Elnyomás otthon (beszélgetős fórum)

Nekem a bátyám ilyen.

Fel lélegzett a lakás amikor elment az is tuti.

Biztos vissza nem tolnám a valagamat egy ilyen sekélyes érzelmi zéróhoz.

Én értem, de arra gondolj, hogy ez lezárul. Viszont ha visszamész, életed végéig ez a sors vár rád/rátok! Ez próbáljon előtted lebegni!

Nem jó ez a kapcsolat sem Neked, sem a Gyerekeknek. Csak Neki, mert van kidühöngenie magát. Bórzasztóóóó! Nekem a Faterom volt ilyen. Nem ennyire erőteljesen, de ....

Volt olyan, hogy azt sem tudtam, miért kaptam ki. De a Tesómat nem verte meg annyiszor. Szegény Anyukám, mindig közénk próbált állni.

Aztán történt egy nagy tragédia és a szerepek megfordultak. Az ordítozós faterom most kussban van. Anyukámra egyszer kiabált és Ő... Nem hagyta magát! Visszaordított, csak hangosabban, mint a Fater, aki megsértődött és azóta elfelejtett üvöltözni. :)

Ezt érzem, pontosabban tudom én is. Épp ezért is gondolom azt, hogy jobb lenne egyedül, igaz nagyon nehéz lenne, több szempontból is.

Biztos bennem is van hiba, túlságosan szolgalelkű vagyok, vagy szimplán csak hülye, nem tudom, de még az is lehet, hogy az évek során annyira elbizonytalanított, hogy már nem hiszek magamban és könnyen meg tud győzni, belém súlykolja azt, hogy az a jó, amit ő mond.... jelen esetben az, hogy menjek vissza és a megoldáson dolgozzunk, ezt a hülye lekizést meg felejtsem már el, mert ebből nem lehet építkezni. Inkább örüljek, hogy ő milyen frankón eltartja a családot, mi vagyunk a legfontosabbak neki (ami igaz is), de nála ez az egész kimerül abban, hogy hazahordja a megfelelő mennyiségű pénzt, semmi több. Nem lealázni akarom, főleg a mai világban ez óriási dolog, de ez önmagában kevés. Ha még csak annyi lenne, hogy elcsendesedtünk, csináljuk a dolgunk, esetleg levegőnek néz, nem piszkál, azt simán venném, nem lenne gond.

Én tudom, hogy nem fogjuk megváltani a világot, és azzal is tisztában vagyok, hogy Te tudod a megoldást. Biztos felmerült már Benned a kérdés, hogy mi lesz, ha már nem lesz jó családapa és a Gyerkőcökkel is ezt teszi?

Egyébként egy jó családapa nem tesz ilyet a Gyerekei előtt!

Szia,az egymás mellett élés, a család, ezek azt jelentik, hogy mindenkinek ugyan olyan joga van, és ha vannak is gondok, azt meg kell beszélni, erről szól az együtt élés, hogy a másiknak elfogadjuk a dolgait, a hibáit,különben nem is lehet együtt élni, és nem is érdemes.

A másik felett való uralkodást, ami egresszivitással is párosul, nem vezet jóra, később tettlegességbe is fajulhat, és a rabszolgatartást, azt régen felszámolták már, mert úgy fest mintha te lennél az alérendelt.

Ebből a kapcsolatból ki kell lépni, és új életet kell kezdeni, mert ennek jövője nincs, tűrni meg minek és miért..?? Olyanért nem kell epekedni, aki csak bánrja a másikat, és az nem menstésg, hogy jó családapa, az indulatainkon uralkodni kell, van mindnere megoldás, csak a tehetetlen ember ordít meg fenyegetőzik, és akit szeretek azt nem fenyegetem, ez is egy alap dolog. És egyáltalán a békés megoldás vezet mindig megoldásra,

Ha ilyen hullámvölgyek vannak a viselkedésében, akkor beteg.

Apám volt ilyen, néha kenyérre lehetett kenni, néha meg senki, kivéve anyám, tudott meglenni mellette:(

Férjhez mentem, ők nyugdíjba mentek, majd valahogy elkerült egy orvoshoz. Elmondták neki, depressziós, gyógyszereket kell szedjen és ettől kicsit jobban lesz.

Mikor elmentünk, mutatta, neki papírja van róla, hogy ő beteg, tehát ezek után mondhat bármit, bárkinek:(

Nem könnyű, nem szedte a gyógyszert, így aztán anyukám, mikor látta, megint kezdi, összetörte és mint a kisgyereknek, becsempészte a kajájába.

Menjetek el otthonról, mert fiatal, nem fogja elfogadni, hogy beteg és ez csak a gyerekeknek lesz egyre rosszabb.

Ismerek én is ilyen embert, nem tudom, hogy mi rá a megoldás. Bár ők nem beszélnek róla úgy látom ugyan abban a cipőben járnak mint te. Senkinek nem fogadja el a véleményét, szent meggyőződése, hogy minden úgy jó ahogy ő csinálja, és mindig neki van igaza. Egomániás.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki, hogyan tudja kezelni ezt a személyiség típust.

Saját tapasztalat: kutyából nem lesz szalonna.

Sosem fog megváltozni, mert alapjaiban kellene - ahhoz meg nagyon akarnia kellene a változást és még úgy sem lenne fenékig tejfel. :-(

Több évvel ezelőtt történt ez a 3 hónapos elköltözésem. Már akkor is úgy éreztem, hogy egyfelől magam is szeretnék visszamenni, mert szeretem, mert ott az otthonom, mert oda köt sok minden .... és mert nem mertem nemet mondani, mert féltem a jövőtől és tartottam tőle is, hogy reagálna rá. Teltek az évek, a helyzet nem, hogy változott volna, inkább romlott. Megedződtem, sokkal többet kibírok, van stratégiám, hoy mikor hogy kell reagálni, hogy lecsituljon. De nagyon nehéz, mert bár nem veszem már figyelembe a bántásait, mégis rossz. Nem vagyok boldog. Már úgy érzem egy ideje, hogy akár egyedül is lennék, csak ez a lelki nyomorúság szűnjön meg, nem bírom már, megőrülök úgy érzem.

Néhány napja volt egy oltári nagy veszekedésünk, na ez most tényleg az én hibámból. Vállaltam is a dolgot. Rögtön támadólag reagált. Nem azzal volt a bajom, hogy nem tetszett neki, amit csináltam és számonkérte, hanem ahogy nekem esett. Fenyegetett, nagyon lekezelően bánt velem, elszámoltatott. 4 napig bírtam, majd eljöttem. Elszöktem gyakorlatilag. Amikor megtudta, őrjöngött, üvöltött és fenyegetett. Azóta egyszer beszéltünk, nyugodtan. Elmondtam neki, hogy nem azzal van a bajom, hogy az adott probléma kiderült és megoldást keresünk rá, hogy el kellett mondjam, hanem a hozzáállásával. Valószínűleg azért viselem már ennyire nehezen ezt a mostani dolgot, mert az évek alatt annyit tűrtem, annyiszor tartottam a hátam, annyi éjszakát bőgtem át, hogy most elég volt egy lökés, már úgyis a szakadék szélén álltam. Mégis félek kimondani, hogy vége .... mert félek a haragjától, a bosszújától, az erőszakos fellépésétől, féltem a családomat, hogy őket is zaklatni fogja, rólunk már nem is beszélve. Nem remélem, hogy itt fogok megoldást találni a bennem zajló káoszra, de talán ha beszélhetek róla, könnyebb lesz, legalább lelkemnek.

Nem tudsz lèpni? Sajnos a környezetemben is volthasonló eset....nem vàltozik hiàba igèr bàrmit is, ilyen marad.

Màr csak a gyerekek miatt is tenned kell valamit szerintem. Ennek így nincs èrtelme. Hagyd el..

Nehéz terhet cipelek magammal már hosszú évek óta. Hol könnyebben megy, hol nehezebben. Eleinte azt hittem, az én hibám lehet. Most már tudom, hogy nem. A férjem (12 éve vagyunk együtt) teljesen "elnyom" engem. Nem feltétlenül szándékosan teszi, bár néha érzek kifejezett gonoszságot a tetteiben, vagy szavaiban, de úgy gondolom, hogy ő "beteg". Egyébként szinte példás családapa egy kivülálló számára, mindent megtesz a családért, a gyerekekért, de ha valaki őszintén leülni beszélni a gyerekekkel és a családtagokkal, azzal kellene szembesülnie, hogy ezt a példás családapát senki nem szereti, vagyis pontosabban senki nem képes vele élni.

Hullámvölgyekkel tartkított az életünk. Néha hónapokig csend van, illetve csak kisebb nézeteltérések, amit el tudok csitítani a hallgatásommal (ha nem állok le vitázni, előbb-utóbb megnyugszik), aztán néha egyszerűen "felszívja" magát, túlpörög valamin, akár teljesen banális dolgon, és akkor zúdítja arra a "dühét", aki épp ott van, legtöbbször rám. Volt, hogy nem is rám haragudott, de végül úgy nekem esett, annyira megijedtem, hogy elrohantam otthonról, kerestem egy eldugott padot és ott ültem és sírtam és féltem és nem tudtam mit tegyek. Akkor 3 hónapig nem mentem haza, elhoztam a gyereket is. Végül meggyőzött, hittem neki, visszamentem, ideig-óráig változni látszott a dolog, de végül ugyan ott vagyunk, ahol a part szakad. Folytatom lentebb ....