Friss özvegység (beszélgetős fórum)

Szia Lizmil!

Én 1 hónappal előbb vesztettem el a férjemet mint te.Borzalmas tragédia..a fájdalom nem enyhül..még mindig várom haza.Hirtelen történt nem volt előzménye.Tudd,hogy őszintén együttérzek veled,és rettenetesen sajnálom ami veletek történt.Ha van kedved,a Gyászportálon is ott vagyok a többi hasonló sorstársunkkal,csatlakozz hozzánk!

Szeretettel gondol rád,Krisz!

Köszi, most hallgatom sorban a tételeket. Kicsit könnyűzene, de jó és különleges, tényleg. Annyira nem ismertem, de már volt a Bartókon részlet a Kreol miséből. Idén halt meg a szerzője.

Ahogy a Bach-misét végighallgattam a múltkor, eszembe jutott, hogy a zárótételt szoktuk énekelni temetésen a kórussal.

Szia Zsóka!

Köszönöm, hogy válaszoltál. Igen, a tudatommal, eszemmel felfogom, hogy meghalt, de még az érzelmeimmel, szívemmel nem igazán tudom elfogani, hogy nem lesz többet velünk. Így nem egész a család. Ő volt a társam, támaszom, vigaszom, szerelmem. Úgy szeretett, hogy szeretete feltöltött és energiát adott, most pedig az üresség.....

Az is borzasztóan bánt, hogy nem éreztem meg a bajt. Nekünk volt hat és fél hetünk, míg az intenzíven volt, naponta két órán át mellette lehettem, elmondhattam neki, hogy mennyire szeretjük, hogy mennyire hiányzik. Mikor hozzáértem azt éreztem, hogy erőt akarok neki adni, egybeolvadni vele át venni tőle a szenvedést, a fájdalmat. Azt a súlyos állapotot, kiszolgáltatottságot elképesztő türelemmel türte. Mi az utolsó pillanatig bíztunk, mindenre felkészültünk a fiúkkal, hogy ápolni kell, hogy nem tudok dolgozni, esetleg nem tud, vagy később tud nyelni, hogy a gégemetszésen keresztül kell leszívni még egy ideig a váladékot, semmi nem ijjesztett meg, csak azt akartuk, hogy éljen és majd mindene meggyógyul, helyrejön. Sajnos nem így lett. Beszélni nem tudott, nem csak a gégemetszés miatt, hanem az agyközpontot ért ronccsolódás miatt sem, nem tudta elmondani, hogy mit élt át a hosszú hetek alatt, de én úgy láttam, hogy sokszor bizakodott. Bár nem tudom, hogy ő fohászkodott e Istenhez, hogy honnan volt akkora ereje és kitartása, de elképesztően küzdött és viselte sorsát.

Nem tudom, hogy hol van most a lelke, de rosszat sem szeretnék tenni neki, szeretném engedni, hogy menjen ahová mennie kell, nehogy megrekedjen. Lelkét Istenre bízom és én is tőle kérek erőt és kitartást, valamint útmutatást a további életemre.

Arra tudsz valamiféle választ, hogy mi az amit tehetetünk, ami mástól függ, ami az életmódunktól, döntéseinktól stb, vagy bármit teszünk, mindegy mert eleve elrendeltetett? Van az embernek szabadsága, küldetése, honnan tudja, hogy mekkora, mikor és az, hogy mi a feladata és hogy jól csinálja-e?

Köszönöm, ha válazolsz

Kedves Lizmil!

Szívem mélyéből együtt érzek veled és tudom, még sok-sok nehéz hét vár rád..., szeretnélek megvigasztalni talán kicsit másképpen.

Az ember évezredek óta a szenvedés és a halál titkával birkózik, de tudjuk, akár elfogadjuk, akár nem, akár lázadunk ellene, bekövetkezik.

(Furcsa és különböző viszonyban voltam a halál fogalmával, ami bizony 10 éves koromtól vált kísérőmmé.) Közben az elmúlt évtizedek alatt egyre több halálhír ért el hozzám. Jómagam is voltam többször olyan helyzetben, hogy úgy feküdtem a műtőasztalra, hogy előtte elrendeztem a lelkemet.

Amikor először hallottam a teológián, hogy "égi születésnap", megdöbbentem. Ezért is emlékeznek meg vallásunkban a halálozási évfordulóról, és nem a földi születésnapról... Ezért mondatunk engesztelő szentmisét.

Sajnos az elmúlt évtizedek "kultúrája" nincs tekintettel a szenvedésre, a betegségre, az együttérzésre, a halálra való felkészülésre. Az ember egyre több területen játszik istent, elveszi a realitásérzéket és hamis illúziókat állít elénk.

Aztán találkoztam egy-két olyan emberrel, akik olyan méltósággal néztek szembe a halállal, hogy megdöbbentem. Ezt követte János Pál szinte nyilvános haldoklása. Mert a halálra fel kell/ene készülni mindenkinek kortól függetlenül. Nálunk katolikusoknál minden fölszenteltnek és örökfogadalmat tett szerzetesnek évente végrendeletet kell írnia, ill. záradékoltatnia.

A temetésen már könyörgünk azért, aki követni fogja és figyelmeztet a felkészülésre.

A halált igazságtalannak, kegyetlennek fogjuk fel. Az élet kegy, ajándék, a vég elkerülhetetlen. Csak azt nem tudhatjuk, hogy a kezdet és a vég között mekkora a távolság. Hiába kérdezzük, hogy miért éppen ő, aki becsülettel, tisztességgel, szorgalommal élte az életet, aki szeretett, aki jó ember volt.

A korai halál nem büntetés, a tisztes kor nem érdem.

Emberi mértékkel nincs kegy, irgalom, jutalom, igazság. Mindez Isten kizárólagossága.

És mégis azzal vigasztalnálak, hogy neked megadatott, hogy szerettek és szerethettél; hogy boldoggá tehetted és viszont; mert ez nagyon nagy ajándék! És ez sok-sok embernek nem adatik meg.

Azt hallottam egy idősebb paptól, hogy az emberek olyan "fölöslegesen szenvednek", mert nem ajánlják fel a szenvedésüket, pedig mennyivel könnyebb lenne..., mert van, akinek itt a földön kell szenvedni, van, akinek odaát. Amit tehetnek az itt maradók, hogy imádkoznak érte, mert mi élők még tehetünk a halottainkért, ezzel még segíthetünk nekik.

A legtöbb kultúra hiszi és vallja különböző formában, hogy van túlvilág, hogy Isten jutalmazza a jókat és bünteti a rosszakat.

Még emlékszem arra a képre, amikor Indira Gandhi szantálfa halotti máglyáját a rangidős fia gyújtja meg... Nálunk természetes, hogy ott vagyunk az elhantolásnál; máshol a beszentelés után elmennek és már csak akkor térnek vissza, amikor már a fűkockákat is lerakták.

Régen a haldoklók mellett "virrasztottak" és imádkoztak akár több napon is keresztül.

Félelmeinktől csak akkor szabadulunk meg, ha szembe nézünk vele, mert csak így tudjuk elengedni.

Nem mindegy, hogy úgy érezzük: elveszik tőlünk, vagy önként adjuk oda.

"Ő nem halt meg, csak alszik földanyja hű ölén"... egy másik dimenzióban, ahol nincs szenvedés, halál, fájdalom. Mert a lélek halhatatlan.

Beszélj ezzel az ismerősöddel többet, ő sok mindent elmond majd neked amit én nem tudok. Örülök, ha egy kicsit segíthetek feldolgozni a bánatod, mesélj nyugodtan, esténként itt vagyok.

Nem tartom jónak azt ha nem beszélnek a veszteségről, de szerintem próbálj mindig csak a jóra, szépre emlékezni, mert az visz előre.

Szia!

Köszönöm, hogy érdeklődsz a hogylétem felől. Nekem jó beszélni az érzéseimről, gondolataimról. A férjemnek van egy ikertestvére, aki úgy védekezik, hogy nem beszél róla. Szerintem az sem jobb. Ő ápolja anyósomat, aki 90 éves.

Tudod, ma egy olyan ismerőssel beszéltem, aki nagyon erősen kötődik az ezotériához és azt mondta, hogy elvégezte a férjem a földi küldetését. Nem is tudom, ilyeneken én megdöbbenek, mikor visszakérdeztem, hogy a 90 éves anyukájának mi lehet még a feladata azt mondta, hogy annak vagy még tanulnia kell, vagy tanítania. Ezt sem tudom, minden olyan zavaros most.

Örülök, hogy írsz magatokról. A kérdéseidre sajnos választ szerintem senki sem tud adni.

A munkád gondolom egy kicsit eltereli a figyelmedet.

Gratulálok a fiad érettségijéhez. A nagy fiad is biztos jól teljesít holnap.

Eddig nekik is elterelődött a gondolatuk /a tanulás miatt/, most még nehezebb lesz nekik. Kitartás az idő biztos segít agy kicsit.

Sziasztok Lányok! Itt vagyok. Még mindig keresem a kérdéseket, illetve a válasokat, miért ő, miért most, miért így, miért minket büntet, miért nem kaphatott több időt, miért nem élhetünk együtt családként, miért kellett egyedül maradnom, miért nem éreztem meg a bajt, miért nem vettük észre a betegségét. és még tovább és tovább állandóan újabb és újabb kérdések merülnek fel bennem. Nem tudom, hogy mennyire épült volna fel, ha életben marad, akart volna-e úgy élni, mit élhetet át a hat és fél hét alatt, mit gondolt magában, nem tudta elmondani. hogy tudta olyan türelemmel viselni azt a kiszolgáltatott állapotot, hogy sem enni, inni, levegőt venni, mozogni, de még a nyálát sem tudja lenyelni, gép lélegezteti és még is teljes tudatánál van.

Rettentően hiányzik, az éjszakák a legnehezebbek és a reggelek, akkor jövök rá, hogy ez nem álom, nem vicc, hanem a valóság.

Dolgozom, a kisebbik fiam túl van az érettségin, a nagyobbat holnap várom haza, még holnap lesz a félév utolsó vizsgája, és megbeszéljük, hogy hogyan tovább.

Ne gyötörd magad azzal, hogy mi lett volna ha....

csak fájdalmat okozol magadnak.Én is az utolsó percig biztam a férjem felgyógyulásában,de ö sajnos, nem. Mivel Németországban voltunk, a halála után leforditattam minden zárójelentést,hogy pontosan mi történt, de a végeredmény az lett, mindent megtettek érte.Itt Isten döntött,mert már egész szépen javult, rá két hétre mégis meghalt.Hetekig úgy ébredtem , milyen szörnyü álmom volt,és minden reggel rá kellett jönnöm, hogy ez a valoság.Ez a borzasztó magány érzése a legrosszabb,hiába vannak körülöttem a gyerekek,ezen nem változtat.Mi is mindent megbeszéltünk, a férjem temperamentumos ember volt, mellette nem lehetett unatkozni. most meg a nagy csönd...

Tujátok lányok azt érzem, hogy az öröm azért volt öröm, mert vele megiszthattam, hogy bosszankodni is azért volt jó, mert neki elmondthattam és a gondban, bajban pedig egymás támaszai voltunk. Természetes volt, hogy elkísért egy orvosi vizsgálatra, hogy reggel puszival váltunk el és délután, ha hazaérkeztem puszit kaptam. Most olyn jó volna sok mindent elmondani neki, megbeszélni vele és szörnyű abba belegondolni, hogy nincs többé és egyedül vagyok.

Mióta ez megtörtént azt érzem, hogy hiába csinálunk sok-sok mindent, ha más íisten terve velünk. Annyira bíztam, annyira hittem a felgyógyulásában, őt is ezzel biztattam és hittel mondtam neki, hogy meggyógyul, hogy minden kialakul, csak nyugalom és türelem kell, mosz úgy érzem, hogy becsaptam és, hogy engem is becsaptak, mert akkor mire volt jó az a nagy hit és bizakodás, ha még is ez lett a vége.

Mindig visszamegyek gondolatba olyan időpontokba, amikor még élt, és ha innen akkor így-vagy úgy lett volna, akkor talán élne.

Az éjszakáim szörnyűek, sokszor ébredek egy éjjel és mindig az jut először eszembe, hogy halott, hogy ez a valóság és akkor görcsbe rándul a gyomrom. Tényleg nem tudom, hogy mi lesz aminek majd egyszer örülni tudok.

Nem vigasztalásnak szánom, csupán azért írom le, mert megmagyarázhatatlanok a miértek...

Lakóhelyemen meghalt tavaly karácsony előtt egy idős anyuka, 90 körül volt, mindkét mellében súlyos áttétes rák volt. Húsvét körül meghalt a 69 éves egyedülálló (diplomás)lánya tüdőrákban... másfél hónapon belül a másik (diplomás)lánya 54 évesen agydaganatban; 5 gyermek maradt utána, ahol a legkisebb még nem végezte el a 8. osztályt...

Mindannyian példamutató életet éltek. Megmagyarázhatatlan!!

Ő nem halt meg, csak alszik földanyja hű ölén,

de Jézus szava hallszik, új élet, új remény.

Jer, szolgám, híven tűrtél a földi léten át,

most égi fényből fűzzél, mint győztes koronát.

Mind balzsam és szív üdve, éntőlem ami jön,

míg sápad elfeledve a mulandó öröm.

Ó, jöjj, ím, hazavárlak, már vigadj idefönn,

az angyalok honában vár boldog örököm!

(J. S. Bach: János passiójából Ó Krisztusfő... dallamára temetési ének)

részvétem...

Apám is 27.-én halt meg 55 évesen ( egy pillanat alatt infarktusban)...de gyűlölöm ezt a 27-es számot....:-(((

köszönöm az együttérzésedet, te már tapasztaltabb vagy a gyász elviselésében, de úgy veszem észre, hogy még most is nagyon nehéz. Az én párom is 59 éves volt. illetve 27-én halt meg és 31-én töltötte volna, töltötték volna, mert van egy iker testvére. Nélküle nem teljes az ember, ő volt aki úgy szeretettahogy voltam, akire biztos számthattam, ha örömöm vagy bánatom volt, akihez siettem haza. Most olyan nehéz haza jönni, itt várt a kapuban, mikor jöttem a munkából. Mi lesz ezután, ki lesz a támaszom, hoy lesz az életem?

A kisebbik fiamnak ma volt a szóbeli érettségije, aránylag jól sikerült, nem tudom, hogy elég lesz-e a felvételihez, majd 18-án eldől.

A hiánya rettenetes!!!