Egy gyermekes szülők (beszélgetős fórum)

Köszönöm a válaszod.Gratulálok a kisfiatokhoz!

Még van időd dönteni,legyen-e tesó vagy nem.Értem az érveidet,nem egyszerű ez a döntés senkinek sem.

Kérdésedre válaszolva, kettős érzelmek vannak bennem egy gyerek-több gyerek kérdésben. Van amikor egyenesen hármat szeretnék, van, amikor egyet. Sok dolgot én is úgy gondolok, amit már leírtatok előttem.

Egyfelől nálunk is szemmel láthatóan olyan jól sikerült ez az egy, hogy gondoltam rá, hogy ezt képtelenség ismételni, pláne überelni. Olyan jól sikerült a terhesség, a szülés, a felépülés. Szépen meg tudtam szülni, semmi nem fájt és rendkívül hamar felépültem, a hasam is szépen visszahúzódott, mellem se változott (se kisebb, se nagyobb, se más formájú). A baba meg hát... gyönyörű, kis drága, ja és fiú! (mi nagyon azt szerettünk volna).

Anyagiak. Nem élünk rosszul, de ennek az egy gyermeknek meg tudnánk adni, ami kell, a lakásban is szépen elférnénk. Csak egy gyerekszoba van. Tesót oda bezsúfolni..

A mi gyermekünk még pár hete született. A kórházban azt éreztem, hogy megcsalnám őt, ha még egyet szülnék. A kórházban egy harmadik gyerekét szült anyukával beszélgettünk, érdekeset mondott, azt mondta, hogy a harmadikat még meg kell szeretnie! És azt is mondta, hogy - bár a másodikkal bensőségesebb a viszonya, mert bújósabb a természete - de mindig az első gyereke marad az etalon, a ... nem is tudom, a legkedveltebb.

Másfelől tényleg idealizált kép él bennem a nagy családról.

Valamint azt sem tudom, hogy magányosnak fogom-e érezni magam, ha csak egy gyermekünk marad. Illetve lesz-e hiányérzetem.

Plusz még az is megfordult a fejemben, h ha ilyen jól megy a szülés, tán nem kéne abbahagyni...:)

A leírtakból is látszik, hogy kettős érzésem van, csaponganak bennem az érvek-ellenérvek.

Mindenesetre maga a csoda ez a kis tünemény, aki pedig már garantáltan itt van velünk, aki csoda de egyben annyira természetes is! Nem tudom, nektek volt-e olyan érzés, mint nálam, hogy ránéztem, és arra gondoltam, hogy annyira hozzánk való baba! Hogy csakis ő lehetett a mi gyerekünk, én nemcsak hogy olyat akartam, mint ő, hanem én pont őt akartam!! Kizárólag őt. Ráadásul egyre inkább tiszta apja!:) (ja és most pont alszik, ezért tudok írni, és a férjem is itthon van, máskülönben nincs idő ilyesmire).

Én is úgy érzem, megállunk 1 gyereknél. Úgy terveztem, hogy 3 gyermekünk lesz, de úgy fest az élet ezt rendesen átírja. Anyagi, érzelmi okai is vannak, meg így 7 év után azt érzem, hogy lehet, hogy nem is ismerem a férjem. :O Pedig a kislányom 6 év együttélés után született.

Nekem a védőnő mondta, hogy egy gyerek nem gyerek... Nem értem az embereket, szerintem az teljesen a család magánügye, hogy hány gyereket szeretne, hányat bír felnevelni, nem tudom, miért jó ilyen bántó megjegyzéseket tenni. De nem is rossz ötlet ez a padlizsános ötlet, lehet majd én is bevetem, :D

Nekem is egy gyerekem van, és nem is szeretnék többet. A párommal megbeszéltük, hogy nem kell másik. Nem élünk nagyon nehezen, - de könnyen se. Így is nagyon sokat dolgozik, és nagyon sok év telt el, mire egyről jutottunk a kettes szintre. Egészségügyi okok miatt sem szeretnék szülni, és hiúság miatt sem. 30 kilót fogytam terhesség után, és már lassan 35 leszek. A fiam már 7 éves lesz az idén, jócskán túl vagyunk az ideális korkülönbségen is testvér és testvér között...

Számomra a csecsemőkor nem hordoz magában felemelő élményeket, de most, hogy a gyereknek kinyílt egy ideje az értelme, kommunikál, kifejezi magát, egyszerűen lenyűgöz.

Nem akarok újra szaros pelenkákat, üvöltő bébit, éjféli-hajnali szoptatást...stb.

Néha csak fogjuk magunkat, és elmegyünk csavarogni; hülyéskedünk a zuhogó esőben, elnyalunk egy-egy fagyit, kimegyünk a térre nézni a vízesést - élvezzük egymás társaságát. Van közös nyelvünk, jelbeszédünk, amit csak mi értünk ketten.

Úgy érzem, nem tudnék egy másik gyereket annyira szeretni, mint őt (lehet kövezni érte).

Nem is akarom megtudni.

Egyre több emberben felmerül,hogy csak egy gyermeket vállal.Legalábbis én ezt tapasztalom.

Én testvérpárti vagyok,nagyon jó a kapcsolatom a testvéremmel.De ahogy itt sokan írták,vannak ellenpéldák is.Pl.trapiti írta,hogy egyik befolyásoló tényező lehet a párunk.A férjem és az öccse közt jó kapcsolat volt.Az utóbbi években a sógornőm hatására csak akkor jelentkeznek,ha szükségük van valamire :( Gyakorlatilag ezen kívül csak a szülőknél találkozunk egy évben 3-szor,illetve a gyermekeink születésnapján.

A kérdésre válaszolva,1 gyermekünk van.35 évesen ismertem meg a férjem,37 évesen szültem.Néhány hónapja műtöttek méhen kívüli terhességgel.Közel a 40-hez úgy érezzük,nem vállalunk második babát.Tudom,sokan szülnek 40 felett is,de úgy gondolom,azt a gyereket fel is kell nevelni.Sok szeretet,türelem,energia,és igen,anyagiak is kellenek hozzá.Persze ha az ember fiatalon szül,akkor sincs garancia semmire.

Másik oldalon viszont ott áll,hogy már így is idősebb korban lett gyermekünk,ha mi már nem leszünk,a testvérével számíthatnának egymásra.Ha jó testvérek.De erre sincs garancia.

Kedves zselyke123 Te akarsz második babát?Erről nem írtál.

Én sem azért írtam, hogy rábeszéljelek titeket a több gyerekre. Arra akartam kilyukadni, hogy mindenkinek egy kicsit más a fontos, és van olyan nagycsalád, nem is egy, ahol a szülő is, gyerek is jól érzi magát. Hogy nem könnyű, az is egy valóságos dolog.

Azt pedig írtam, hogy nekem sajnos nincs gyerekem. Amit írtam, a saját tapasztalataim alapján írtam - amit gyerekként és felnőttként a saját családomban és a baráti családokban tapasztaltam/tapasztalok.

Különben én is láttam egyszer olyan ötgyerekes családot, ahol azt mondtam, hogy ezeknek egyet sem lett volna szabad vállalniuk, mert nem törődtek velük. De hála Istennek általában nem ilyeneket tapasztaltam.

Elég idilli képet festesz arról, hogyan lehet(ne) - mert nem tudom, Te nevelsz-e ennyi gyereket valójában - a gyakorlatban ma Mo-on 6-8-10 gyereket nevelni.

Akiket én ismerek orvos-pszichológus házaspár, tehát elvileg nem kellene létbizonytalanságban élniük. Viszont összehoztak 9 gyereket, ami miatt jelenleg mégiscsak ez a helyzet, tehát máris bukik az alapvető szükségletek kielégítése ill. a gyerekek számára a minimális létbiztonság megteremtése akár kaja szinten is, nemhogy "kultúrálisan"...

Pedig ők még nem is tartoznak a szegények közé, egy társasházi 85 nm-es lakásban élnek 11-en (én már itt kételkedek abban, hogy ez mindenkinek annyira jó lenne...), a szobák olyanok mint valami menekülttábor 3 szintes ágyakkal, senkinek nincs még egy minimális magánszférája sem... Apuka két munkahelyen dolgozik szó szerint éjjel-nappal egyik helyről megy a másikra, aztán amikor majd a fáradtságtól egyszercsak feldobja a talpát, jöhet a nagycsaládi összetartás... Anyuka főállású anya, ruha az egyháztól van, kaja alapszinten, hús, gyümölcs csak ritkán, addig jó a helyzet amíg iskolaidő van, mert az ovisok, iskolások ott ingyen esznek. Tisztességes munkával ma ebben az országban nem lehet annyit keresni, hogy 8-9 gyereket tudjon valaki nevelni. Persze tényleg, igazad van, az igényektől függ, de nálam nem tartozik a túlzott igények közé, hogy rendes ételt tegyek a gyerekem elé, vagy pl. legyenek könyvei, esetleg sportolhasson...

Persze igazán nem is ez volt a kérdés hanem az egy vs. több... Minket pl. tökéletesen kielégít hogy egy gyereket nevelünk, nem vágynék többre. Hasonlóan ahogy timycat is írta, ez az egy annyira jól sikerült, a történetünk minden vonatkozásában annyira szerencsésen alakult, hogy maximálisan elégedett vagyok így, nem szeretném a sorsot kísérteni. Szerintem mindenki maga érzi, hány gyerekre van hitelesítve, lehet hogy másoknak nálam több energiája-kedve-kapaciátsa van erre, de az is lehet, hogy más kevesebbet fektet (minden vonatkozásban) egy gyerek nevelésébe, így több is belefér. Nekem sem érzelmileg, sem anyagilag, sem időben, odafigyelésben nem férne még egy bele ugyanezen a színvonalon, lejjebb adni pedig nem szeretnék.

Nem tudom, ti hogyhogy ilyen nagycsaládokkal futottatok össze, de saját tapasztalatom szerint nem ez az igazán jellemző. Tudom, mert a mi családunk is alapvetően nagycsaládokból tevődik össze, és az ismerőseim, barátaim között is sok ilyen akad. Szüleim hatan voltak testvérek, mai napig szeretik egymást, összetartanak, pedig már idősek. Az unokatestvérek közül mindegyiknek 4-5 gyereke van, tehát épphogy kedvük volt tartani a létszámot a saját gyerekkoruk után. Tegnap is voltam gyerekekre vigyázni egy ötgyerekes családnál, hogy a szülők elmehessenek egy kicsit kikapcsolódni. És ezek a családok, akiket én ismerek, vigyáztak arra, hogy a gyerekek tényleg gyerekek lehessenek, ne csak a kistestvérek kiszolgálói. Viszont többet kellett nyilván segíteni, megosztani egymással dolgokat, ami viszont épp a javára válik a gyerekeknek. Egy gyereknek arra van igazi igénye, hogy megkapja a családi melegséget, az alapvető dolgokat étel és kultúra területén, a többi már mellékes. Persze jó, ha tud érdekes különórára menni, érdekes programokon részt venn, de nem ettől fog egy gyerek igazán fejlődni vagy lemaradni. Kevés pénzből is lehet sokat kihozni, csak találékonyság kell hozzá. Ezért se értettem egyet azzal sosem, hogy "mindent megadni a gyereknek". Mert az ember sokszor nem gondol bele, mi az a minden. Azonkívől az igényeket a szülő ébreszti a gyerekben. Ha sok igényt ébresztett benne, akkor arra a gyerek igényt is fog tartani, és nehezen mond le róla egy kistestvér kedvéért. De ha pl. azt hallja a szüleitől, hogy a testvér sokkal fontosabb, mint a sok játék, vagy a sok csoki (most csak úgy hasraütésszerűen írtam vmit), valószínűbb, hogy ő is így fog gondolkodni. És, amit többen írtatok: szerintem egy gyerek, ahogy növekszik, már nem csüng annyira az anyján, hogy akkora baj lenne, ha kevesebb jut neki belőle. Más, de nagyon jó érzés, mikor a testvérével vagy testvéreivel játszik, vele vannak titkai.

Egyébként én is nagyon szeretem a testvéremet (2,5 év van köztünk), őt tartom a legjobb barátomnak. Rossz belegondolni is, mi lenne, ha nem lenne. És gyerekkoromban is jó érzés volt, mikor megosztottunk valamit egymással, vagy egy tetszetős dolgot egymásnak ajándékoztunk, sokszor magunktól, nem is azért, mert a szüleink erre biztattak minket. Nekem végül nem lettek gyerekeim, de mindig sok gyereket szerettem volna.

Gondoltam, megosztom veletek a saját gondolataimat, hogy a másik oldal szempontjai is megjelenjenek. Illetve ez inkább már egy harmadik oldal.

Nekem is csak egy gyerkőcöm van. Sajnos az édesapjával nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy terveztük, úgyhogy esélytelen hogy legyen testvére.

De amúgy sem akarok. Neki mindent meg tudok adni, nekem ennyi épp elég.

Hát szerintem is csak messziről tűnhet ideálisnak ha van egy családban 8-10 gyerek :D

Az egyke se jó megoldás ha van anyagi háttér akkor 3-4 gyerekre talán még lehet figyelni de persze sok idő energia stb...Olyan rengeteg gyereknél már az is teljesítmény ha megjegyzik a nevüket és születési idejüket :D

Nekem is egy gyerekem van, mert nem lehetett több. kettőt szerettünk volna. A fiam sokáig mondogatta, hogy szeretne, de ez van.

Nem tipikus egyke, de ő több gyereket szeretne.

Testvérek között valóban az a jó, ha kicsi a kor különbség. Mi hárman vagyunk testvérek. A bátyám és köztem 1 év van és nagyon jó testvérek vagyunk. A családban mi vagyunk a minta testvérek. A húgunk tőlem 4 évvel fiatalabb, a mi kapcsolatunk már nem felhőtlen, de azért igyekszünk. Ha csak ilyen testvéri kapcsolatot ismernék, akkor mindenképp ragaszkodnék az egykeséghez...

Egy van nem tervezünk többet.

Én úgy vagyok vele hogy egynek mindent meg tudok adni de kettőnek már nem biztos.

És igen ettől én is ki akadok egy gyerek nem gyerek hát akkor mi??!!

Amúgy mi sem akarunk másikat, örülök, ha ezt az egy gyereket egészségben felelősségteljesen fel tudom nevelni.

Mellesleg köztem és a bátyám között 12 év van és bár gyerekkorban elvoltunk, ma már beszélőviszonyban sem vagyunk. A gyerekemet 1-szer látta.

A párom és a tesója között másfél év különbség van és sosem voltak jóban. Minden családi összejöveteltől már előre görcsben van a gyomrom, mert csak erőltetett az egész, mindenki alig várja hogy vége legyen. Csak a szülők miatt ülünk össze.

A 4 év már pont akkora korkülönbség, hogy kirándulásokon kívül ne nagyon lehessen közös programot csinálni. A 4 év azt is jelenti hogy mi pl. sosem jártunk egyszerre ugyanoda óvodába, iskolába, mindenhol váltottuk egymást egészen érettségiig, nincsenek közös iskolai élményeink sem, így a baráti körünk is egészen más volt.

Úgyhogy szerintem a 4 év már elég nagy korkülönbség ahhoz hogy a két gyerek igényeit egyszerre nehéz legyen kielégíteni. Persze ha eleve nincs igény vagy lehetőség a családban programokra, akkor lehet hogy ez nem annyira fontos...