teljesítményt nyújt, a haldoklás mintegy 50-szeres energia-kisugárzással jár. Élő sejtjeink óriási energia-csomagok, amik a halálkor az égbe röpülnek. És ha a halál csak visszatérés, ha ugyanonnan jöttünk, ahová megyünk, akkor sejtjeink energia-csomagjaiban ott zakatolnak az összes fényévek.

Mindezt fontos kiegészítenünk azzal, hogy szervezetünk létének végső fizikai alapját az az átfogó, nagy áttekintő-képességű elő-valóság építi fel például az elő-villámokat, a villámok útját előkészítő elő-kisüléseket. Az elektromágneses rezgéseket a nulla nyugalmi tömegű fotonok hordozzák. Spinje, perdülete azonban még a fotonnak is van. Még egyszerűbb elemi részecskék azok, amelyeknek nemcsak nyugalmi tömegük, de spinjük, perdületük sincs. Ez pedig azért fontos most a számunkra, mert az ilyen elemi részecskék még nagyobb áthatolóképességűek, terjedésük még akadálytalanabb. Ezek az ún. skalár-hullámok játszhatnak szerepet a gondolatátvitelben is. A sejtjeink lebomlásakor felszabaduló skalár-hullámok közvetlenül a valóság alapját alkotó elő-valóságba sugárzódnak ki – más szóval, egyszerre mindenhová.

Életünk a csillagokból ered

Belső lényegünk születésünkkor váltott át a csillagokhoz kötött érzékelésmódból a földi testhez kötött érzékelési módba. Lassan hozzá is szokunk földi testünk használatához. Eleinte nehezen megy, újra meg újra nekimegyünk az ajtónak, amíg megtanuljuk, hogy testünk mekkora, és hogyan kormányozzuk. Felnőtt korunkra azonban legtöbben annyira hozzászokunk testünkhöz, hogy sokan el is felejtjük az eredeti, belső érzékelés fontosságát. Pedig életfontosságú, hogy észben tartsuk: belső érzékelésünk nemcsak gondolataink forrása, hanem érzéseink bölcsője is, sőt, itt alszik legősibb, csillagkorunkból eredő, őseredeti érzékelő-képességünk is: a világérzékelés. Csillagvilághoz kötött érzékelésmódunkban ugyanis az egész világot érzékelni tudtuk, az egész természeti világgal összhangban álltunk. Így tehát mindannyian már születésünk előtt ismertük az egész világot, a Világegyetem minden titkát, mégpedig személyesen, valósággal szemtanúi voltunk – hiszen ebben az érzékelésmódban belső érzékelésünk volt legerősebb érzékszervünk, erősebb, mint a földi életmódban is csak külső érzékszervi érzékelésmód, a szemmel történő érzékelés. Emiatt nem is lehet másképp, mint úgy, hogy megszületésünkkor minden tudunk, velünk születik az igazság a Földre, a mindentudás képessége, a belső igazságérzékelés képessége. Nem vagyunk tehát olyan tudatlan páriák, akikkel bármit meg lehet tenni – legalábbis nem ilyen életre születtünk!

sejtek osztódása oly sugárzással jár, melynek megmérték erősségét, valamint a rezgésszámát. Úgy találták, hogy ibolyántúli sugarakról van szó, hogy a sejtosztódás folyamata e sugaraktól függ, velük együtt növekedik és csökken” –írja le a sejtosztódás folyamatát Albert S. Bernát.

Személyiségünket a Természet modellszámítások alapján alkotja meg

Kromoszómáink, génkészletünk személyiségünk végső anyagi alapjának tekinthetők. De mi irányítja génkészletünk kiválasztásának és kialakításának folyamatát? Hoimar von Ditfurth „A Világegyetem gyermekei” című könyvében írja, hogy kromoszómák összepárosítását azok a regulátor-gének (szabályozó-gének) irányítják, amelyek génállományunk 95%-át alkotják! Minden kettős kromoszóma-készlettel rendelkező élőlény sejtmagjában megtalálható „a külső világ belső modellje”, amelyben a szülői gének összeválogatásának egy része mintegy előre, láthatatlanul lejátszódik. Ezen szabályozó gének segítségével dönti el a Természet, milyen legyen személyiségünk. Életünk egészét mintegy előre lejátssza a képződő sejtmag, és az így alkotott kép alapján dönt a Természet, hogy a sok lejátszott életút-lehetőségből melyiket válassza, milyen génkészlettel, tulajdonságokkal, hajlamokkal, szellemi irányultsággal szülessünk meg. Így tehát személyiségünk végső alapja és tevékeny alakítója, irányítója maga a Természet. De hol található ez a Természet? A csillagvilágban, és a Világegyetemet irányító természeti törvényekben, amelyekhez a fizikai törvények mellett hozzátartoznak az élet törvényei, és az értelem logikai törvényei egyaránt, mert ez a Világegyetem - élő! Úgy is mondhatjuk, hogy a csillagvilágból jöttünk ide a Földre. De ha magára a testetlen szervező-központra gondolunk, úgy is mondhatjuk, hogy a csillagvilág lélek-központjából, a természetes érzések-gondolatok földjéről jöttünk! Ha meggondoljuk, hogy ezek a természetes érzések-gondolatok valóságosan létezők, beláthatjuk, hogy amikor földi életünkben újra találkozunk velük, nemcsakhogy „már láttam!” (deja vu) élményünk támadhat, de azt is átélhetjük ezek felfedezésekor, hogy az igazságra bukkantunk, arra az igazságra, ami a Nagykönyv-ben meg van írva. Ez a Nagykönyv a Természet Nagykönyve. De talán nemcsak Nagykönyv, hanem Nagyszív is, hiszen nemcsak gondolatok, hanem elsősorban érzések alkotják. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy az igazi zene képes bennünket visszaröpíteni létünk legősibb állapotaiba, sorsunk legteljesebb kiteljesedésébe, abba a világba, amelynek a belénk írt törvények szerint el kell jönnie, akkor azt is felismerhetjük: mindannyian a zenéből jöttünk, és ez a zene, a Természet zenéje tudja, mi a Világegyetem célja, rendeltetése.

A Természet: földi életünk segítőtársa

Gondolatmenetünk, szellemi utazásunk során bepillantást nyertünk abba a világba, ahonnan jöttünk, és abba a világba, ahová megyünk. Észrevehetjük, hogy eredményünk szerint ugyanoda megyünk, ahonnan jöttünk: a mennyekből, a csillagvilág lélek-központjából. Nem is lehet ez másként: a halál nem más, mint átváltozás, visszatérés eredeti honunkba, a csillagok közé. Mi marad fönn személyiségünkből halálunk után? Elsősorban igazi lényegünk, az az érzésvilág, az az eszmeiség, aminek érvényre juttatásáért a Földre születtünk. Ha ráébredünk erre a természetes, velünk született érzésvilágra és eszmeiségre, és arra, hogy ez adja legmélyebb, legemberibb lényegünket, rájövünk, kik is vagyunk tulajdonképpen, és mi a dolgunk itt a Földön. Kiteljesedik, óriási jelentés-többletre tesz szert önazonosságunk, mert ettől kiterjed a Természet egészére. És ha önazonosságunk kiterjed a Világegyetemre és teremtő erőire, mellénk áll az Élő Világegyetem minden alkotóereje, és életünk megtelik otthonossággal, emberi, természetes fénnyel. Nemcsak a bőrünkben, és lakásunkban, de a világban is otthon érezhetjük már magunkat. És ez olyan tartást és erőt ad életünknek, amire földi életünkben nagyon is szükségünk van.

Lelki folytonosságunk kikerülhetetlenné teszi, hogy átérezzük önazonosságunk kozmikus oldalát. A szó legmélyebb értelmében azonosak vagyunk az Élő Világegyetemmel! Önazonosságunknak a Világegyetem élete az alapja, e nélkül olyanok vagyunk, mint egy jöttment, tudatlan idegen a Földön. Emberi méltóságunknak, igazságérzetünknek kapcsolatunk a nagy Egésszel ad igazi tartalmat. Érzelmi és értelmi belátó képességünk a Világegyetem életéből fakad, és ezért mindent átérezhetünk, mindent megérthetünk, bensőséges otthonosságban. Ha tartani akarjuk magunkat önmagunkhoz, ha meg akarunk felelni önmagunknak, ha élni akarunk legmélyebb, legvalóságosabb képességeinkkel, akkor élnünk kell lelkünkkel, lelkünk Kozmoszból eredő és Kozmoszba visszatérő égi folyamával. Ez adhat életünknek kozmikus mélységű tartást, igazi távlatot, irányt, célt és értelmet.

A tudat és a lélek két különböző dolog.

Az előbbiről néhány szó:

A tudat – az emberi lelki jelenségek sajátos vonása, képesség a viselkedés előre megtervezett irányítására, s az élmények közvetlen, személyes átélésére. A kognitív pszichológia a tudatot nem különálló létezőnek, hanem tulajdonságok összességének tekinti (élénkség, beszámolás, énazonosság). A mély alvástól az összpontosított figyelemig terjedő éberségi fokozatokban ~osság bizonyos izgalmi szint felett jelenik meg, tudati határállapotokban (pl. kóma) eltűnik, számos bonyolult folyamat pl. gépkocsivezetés pedig automatizálódhat, s nem kíséri ~osság, Az élményszerű ~osság kísérleti vizsgálatában az idegrendszeri sérültek vizsgálata az ún. vaklátás eseteiben feltárta, hogy elemi érzékleti reakciók ~osság nélkül is lehetségesek. A ~ élménye a megnevezés lehetőségével kapcsolatos, s a domináns félteke működéséhez kötött. A gyermeki fejlődés vizsgálata is arra utal, hogy a ~ keletkezésében központi szerepe van annak, hogy az eseményeket megnevezzük. A nyelv adja a ~ külső, szociális oldalát. Belső magja pedig a testvázlathoz, a saját test mint belső vonatkoztatási rendszer kialakulásához kötött. Az emberi ~ nem hirtelen jelenik meg, számos előfoka van a főemlősök életében. Néhány vonatkozása, pl. a múlt előhívása, a reflektív emlékezet, a jövő elképzelése sajátosan a kultúrához kötött emberi jellemzők.

Köszönöm Zsóka ezeket a sorokat. Most még még is jó kimenni és bizony sokszor sírni is. Tegnap egész nap esett, kétszer is próbáltam elindulni, de nem sikerült, így elég ingerült lettem e-miatt.

Beleolvastam abba a fórumba, hogy mi történik a lélekkel a halál után, hÁÁT mit is mondjak, ilyenek vannak, hogy a tudat is ezernyi atomra esik szét, jó volna hallani a véleményedet. Jóbban szeretném azt hinni, hogy van lélek, aki a mennyországba kerülhet. Kérlek Zsóka írj nekem erről szakemberként.

Most találtam ezeket a sorokat:

"Ne jöjj el sírva síromig, nem fekszem itt, nem alszom itt.

Ezer fúvó szélben lakom, gyémánt vagyok fénylő havon. Érő kalászon nyári napfény, szelíd esőcske őszi estén.

Síromnál sírva meg ne állj, nem vagyok ott, nincs is halál."

Mi élők annyit tehetünk a halottainkért, hogy imádkozunk értük, felajánlunk a szenvedéseinket, fájdalmainkat, megpróbáltatásainkat, örömünket, az egész életünket. Azért, mert igyekszünk jók lenni, ez nem jelenti azt, hogy elkerül a szenvedés... Sőt!! Próbáld majd elolvasni a Bibliából Jób és Tóbiás könyvét... Teljességgel nem ad választ, csak keresi...

A római katolikus hitvallás szerint az ember eleve az üdvösségre születik, Isten minden embert erre szánt. A többi már az ember választása, hogy a jót vagy a rosszat teszi, mert az embernek megadatott a szabad akarat, a jó és a a rossz tudása.

Azért hangsúlyozom, hogy az rk. vallás szerint, mert a protestáns egyház másképp vallja az eleve elrendelést. Ők úgy vallják, hogy akit Isten az üdvösségre szánt, mindegy, hogyan élt... Ez ugyan ellent mond az ember ősi felfogásának, hogy nem lehetséges, hogy a jó ember csak úgy eltűnik a semmiben... és nincs tovább.

Szia Kristálysziget!

Köszönöm az együttérzésedet, de tényleg tudod, hogy micsoda fájdalom a társ, a szerető férj elveszítése.

Körülnézek és jelentkezem a gyászportálon, már regisztráltam. Szeretettel üdvözöllek