Az érem másik oldala (beszélgetős fórum)

Szia!

Én egyáltalán nem vetlek meg! Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy ezt elmond, ill. leírd! Minden elismerésem érte. Biztos nagyon nehéz lehet(tett). Nem könnyű anyának lenni, és ez csak azt tudja, akinek már van gyereke! Úgy érzem, benned egy nagy elhatátozás van, és lassan helyrerázódik az életed/életetek!

Gyönyörű a kisfiad, és én olyan boldognak látom, és biztos az is! JÓ ANYA vagy, hidd el! :-)

Sok kitartást,és egészséget kívánok nektek! :-)

És tudod mi a legfurcsább?

Hogy a fiamnak szerettem volna testvért, és a fiamat féltem, hogy elveszítem...

Hülye dolog....

Tudod csak azok vetnek meg, akik nem jártam ebben vagy ehhez hasonló cipőben!!!

Amint valaki belekerül, átkerül a másik oldalra, és akkor másként lát mindent...

Én így jártam a pánikbetegséggel kapcsolatban, azóta senkire nem vetem a követ...

Ismertem olyan anyát, aki a kórházban hagyta a gyermekét szülés után, csak másnap ment vissza érte... Neki is meg van a miértje. Ő így cselekedett...

Senki nem vet meg, sőt őszinteséged becsülendő. Mások is vannak, éreznek így, csak esetleg nem merik vállalni.

Az érzéseit az ember nem "csinálja" azok vannak. Vagy esetleg nincsenek, vagy később jönnek, erről senki nem tehet. Próbálj előre nézni, hogy a legnehezebben már túlvagy. Most már egyre inkább lehet kapcsolatot teremteni a gyerekkel, tanítani, foglalkozni vele.

Talán bennünk az a közös, hogy egyedül kell megoldanunk...

Nincs pár, vagy ha van se lehet rá számítani, nincsenek nagyszülők, testvérek, unokatestvérek...

De talán az, hogy nagyon szeretnénk "teljesíteni"...

Én is írtó sokat töprengtem a testvéren! Ráadásul én 39 éves vagyok, tehát nem mai csirke...

Ami győzött, hogy a fiamnak testvére legyen, ne érezze magát egyedül ebben a mocskos nagyvilágban! Valakinek foghassa a kezét még akkor is ha esetleg nem lesznek a legjobb testvérek, de a gondolat, hogy nincs egyedül a földkerekségen...

Most hogy vagyok? Vacakul!

Folyamatos hányinger, szédülés, ájulás érzet... És erre rögtön bekapcsol a pánikom.

nem írtam, de a dologhoz hozzátartozik pánikbeteg vagyok 10 éve... Éppen akkor másztam volna ki ebből a vacakból, amikor terhes lettem, és a pokol kénköves bugyraiban éreztem magam...

Nem tudom mi tévő legyek gyógyszer ügyben...

Szedek phipolfent, de nem ér semmit. Csak azt érzem, hogy vergődök, mint egy partra vetett hal...

Több helyen azt olvastam, hogy többet ártok a magzatnak, ha nem szedek gyógyszert... Akkor most mi az igazság?

:-)))

De sokan megvetnek, de ez nem baj, csak tudnom kell kezelni.

Szia!

Nem lehet mindenki boldog terhesen és nem viseli mindenki boldogan az anyaságot. Nagyon nehéz volt nekem is, mert ugyanúgy kimerültem, mint te, egyedül birkóztam, és süllyedtem. Összecsaptak a fejem felett a hullámok.

Szedsz még gyógyszert? Ha jól értem, megint terhes vagy.

Nem az a lényeg, hogyan oldod meg a problémáidat, hanem az, hogy olyan megoldást találsz, ami neked jó.

Igen, az önvádat jól ismerem, nem menekül előlem... Én is vívódom, szüljek-e jövőre. Az eszemmel tudom, várni kellene, dehát kistesó is jó lenne Daninak. De nem bírnék még 3 évig itthon dekkolni.

Most hogy vagy?

Hajrá!Tudod,hogy mi mind melletted állunk!!!!!♥♥♥

És senki nem vet meg!!!!

Szia,

Én ugyanebbe a cipőben jártam cirka 2,5 évvel ezelőtt!

Már terhesség alatt is sokat sírtam, vissza akartam csinálni az egészet, dolgozni akartam, élni az életem.

Azután megszületett a fiam...

Sírtam a kórházban is milyen gyönyörű, csak csodálkoztam rajta, amikor nálam volt folyamatosan gyönyörködtem benne!

Utána haza jöttünk...

Elindult a folyamatos macera tej ügyben...

Fejtünk, mértünk, kimerültem, csak gép módjára működtem, fél évig így láttam el a gyerekem...

Közben mindenki azt szajkózta miért nem vagyok boldog, hát itt ez a gyönyörű gyerek, miért nem csattanok ki a boldogságtól? Mára olvastam, hogy ezek az "okos" mondatok nem hogy segítenek az anyának, hanem egyre mélyebbre lökik az önvád legsötétebb bugyraiba!

Akkor kaptam magamhoz, amikor a gyerekorvos azt tanácsolta a férjemnek kezdjek valamit a depressziómmal, mert tönkreteszem a gyereket!

Akkor jött a pszichiáter és jött a bogyesz..

Sajnos én csak így tudtam megoldani...

Most is potyognak a könnyeim...

És az élet mily kegyetlen, terhes vagyok, és depressziós....

Más boldog a terhességével, én meg semmire se vagyok képes, folyamatosan önvádban élek, talán nem kellett volna a második... De hiszen a fiam ne legyen egyedül... Még is visszacsinálnám már az egészet...

Hát ennyi az én történetem...

Remélem aki olvassa tanul belőle!